Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-05 / 61. szám
1990. július 5., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Laura és Peter meglepetten engedelmeskedtek. Éppen csak annyi idejük maradt, hogy levessék kabátjukat. Grácia szigorú tekintettel várakozott, aztán előkapott egy papírt: — Látjátok? Ez Laura apjának üzenete. Igen, ez a helyes szó. Mert ez nem végrendelet. A szövegre emlékeztek még? Az első mondat így hangzott: „Kincset hagyok rátok, jól gondozzátok!” No, akkor most elemezzük ki. A kincs nagy értéket jelöl, de nem feltétlenül drágaköveket vagy aranyat, az ilyesmi csak régi kalóztörténetekben és kalandregényekben fordul elő. Manapság lehet az értékpapír, készpénz vagy más is. A lényeg: értéket hagyott rád az apád, Laura, de nem készpénzről van szó, hisz akkor nem írta volna hozzá: „jól gondozzátok!” Mi lehet az a kincs, amit gondozni kell, akár egy kertet...? Ezt sem tudjuk. Lássuk a második mondatot, hátha ettől okosabbak leszünk: „Erőt ad majd és rám emlékeztet benneteket.” A kincsről tehát már három dolgot tudunk: gondozni kell, erőt ad, emlékeztet... A következő mondat: „Ha megtaláljátok, mérhetetlenül gazdagok és erősek lesztek.” Ez megerősíti az előbbi feltételezést, hogy nagy értékről van szó. Ám nyugtalanító, hogy apád maga is kétségeket táplált, vajon fellelitek-e a hagyatékot?,, —„Ha megtaláljátok...”, írta. Lássuk a negyedik mondatot. „Ä második domb erdejében, a kettős ajtó mögött, napfelkeltekor.” Végre valami konkrét dolog! Egy bizonyos ponttól szá? mítva nem az első, hanem a második dombon! Égy épületben! Mert erre utal a célzás az ajtóra. Ez persze lehet kapu is, esetleg,valami romos épületben... És a napfelkelte! Istenem, milyen romantikus! Ez már teljesen úgy hangzik, mint egy régi kalandregényben. Tehát valamilyen vizuálisan tapasztalható jelzés könnyíti meg a kincs fellelését a napfelkelte pillanatában... Izgalmas! És az utolsó mondat is árulkodó: „Legyetek boldogok.” Többes szám, értitek? Tehát apád — nézett Laurára és mutatóujját, akár egy pisztolyt, szegezte a fiatalasszonyra — tudta, hogy férjhez mentél, amikor ezt a „végrendeletet” letétbe helyezte a közjegyzőnél. — Lehet, érdeklődött utánam? — Laura meghatódott. — Talán messziről nézte, amint az esküvő után kiléptünk az utcára. Vagy követett bennünket, amikor nászútra mentünk? — Ne ábrándozz — intette le a férje türelmetlenül. — Grácia néni, nagyon alapos elemzést tetszett készíteni, de ez az egész mit sem ér, hiszen csak egy apróságról nincs tudomásunk: arról, hol van az a ház, ahol a kincs rejtőzik! — Ha ezt hiszed, bizony nagyon tévedsz! — rezzentek meg az öregasszony ősz fürtjei. Szemében, ajka szögletében pajkos-diadalmas mosoly bujkált. Kis hatásszünetet tartott. Laura és Peter roppant izgatottan vártak. A néni mély lélegzetet vett és kivágta: — Én tudom, hol van elrejtve a kincs! S: 5. Emberrablás — Ez szenzáció! — ugrott fel a két fiatal. Laura azonnal Grácia néni nyakába borult és ösz- szecsókolta. Az öregasszonyt ez talán még jobban meglepte, mint a „gyerekek” izgalmas története. De nem ért rá ezen gondolkodni —vállán erős szorítást érzett. Egy pillanatig sem kételkedett: férfikéz volt. Mikor érzett utoljára ilyesmit, hány éve már...? Megfordult. Peter mélyen az asszony szemébe nézett: — Grácia néni, hogyan köszönjük meg? — Jó, jó, csak türelem — a néni érezve a pillanat jelentőségét, lassan visszaült a hevemre, hátát a falnak vetette, és úgy tett, mint aki ismét a papírjaiba mélyed. A fiatalok ezt már nem bírták ki. Újabb rohamot indítottak: — Grácia néni, mondd már meg! — Halljuk a nagy felfedezést! Az asszony meg úgy tett, mint aki a nagy rábeszélésnek enged, ámbár éppen sok más dolga is van... Végre hamiskás mosollyal letette papírjait és elővette azt a cédulát, amelyet Laura a közjegyzőtől kapott: — A titok a mondatok kezdőbetűiben rejlik, ti kis buták. Erre bizony előbb is rájöhettem volna... Lássuk csak a szöveget. Az első szavakat olvasom: Kincset... Erőt... Ha... A második... Legyetek... Apa. Összeolvasva: Kehala. — Kehala?—ismételte értetlenül Laura. — Ez semmit sem jelent! — Én sem hallottam soha — rázta a fejét Peter is csalódottan. A fiatal pár összenézett, egy percig mindketten ugyanarra gondoltak: a néni bizony megöregedett, az agya sem fog már úgy, mint régen. Amit kigondolt, annak semmi értelme... — Nem vagyok szenilis, ha erre gondoltok — Grácia néni remekül olvasott az arcukból. Tudom, mit beszélek. Laura, gyermekkoromban egy folyóparti kis faluban nyaraltam. A falu neve Kehal volt; a közelben lévő dombokat pedig, ha jól emlékszem még, Kehal-he- gyeknek hívták. — Ez már más! — most Peter ugrott az asszonyhoz és egy csókot nyomott az arcára. Grácia boldogan fellélegzett és csillogó szemmel folytatta: — Szép vidék a Kehal és környéke. És nincs is messze, innen talán száz kilométerre van. — Mikor indulunk? — kérdezte Laura. — Menjünk azonnal! — ugrott fel a férje. Grácia néni az ablakra intett: — Látjátok? Már sötétedik. Ilyenkor nincs értelme elindulni. Mire odaérnénk, éjszaka lenne. Majd holnap. — A főnököm nem enged el. Alig pár napja az dolgozom új helyen — aggódott a fiatalasz- szony. — Holnap péntek lesz. Délután megint bérelek egy autót, még ha rámegy az utolsó megtakarított pénzünk is — ígérte Peter. * — Ami a pénzt illeti... Én is beszállok a költségekbe — jegyezte meg a néni és elővette retiküljét. Mosolyogva tette hozzá: — De ugye, kapok majd részt a kincsből is...? * Másnap délután Peter mit sem sejtve kanyarodott be egy kék kocsival az iroda elé, ahol Laura dolgozott. Éppen véget ért a munkaidő. A férfi türelmesen várakozott—de Laura nem jött elő. Húsz perccel később Peter felment az épületbe, és... megtudta, hogy Laura egy órával ezelőtt kijött az irodából, mert valaki telefonált neki, és közölte: odalenn a garázsban a férje várja. Peter mit sem értett az egész-' bői. Hisz ő nem járt ittma,, miféle férfi kereshette Laurát? És hova tűnt az asszony? Rosszat sejtve hajtott hazafelé. Remélte, Laura már korábban hazament. De akkor miért nem hívta fel őt? Idegességében az egyik zebrán majdnem elgázolt egy gyalogost. * — Valami baja lehet, ideges — mondta a mögötte haladó kocsiban az egyik férfi. — Lehet, észrevette, hogy követjük — felelte a társa. * Peter leparkolta a kocsit Grácia néni lakása előtt, és felszaladt a lépcsőn. A ház előtt közben négy férfi találkozott. — Ti az öreglányt figyelitek, vagy a fiatal nőt? — kérdezte a sűrű szemöldökű, elálló fülű férfi. A vékony, szeplős fiatalember rásanditott: — Mi az öreglányt. A fiatal nővel valami zűr van, az előbb mondta a főnök. * — Laura eltűnt! — esett be Peter az ajtón. Grácia néni ősz fürtjei nyugtalanul rezegtek: — Mi az, hogy eltűnt! Megcsendült a telefon. Peter tigrisként vetette rá magát. „Ha ez Laura, hát úgy megszidom, de úgy...” Egy kellemetlen, recsegő férfihang szólt ellentmondást nem tűrően: — Figyeljen ide! A felesége a kezünkben van. Nehogy értesítse a rendőrséget, mert akkor élve nem kapja vissza! Várjon, majd jelentkezünk!—s egy kattanás értette meg a kétségbeesett férfival, hocjy a rövid beszélgetés véget ért. * — Elrabolták Laurát! — motyogta Peter,-már legalább szá- zadszor. Késő este volt, és hiába múltak az órák — semmi sem történt. Grácia nénit is megdöbbentette a hír; az öregasszony úgy igazán csak most kezdte felfogni, milyen emberekkel kerültek szembe: Péterrel együtt gubbasztott a lakásban és várták a megváltó telefonértesítést. De a készülék egyelőre hallgatott. * Laura egy kicsi, majdnem üres szobában ült egy széken. A kezét és a lábát a székhez kötözték. Sötét volt és csend. Az asszony nehezen lélegzett. Kiáltani szeretett volna, de tudta: feleslegesen vesztegetné az erejét. Pedig erőre most szüksége lesz. Amióta délután elfogták, senki sem szólt hozzá. Valaki feltelefonált az irodába, azt mondta, ő a portás. „Asszonyom, a férje keresi önt, lent várja a garázsban.” És Laura lement, mit sem sejtve. Egy mikrobusz állt itt mindjárt a bejáratnál, erős férfikarok kapták el, valaki befogta a száját... és a mikrobusz gyorsan kirobogott a garázsból az utcára... Zajt hallott. Nyílott az ajtó. Két férfi körvonalait látta—az arcuk homályban maradt. — No, kicsikém! — Nem unatkozol? — Mert ha igen, hát elszórakozhatunk egy kicsit. Hozunk ide egy ágyat, he-he... — a bandita esetlenül megölelte Laurát. — Ne nyúljon hozzám! — Nocsak, milyen haragos a kis macska. Meg is karmolnál, ugye, ha levenném rólad a kötelet? — Vegye csak le, majd megtudja! — Te, ne szájalj, mert... — a férfi ütésre emelte a kezét. Társa ellökte: — Menj, te hülye. Erre ráérsz majd később is. Hozd a telefont — a másik ismeretlen a félhomályban tárcsázta a számot, és beleszólt a kagylóba: — Maga az? Nem szólt a rendőrségnek, remélem? Akar beszélni a feleségével?— és hirtelen Laura fejéhez nyomta a kagylót. — Peter? — Drágám, én vagyok! — Szabadíts ki, Peter! — Mindent megteszek érted, szerelmem! A bandita elrántotta Laurától a kagylót, megint ő beszélt: — Szóval meggyőződhetett róla, hogy a felesége él. Ha vissza akarja kapni, adja át nekünk a végrendeletet. — Vagyis... a kincset. — Úgy van. A kincs amúgy sem magukat illeti. Az a disznó apósa tőlünk lopta el. — Értem. Mikor és hol lesz a csere? — Miféle csere? — csodálkozott a bandita. — Maga csak adja ide a papírt, aztán később, ha meggyőződtünk róla, hogy valóban ott van a kincs, majd elengedjük a feleségét. — Nem egyezem bele. A végrendeletért cserébe engedjék el a feleségemet! — Itt nem maga diktálja a feltételeket! Tejfölösszájú fiatalember...! Figyeljen jól. Most azonnal menjen a Marcus térre, a szökőkút elé. Legyen a kezében a papír. Egy autóból szólnak majd magának, adja nekik a papírt és kész! Utána menjen haza és várja a feleségét. — Értem — hallották a választ. — Indulok a Marcus térre. 6. A szabadító — Nem habozhatsz—mondta Grácia néni. Most már Laura életéről van szó. — Igazad van, néném, Laura nekem többet ér, mint akármilyen kincs. — Akkor menj — a néni a férfi kezébe adta az ominózus cédulát. Peter sóhajtott és lassan kiment a szobából. A néni ottmaradt a szoba közepén és félhangosan mondta: — Hiszen már fejből ismerem a szöveget... Nem kell lemondanunk a kincsről, talán nem. Peter hamar eljutott a Marcus térre. Annyira izgatott és levert volt, hogy nem is figyelte, követik-e? A forgalom felélénkült, a sugárutakon valóságos autófolyamok hömpölyögtek. Peter leparkolta a kocsit egy áruház mellett és kiment a térre... — Most nagyon sok függ tőletek — mondta a karcsú, széles vállú, szőke fiatalember. A tér egyik sarkában álltak. Öt társa hallgatta figyelmesen. Körülöttük zajlott a forgalom.—Amikor észreveszitek a célt, ragadjatok rá. De mindenki külön, távol a másiktól. Közben tartjuk a kapcsolatot! * Peter már vagy húsz perce állt a szökőkút mellett. Az autók szüntelenül áramlottak, zúgtak mellette. Elhatározta, kemény lesz. Harcolni fog Lauráért — bár fogalma sem volt, hogyan és mit tehetne egyedül a banditák ellen. Mert abban már egy pillanatig sem kételkedett, hogy igazi banditákkal kerültek szembe. Lehet, hogy boldogult apósa sem volt különb náluk...? Aztán minden nagyon gyorsan történt. Egy fekete autó fékezett a járda szélén—de tulajdonképpen nem is állt meg —, a leeresztett ablakon kinyúlt egy kéz és követelőző mozdulatot tett. Peter szólt volna, de a kéz már kivette kezéből a cédulát. A fiatalember csak annyit látott, hogy a kocsiban ketten ültek, két férfi — aztán az autó villámgyorsan elhajtott. Mire Peter feleszmélt, a következő kocsik eltakarták a banditák autóját, úgy, hogy a rendszámot sem láthatta. Kedvetlenül indult haza—most már csak abban reménykedhetett, hogy a banditák betartják ígéretüket. * Odakünn már régen este volt, amikor Laura neszt hallott börtöne ajtaja felől. A fiatal nő elgémberedve ült a széken. A kötelékekből'hiába próbált szabadulni. Nagyon félt, hogy visszajönnek a banditák, és... Vajon Peter beleegyezett a váltságdíj kifizetésébe? A kincs még nem is lett az övék, máris elvesztették? Történik-e valami a kiszabadítása érdekében, vagy minden elakadt valahol? Mi lesz vele...? Ismét neszt hallott az ajtó felől. Figyelni kezdett. Aki az ajtó másik felén tevékenykedett, aligha tartozott a banditákhoz. Túl csendesen, óvatosan mozgott, mint aki attól tart, észreveszik jelenlétét. Nyolc vagy tíz kulcsot dugott a zarba, míg az utolsó végre elfordította a fémnyelvet. Égy árnyék siklott a szobába... — Asszonyom, hol van? — kérdezte az illető suttogva. Laura uralkodott magán. — Itt, a fal mellett egy székhez kötözve — suttogta ő is. — Kicsoda maga? Amaz nem válaszolt. Rátalált a székre, és a nő hamarosan érezte, hogy kötelékei lehullanak. Akárha varázsló érintette volna meg... Pedig csak egy kés lehetett az idegen kezében. Laura máris szabad volt. Az ismeretlen férfi az ajtóhoz húzta őt. Aztán máris a folyosón mentek. A kanyarulatnál lépcső állta útjukat; a fokokon furcsa, magatehetetlen tartással feküdt egy férfi. Az őr lehetett. Laura sejtette: ez bizony elájult. Vagy...? — Megölte? — Nem. Leütöttem. Átvágtak egy udvaron. Kihalt raktárak között mentek, távolabb elhagyott, romos gyárépület rajzolódott a homályos égboltra. Errefelé sötét volt. — Miért szabadított ki? — Napokon belül megtudja — felelte amaz rejtélyesen. Az arcát most sem láthatta Laura. Egy mellékutcában álltak. Itt is sötét volt. Az idegen megfogta a nő karját, elfordította: —Arra menjen, csak egyenesen. A sarkon van egy kávézó, előtte taxiállomás. Sok szerencsét! — Kö... köszönöm, uram — mondta Laura, de már hiába nézett körül, a férfi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az asszony semmit sem értett a történtekből, de azt tudta, nem maradhat itt tovább. A falak mögül mintha ellenséges tekintetek figyelték volna. Ha fogvatartói fenyegetéseire gondolt, megborzongott. Gyorsan, el innen...! Futva indult a sarok felé... * ...és lihegve ért fel az emeletre, ujját a csengőgombra tette, és nyomta, nyomta, nyomta, amíg ki nem nyitották. — Laura! Peter karjai feleségére fonódtak. Az asszony csak akkor hitte el, hogy megmenekült. Tudta, most már biztonságban van. * Másnap reggel Peter és Laura — szombat lévén — szabadok voltak. Grácia nénivel együtt autóba ültek és elindultak Paronne város felé. Az úton nagy volt a forgalom, hát hiába figyeltek hátra, követi-e őket valaki vagy sem. A banditák már aligha vesztegetik az idejüket rájuk — remélték —, hisz megkapták, amit akartak. — Mit csinálunk Paronné- ban? — kérdezte Laura. Egy pillanatra sem engedte el Peter kezét. A férje jelentette számára most a biztonságot, a megmenekülést. A szabadságot. — Semmit — felelte Grácia néni a rá jellemző rövidséggel. — Merthogy oda el sem jutunk. Paronne előtt van Kehal község, ott megállunk és tájékozódunk. Peter nem tudta, Grácia néni szótárában mitjelentheta,,tájékozódni” szó. Lehet, az öregasszony immár híres — és úgy látszik, nem egyszer fegyverként is alkalmazott — vasnyelű esernyőjével megfenyíti a falu lakóit? Addig terrorizál mindenkit, míg kiadják neki a kincset? De micsoda ostobaság azt képzelni, hogy ott bárki is tud Laura örökségéről? Hiszen még ők, a leginkább érdekeltek sem tudnak róla szinte semmit! Amikór másfél óra múlva beértek a faluba, megnyugodtak. A látvány gyönyörű volt. Zöld dombok között, erdők ölelésében, apró tó partján kicsi, fehér házak, karcsú templomtorony, réteken illatozó széna, legelő tehenek és lovak... Mindez szikrázó napsütésben, ragyogó kék ég alatt. — Olyan, mint a mesében — suttogta Laura. Peternek is elakadt a lélegzete. Hát vannak még ilyen falvak? Nem álom az egész? Grácia néni szíve szaporábban vert. Igen, a falu... Alig változott. Valaha már járt itt gyermekként, és később egyszer a szüleivel is nyaralt itt. Mikor is volt...? Az évszám hihetetlennek tetszett. Olyan régen lett volna...? Az autót a főtéren megállították, kiszálltak. Nem láthatták, hogy a falu szélén, egy dombon valaki távcsövet irányít, rájuk. Aztán az a férfi a társaihoz fordult: — A fenébe...! Itt van az a két szerencsétlen. A nő is, aki tegnap megszökött tőlünk. Úgy látszik, nem mondanak le a kincsről. — Majd adok én nekik kincset! — morogta az egyik, és előkapta pisztolyát. — Most rögtön odamegyek, és... — Nem mégy sehová — hű- tötte le a főnök. — Itt maradunk és várunk. Hátha ők megtalálják azt, amit mi eddig hiába kerestünk...? Majd akkor megyünk oda szépen és elvesszük tőlük... (Csütörtökön folytatjuk) A kincs NEMERE ISTVÁN
