Somogyi Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 84-109. szám)

1990-08-16 / 97. szám

1990. augusztus 16., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP —TÉKA 7 ELŐSZÓ ÄÜ Javában dúlt a háború, amikor főiskolába kerültem. Rövid kolozsvári tartózkodás után rámhúzták a honvédség ,, kényszerzubbonyát''. Hu­szonegy éves voltam; örül­hettem volna a fiatalságom­nak, az egészségemnek, a szerelemnek, az életnek... Nem tehettem, mert óriási fekete madárként csontos szárnyával hatalmasakat ütött testemre a rémület. Az emberiség legnagyobb, legkegyetlenebb háborúja, mint szédítő, tüzes forgószél felkapta az embereket, hogy iszonyú lebegtetés után visz- szadobja a szárazföldre vagy átadja ikertestvérének, a ha­lál vízörvényének: vigye le örökre a hullámsír fenekére. Arról az időszakról, abban az időben vezettem a napló­mat. Leírtam, negyven évvel ezelőtt, ami velem történt, ahogyan akkor láttam az ese­ményeket, a körülöttem élő embereket, a világot... 1989. február Ameddig be nem 1943. szeptember 6. Négyen várunk a vonatra az állomáson, utazunk Kolozsvár­ra, rövidesen megkezdődnek az előadások a mezőgazdasá­gi főiskolán. B. Márk és V. Imre már másodévesek, M. Pista és én gólyák vagyunk. Pista csak tegnap érkezett a Bakonyból, neki most nem kel­lett elköszönnie senkitől. Már­kot a felesége és két kisgyer­meke, Imrét a „szép Zsuzsa” kísérte az állomásra. Velem Erzsébet jött el, hogy néhány nehéz, hosszú hónapra elkös­zönjünk egymástól. A vonat elindul', Erzsébet könnyes zsebkendővel integet, kihajolok a vonatablakon, én is intek, de alig várom, hogy leül­hessek a gyorsuló vonatnak többször mázolt, öreg padjára, hogy magamba mélyedhessek. Szolnok, Püspökladány, Be­rettyóújfalu után Nagyvárad felé közeledünk. Elköszönünk az Alföldtől, üdvözöljük a hegy­vidéket. Kora délután megérke­zünk az Ady-érlelő „Magyar Párizsba”. Léda és a város együtt ihlették a költőt jó néhány költemény megírására. A Se­bes-Körös hídján áthaladva gyönyörködünk tovább a folyó­ban, a városképben s megnéz­zük még a görögkeleti székes- egyházat, a „holdas templo­mot”. Visszasétálunk az állo­másra. Este későn indul a személy- vonat Kolozsvárra, éjszaka uta­zunk. A vonaton több hallgató­val megismerkedem, aki szin­tén a főiskolára tart. A nyári élmények mesélése teszi elvi­selhetőbbé a távolságot és a vonat döcögését. Kora hajnalban érkezünk a nagy és szépséges Kolozsvár­ra. A pályaudvaron csoportok­ba szövetkezünk és konflisok­kal megyünk a Monostori útra, a mezőgazdasági főiskolába. Az iskola épületeit a románok épí­tették. Itt a bécsi-döntés előtt is mezőgazdasági főiskola volt. Nagy múltú iskolaváros, van egyeteme és több főiskolája. Utcáin, terein sok ember közle­Szeptember 21. Reggel hívatnak a dékáni hi­vatalba, tértivényes levelet ka­pok. Megérkezett a behívóm sorkatonai szolgálatra, a sopro­ni 101. gópkocsizó nehéz tüzér­osztályhoz. Egy pillanatra meg- pördül körülöttem a világ, elfe- héredem — ahogyan mások látják —, a meglepetés és a düh verejtéke gyöngyözik hom­lokomon.Nem adom fel a küz­hívtak katonának kedik, köztük ifjú férfiak és szemrevaló, csinos lányok. A város tágas mellkasa a Főtér a Szent Mihály plébánia temp­lommal. Oldalánál áll a Fad- rusz-megálmodta, délceg Má­tyás-szobor. Elballagok az új városrészbe — önálló, új, kertes házak virí­tanak —,-a román tisztviselők laktak ezekben. Itt építették a sportpályát, ahol két hét múlva lesz a mezőgazdasági főisko­lák országos versenye. Szeptember 14. Hatan vagyunk a kollégium egyik szobájában, főként „taní­tó-hallgatók”. Sok hasonló él­ményünk akad, amit a középis­kolában és az egyéves tanítási gyakorlatunk idején szerez­tünk, ezekről szívesen beszél­getünk. Előny, hogy munkából kerültünk ide, mert az előadá­sok megkezdése óta jegyze­teinkből naponként szorgalma­san tanulunk. A szellemi munka mással nem pótolható örömet vált ki belőlem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! Remélem, hogy hagynak tanulni, nem hívnak be mostanában katonának. A tangazdaság négy km-re van a főiskolától. Gyalog járunk gyakorlati oktatásra, közben a városról, az oktatásról és a lá­nyokról beszélgetünk. Délután öt óra után megint besétálok a városba. Utam a református templom mellett vezet. Kós Károly tervezte, aki nálunk az építészeti órákat tart­ja. Büszke vagyok tanáromra, mert nemcsak építőművész, hanem író, költő és művészet- történész is. A városban a székely fiúk közül egyesek harisnyában vannak. Ezt a háziszőttes, nemezes, lábhoz simuló na­drágot eddig csak fényképről és filmről ismertem. Találko­zom évfolyamtársakkal, fiúk­kal, lányokkal egyaránt. Sétál­nak párok is; a gazdászok leá­nyokat kísérgetnek, eléggé ud- varlósak. Arra gondolok, hogy valamikor nem alakul-e úgy az életem, hogy megfeledkezem Erzsébetről, akinek ma írok le­velet. delmet: harcolok az ittmaradá- sórt. Délelőtt alig tudok valamit megjegyezni az előadások tar­talmából. A „Korszerű honvé­delem kérdései”-t egy vezérka­ri őrnagy adja elő. Óraközi szü­netben megkérem, hogy segít­sen a tanulmányi halasztás megszerzésében. Az őrnagy megígéri segítségét. Közli, hogy délután — megadott cí­mén — keressem fel, s ő mint magyar—olasz összekötő tiszt, géptáviratot küld a Honvédelmi Minisztériumba. Kérését mere­ven elutasítják. Hiába szoktam meg a várost, fölöslegesen szerettem meg a főiskolát, el kell búcsúznom tőle. A háború és a HM még kicsi dolgokban sem ismer tréfát. Hogyan számíthatna egy ember életpályájának kerékbe törése, amikor tízezrek pusztulnak el naponta; akár meg se születtek volna! Szeptember 30. Későn ébredek, pihentnek érzem magamat a hosszú út után is. Megkezdem a búcsúz­kodást falumban. Nem teszek pántlikás kalapot a fejemre, magamnak sem hinném el, hogy örülök a katonáskodás­nak, ami régen — a haza védel­mében — virtuskodásnak szá­mított. Édesanyám könnyez meg elsőként, nagyanyám sírja el magát utoljára. Az anyák job­Kisüti — búcsúzáskor —, hogy van egy középiskolai osztály­társa, akinek azonnal levelet ír és közbenjárására már megér­kezésemkor elbocsátanak a katonaságtól és utazhatok viszsza Kolozsvárra. Október 2. A vonaton megismerkedem bevonulókkal, olyanokkal is, akik ugyanoda tartanak, ahova én. Akadnak budapestiek, kecskemétiek és számtalan más településről valók. Vannak közöttük hallgatagok és beszé­desek, szerényekés „nagyfiús- kodók”, akik előre elképzelik, hogyan „tolnak ki” majd a kikép­zőkkel. Sopronban az állomáson, a ruhatárban, néhány cukrászdá­ban gyülekeznek a katonalá­dák, ifjú gazdáikkal együtt. Este már lehet a kaszárnyában aludni, de senki sem igyekszik. Felkeresem a helyi református lelkipásztort, hogy átadjam a tanítóm levelét. Első pillanatban meglepődik, PAP GÁBOR TÜZÉR­AVATÁS (Naplószerű feljegyzéseim a II. világháború idején) ban megérzik, hogy milyen tes­ti-lelki szenvedések várnak gyermekükre, mint az apák, pedig jó negyedszázaddal ko­rábban ők is megértek más hasonlót. Tanítómat most sem hagyja el optimizmusa és a mindig kéznél levő „szervezőtudása”. de a levél olvasásakor nyom­ban barátságos lesz és el­mondja tervét: reggel vonuljak be — most náluk alszom —, s ő majd beszél Szász ezredessel az érdekemben; ő a tüzérosz­tály parancsnoka. Úgy érzem, hogy mostanában utoljára al­szom hófehér paplanos ágy­ban... Félelemmel párosult engedelmesség November 5. Hat óra. „Ébresztő, föl!” — hangzik a napos üvöltése lakta­nyai szobánk kitárt ajtajából. Nem nehéz felébredni és lepat­tanni az ágyról, hiszen egyetlen pokróccal takarózunk, nyitott ablaknál alszunk s a fázástól többet vagyunk ébren, mint amennyit alszunk. Zs. őrveze­tő, a szobaparancsnok nyu­godtan nyújtózik — a másik, csukott ablak melletti — ágyá­ban, de az egyik szeme sarká­ból azért figyeli a nyolc honvé­det, hogy leugranak-e az ágy­ról, felrántják-e magukra a na­drágot s belelépnek-e gyorsan bakancsaikba. ’ Újra bekiabál a napos a szo­bába: „Csuklóra sorakozó!” Felsorakoznak ütegünk sza­kaszai az épületek közötti tá­gas téren, félmeztelenül. Al­mos csend vesz körül bennün­ket. Ma B„ a szolgálatvezető őrmester — hivatásos „jutási” — vezényel. Ha kissé elfordul, ha csak egy kicsit érezzük, hogy nem lát bennünket, lazsá­lunk, fekve maradunk, s ha fe­lénk fordul, maradék erőnkkel nagy nehezen utánozzuk a fek­vőtámaszt. Úgy érzem, hogy ezzel a napi „fizikai feladatot” teljesítettük. „Oszoljl" után emeleti szobánkba rohanunk szappanért, törülközőért, fog­krémmel bekent fogkeféért. Siettünkben egymást taszigál- va, megelőzve vágtázunk — mint az űzött vadak — a föld­szinti, betonmedencés mosdó­ba, mert nagyon kevés az idő a mosdásra, öltözködésre, a fej­rész elkészítésére, az ágy el­rendezésére, a reggeli szoba­parancsnoki szemléig. Máris újabb parancs: „Reg­gelihez sorakozó!” Lekapjuk a csajkánkat a polcról, s libasor­ban indulunk az udvarra a kon- dérhoz. Mindenki kap egy nagy kanálnyi cikóriakávét. Állva el­fogyasztjuk az előző nap meg­hagyott „komiszkenyerünk­kel”. Következik a csajkamo­sás — hideg vízzel — a mosdó vízcsapjánál, utána puskával sorakozó, kivonuláshoz. Ál­lunk, mint a földbe vert cöve- kek. Majd ütemesen menete­lünk a város utcáin a Bécsi­domb felé. Parancsra dalolunk. Fél szemmel kilesünk a sorból a járdán közlekedő civilekre, hátha látunk egy-két csinos diáklányt, az iskolába sietően. A Bécsi-dombon a fegyverfo­gásokat gyakoroljuk. Délután két órakor érkezünk a lakta­nyába ebédre. Három órakor fegyvertisztítás, egy óra múlva puskavizit. Három szobatár­samnak éjfélkor menetöltözet­ben kell jelentkeznie a szeba= parancsnoknál, állítólag nem tiszta a fegyverük. A szeren­csétlen Robi is közöttük van... Este parancskihirdetéskor két levelet kapok: a szüleimtől és Erzsébettől. Lábamból las­san elszáll a fáradtság, s mint­ha a lélegzésem is egyre köny- nyebbé válna... Tüzéravatás December 3. Körletünkből este hót órára a szomszéd épület második emeletére irányítanak bennün­ket. A terem keskenyebb vé­gén színpadot építettek. Belé­pésünkkor észrevesszük, hogy a színpad bal és jobb oldalán, a pokrócokkal fedett bejáratok felett, lepedőkön feliratok lát­hatók. Egyik oldalon „Purgató- rium”, a másikon „Tisztítótűz után” olvasható. A színpadon a másodéves katonák átlátszó papírral letakart villanyégőkkel „tábortüzet” alakítottak ki, amelyet körülülnek, s énekel­nek. A színpad bal oldalán sunyi hiúzként megveti négy lábát egy pad. Valószínű ez lesz majd a „deres”, amelyen el­csépelnek néhány „elítéltet". Mi hátul állunk a teremben, a tisztek — feleségeikkel vagy menyasszonyaikkal — elöl székeken ülnek. Az éneklést harcra buzdító beszéd, majd szavalat követi. Végre előkerül a „Borbála-te­kercs”, amelyet négyen írtunk és most B. őrmester olvas fel. A Borbála-tekercsben óvato­san kigúnyolhatjuk tisztjeinket. Ezen a hozzátartozók jót derül­nek, néhány nő hangosan ne­vet. Kicsúfoljuk bajtársainkat meg önmagunkat is. A szolgá­latvezető a vers olvasása köz­ben egy-egy újonc nevénél — akire haragszik, esetleg nem kedveli — megáll és hozzáfűzi: „A pokolba vele!” vagy: „Fe­küdj a deresre!”. Amikor a „Purgatórium” feliratnál, a leló­gó pokróc oldalánál bebújik a szerencsétlen kiszemelt baj­társunk, felszisszen a közön­ség egy része. Megsejtjük, hogy valamilyen durva hecc kezdődik. Hallatszik az üvöltés és a lánccsörgés. Valódi pokoli zaj... A kíváncsiság görcse tart fogva bennünket... A „Tisztító­tűz után” feliratnál kitámolygó katonán korom, liszt, vörös festék keveréke látható. „Feküdj a deresre” — hang­zik a következő újonc nevének említése után. Két félmeztelen „öreg” katona — aki előzőén a testét bekormozta — kezelés­be veszi a falfehér arcú kiszol­gáltatottat. Az egyik lehúzza a deresre, a másik a csalán csí­péséhez hasonló nyomot ha­gyó vesszővel suhintgatja üle- pét.- A műsor végén a tisztek és a vendégek hazaindulnak. A szolgálatvezető a teremajtó­hoz áll, az öreg katonákat kien­gedi. Egyetlen újonc sem tud kisuhanni. Az őrmester arcára a szadizmus kaján öröme ül. Tíz perc múlva egyenként en­ged ki bennünket a második emeleti szobából. Jancsiszöges bakancsban, vak sötétben egymást súrolva, lökdösve botorkálunk le a lép­csőkön, közben egész testün­ket zuhogó ütések érik. Az „öreg” katonákból kitör a vad ösztön, s úgy vernek ben­nünket, hogy az ütésektől még jobbah botladozunk, dülöngé­lünk. Sietnénk, de élő testekbe, összezsúfolódó sorstársakba ütközünk. Alighogy levánszor- gunk a lépcsőfokokon, az ud­varon embersorfal között kell végigtámolyognunk. Az ütések itt is záporoznak. Elérkezünk a saját épületün­kig, ott a második emeleten még két sötét szobán kell átha­ladnunk. Zuhognak az ütések. Azért, hogy minél tovább ütle­gelhessenek bennünket, két szoba padlója felett — boka­magasságban — drótokat fe­szítettek ki fölbuktatásunkra. A harmadik, kivilágított szobá­ban ér véget megaláztatásunk, kínzásunk. Sajgó, hasogató fájdalmak közepette torz mo­solyok láthatók az arcokon. (Csütörtökön folytatjuk) A háborút idézve Dr. Pap Gábor. Vajon kit takar e név? Egy nyugdíjas tanárembert, aki megjárta a hadak útját, s az ott átélt keserű napok, hónapok vala­mennyi kínját a világ elé akarjatárni. Hogy miért? Azért, mert hadifog­sága első napján megfogadta: a zsebe mélyén lapuló naptárába min­dent belevés, és ha élve szabadul, e napló mindennél beszédesebb bizonyíték lehet gyermekei, unokái s valamennyiünk előtt. Azok előtt, akik szerencsésebb időszakban látták meg a napvilágot. Korábban a Jelenkor, később a Somogy és a Somogyi Néplap is közölte verseit. Tavaly /Wagas/esencímmel a kaposvári állattenyész­tési kar gondozásában jelent meg verseskötete. Milyen irodalmi élmé­nyek hatására születtek e sorok? — Veszprémben és Pápán jártam középiskolába, s tanáraim sze­rettették meg velem a szépirodalmat. Legkedvesebb íróim Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Németh László, de leg­alább ennyire rajongok Fekete István állatregényeiért is. A költők közül Adyn és József Attilán kívül Juhász Ferenc, Nagy László, Pi­linszky János és Csoórí Sándor nálam a zenit. Soraikat olvasva én is megpróbálkoztam a „strófacsinálással”, ám ezek amolyan ujjgyakor­latok voltak csupán és sokáig maradtak az íróasztalfiókban. Amikorra elértem a közölhetőség szintjét, néhány nyomtatásban megjelent vers után visszavonultam. Ugyanis arra próbáltak ösztönözni, hogy politikus verseket írjak... Arra pedig én képtelen voltam. Húsz évig egyetlen sort sem vetettem papírra. De most, amikor újra kézbe ve­szem a tollat, érzem igazán: pótolhatatlan e két évtized... — Milyen út vezetett Kaposvárra? — Eléggé kanyargós! Veszprémből a pápai állami tanítóképzőbe kerültem, s öt év után vehettem át a diplomámat. Ezután egy eszten­dő enyingi tanítás következett; a téli gazdasági iskolából aranykalá­szos gazdák kerültek ki a kezem alól. Kolozsváron kezdtem el az egyetemi rangú mezőgazdasági főiskolát. Kós Károly is tanított. Majd jött a háború, a hadifogság és a szerencsés visszatérés. Diplomámat megszerezve Szarvason, Keszthelyen, Mosonmagyaróváron és Móron tanároskodtam, s később Székesfehérváron lettem szakfelü­gyelő. Ezután jöttem Kaposvárra. Hogy Somogybán 1961-ben megszerveződött a felsőfokú mező- gazdasági technikum, az Pap Gábornak is köszönhető, hiszen ő is bábáskodott születése körül. Két év múlva—Guba Sándor hívására — végleg letelepedett Kaposváron, s öt évvel ezelőtt főiskolai tanár­ként vonult nyugdíjba. Most, hogy otthon van, több idő jut a meditálás- ra, a régi élmények újraélésére. Sajtó alá rendezte apró betűkkel te­leírt naplóját, amelyben a második világháború utolsó akkordjainak borzalmát, az amerikai hadifogságban töltött időszak gyötrelmeit rög­zítette. Az olvasók folytatásokban ismerhetik meg. Amikor ajánlást kértem tőle, csak ennyit mondott: — Minden benne van a naplóban! Később azonban elém tette legújabb versét. Mi e sorokkal ajánljuk figyelmükbe a dokumentum- és szépirodalmi értékű jegyzeteket. A háborút idézem Azok voltak a borostás, nyaktilós évek... A marhavagonokba befújt a félelem és a leejtett szemüvegen maró foltokat hagyott. Csattogó szerelvények fúrtak alagutakat az éjbe s meredeztek füst-csupasz tűzfalak. A lelkeket feketébe öltöztették a csontsovány, hüllő-csupasz évek. Lőporfüsttel szálltak el szerelmek s porként hulltak földbe a bimbós és virágzó életek... Lörincz Sándor Megkapom a behívómat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents