Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-05 / 61. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. julius 5., csütörtök KILENCVENÉVES A KÁNTORTANÍTÓ ÚR a kősziklák megrepedének... A szárszói katolikus templom csendjébe belehasít az orgonaszó, majd a Passió Farkas Gábor bácsi ízes, egyéni hangján folytatódik: —... és íme a templom kárpitja kettéhasad... a föld megindula, a kősziklák megrepedének, és a sírok megnyílának... Húsvétkor, virágvasárnapkor és egyéb jeles ünnepeken az egyházközség tagjai mindig kitesznek magukért: ki szólóéneket vállalva, ki csak a kórus tagjaként veszi ki részét az egyházi passióból. Közülük is kitűnik azonban Farkas Gábor, aki a közelmúltban ünnepelte kilencvenedik születésnapját, s vele örült a falubeliek jó része is. Mert Gábor bácsi szinte jelkép. Az egyház, az iskola, a tanács, a Vöröskereszt és az egykori tanítványok épp ezért is,fogtak össze, hogy Horsa Ferencék lakásában méltó ünnepséget szervezzenek az idős, de még ma is aktívan kántorizáló tanító úr születése napján. Illő alázattal A katolikus plébános, a tanácselnök, az egykori iskolaigazgató, és a felszólaló tanítvány egyaránt úgy vélekedett: az az életút, amelyet e kilenc évtized alatt bejárt a tanító úr, ritka értékkel telített. Egész életében illő alázattal szolgálta embertársait: kicsinyeket és nagyokat egyaránt. Ha az iskolában rendkívüli feladatot kellett megoldani, Farkas Gáborra mindig lehetett számítani. Elmaradhatatlan kerékpárján, összecsíptetett nadrágjával naponta feltűnt a községben, elbeszélgetett az emberekkel, s igyekezett minden gondra megoldást keresni. — Sajnos, 1988. december 16-án a jeges úton megcsúsztam, leestem a kerékpárról, és combnyaktörést szenvedtem. Azóta nem ülök fel, csak akkor használom, ha valamilyen csomagot kell cipelnem — mondja Horsáéknál, a tisztaszobában, amíg az ünnepség kezdetére várunk. Az évszázaddal együtt született, a Marcali közelében megbújó kis faluban, Horvátkúton. — Olyan ez a község, mint egy kis Svájc: nyugalmas, csendes, s az út is gyönyörű erdőben kanyarog felé. Innen indultam hát, s éltem meg a kilencven évet. Sokan kérdezgetik tőlem: mi a hosszú élet titka? Egyszer azt olvastam valahol, hogy a hosszú élet titka a rövid vacsora. Ezt igyekeztem mindig betartani. Azonkívül pedig soha nem cigarettáztam, részeg sosem voltam, a kötelességemet mindig igyekeztem teljesíteni. Már gyerekkoromban a kötelességtudásra neveltek. Ha az iskolában feladtak valamit, én azt megtanultam. Egyik tanáromnak például eszébe jutott, hogy tanuljuk meg az Egyesülf Államok ötven államát. Á mai napig föl tudom sorolni. Annak idején, miután megszereztem a tanítói diplomát, épp azért juthattam álláshoz az állásszegény időben, mert igen jó volt a tanulmányi eredményem. Ezért választottak meg 1920-ban Buzsákon tanítónak. Öt év után egy Veszprém megyei településre, Giere kerültem Jankovich grófék uradalmi iskolájába, ahol kántorkodtam is. A grófék fizettek nekem, a gyerekeknek még a papírt és tintát is megvették, s rendesen adóztak az államnak is. Mégis akadtak 1947-ben, akiknek ez nem tetszett! El kellett jönnöm, mert én „a grófék kiszolgálója”, s mellesleg még leventeoktató is voltam. Hazakerültem Somogyba, Kötésére. Az elején még kántorkodhat- tam, de aztán Siófokról szóltak, hogy ha továbbra is templomba akarok járni, akkor keressek magamnak állást. 1956-ban így kerültem Szárszóra, és 1963-ig itt tanítottam a gyerekeket. Összesen 43 évi tanítás után mentem nyugdíjba, s már csak nyugdíjasként kezdhettem újra kántorizálni. Az első időben még Szárszó mellett a környékbeli községekbe is eljártam, ma már csak a szárszói templom a „birodalmam”. „Nem hittem volna” Egy fia, egy lánya, öt unokája és két dédunokája nyitja rá olykor az ajtót, vagy ő utazik el hozzájuk. Úgy tartja: a napi 24 óra még most is gyakran kevés ahhoz, hogy mindent elvégezzen, amit szeretne. Sokat olvas, főként történelmi témájú könyveket, napi újságokat, figyeli a világban a felgyorsult változásokat, imádkozik, templomba jár. — Nagyon szeretem például a madarakkal foglalkozó könyveket, ez a hobbim. Két unokám is madarász, s ha tehetik, gyakran elmennek madárrezervátumokba. Nagyon büszke vagyok rá, hogy valamit tőlem is örököltek. Azonkívül kertészkedem, s napi egy-két órát ez a foglalatosság is kitölt az időmből. Amikor a napi politikai változásokról kérdezem a véleményét, egy pillanatra elkomorul, majd felderül a tekintete: — Nem mertem remélni, hogy megérhetem a kommunizmus bukását! Évtizedekig kétségbeesve láttam, hogy Magyarország megszűnt, mint önálló állam, s az oroszok ránk telepedtek. Most aztán megbocsátottam mindent! A sok fájdalmat is, amit az a rendszer nekem okozott. Az emberi örömöket és a kilencven évet isteni ajándéknak tekintem, s ameddig bírom erővel, tovább szolgálom az Urat és a szárszói embereket. Gyarmati László EGYESÜLETBE LÉPNI KAPOSVÁROTT LEHET Kedvezmény a nyugdíjasoknak Befőtt, szörp, tea, kávé, konzerv, bonbon, étolaj, liszt, cukor, papírzsebkendő, mosópor, és ki tudja még, hányféle áru található a megyeszékhelyen nemrég nyílt Nyugdíjasok Boltjának polcain. A mintegy félmilliós-árukészletből négy eladó 10—20 százalékkal olcsóbban kínálja az élelmiszereket és a háztartási cikkeket. A kedvezményt — tagsági igazolványuk felmutatásával — az egyesület, valamint a vesebetegek klubjának tagjai, és a mozgáskorlátozottak vehetik igénybe. Többen érdeklődtek telefonon és levélben — például Stá- dinger Józsefné Somogyvá- mosról: — hogyan válhat a nyugdíjas a kaposvári egyesület tagjává? Bárhol lakjék is a megyében a nyugdíjas, a Nyugdíjasok Kaposvári Egyesületének tagja lehet, ha befizeti az évi 60 forintos tagdíjat. A befizetés, illetve a tagsági igazolvány kiadásának helye: Kaposvár, Rákóczi tér 7—8.1. emelet 107- es szoba. Az egyesületi tagok szervezése egyébként most már az egész megyére kiterjed; egyelőre a városokban gyarapítják az egyesületbe tömörülő nyugdíjasok számát. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Megkérdezték — válaszolunk A Somogyi Hírlap június 14-i számában, a Nyugdíjasok oldalán tettük szóvá olvasóink lényegében hasonló problémáját: hadifogság, illetve deportálás miatt kérték nyugdíjemelési igényük jogosságának elismerését az illetékes hatóságoktól, intézményektől. Fölvetésükre — miután a két idős ember ügyiratait átvizsgálták — Sárdi Gyulától, a Somogy Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság igazgatójától kaptunk választ. Demó Lászlóné, Siófok, Jegenye sor 29. sz. alatti olvasónk részére 1979. december 21-től állapítottak meg öregségi nyugdíjat —ez derül ki a kapott levélből. Az igazgató arról is tájékoztat, hogy levélírónk szolgálati idejébe beszámították — a ha- difogsági elbocsátó okirat alapján — az 1945. január 22-től 1947. szeptember 14-ig terjedő időt, s erről az igazgatóság tájékoztatta az ügyfelét, aki nyugdíjának megállapítása óta nem fordult beadvánnyal a társadalombiztosítási igazgatósághoz. Démonénak most az a teendője, hogy hatósági bizonyítvány iránti kérelemmel forduljon a Belügyminisztériumhoz, s ennek alapján a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól megkapja a 500 forintos nyugdíjemelést. (Lapunk június 19-i számából kiderül ugyan, hogy ezzel a kérelemmel Démoné a területileg illetékes—tehát a siófoki városi rendőrkapitánysághoz is fordulhat, de mit tegyen az — s ezt már a rovatszerkesztő kérdezi — aki minden igazoló okmányát, s annak is többnyire az eredeti példányát már elküldte a Belügyminisztériumba, s választ, visszajelzést nem kapott?!) Megnyugtató választ kaptunk az igazgatóság igazgatójától a somogysimonyi Karácsony Imre ügyében. Problémáját számára kedvező módon rendezték, s arról június 7-én kelt levelükben tájékoztatták olvasónkat. Esetében — mint megtudtuk —, az történt, hogy időközben megváltozott az öt érintő jogszabály, így kérése egy 1990. április 1-jétől hatályos rendelet szerint már teljesíthető. Panelmesék II. (EGY NYUGDÍJAS FELJEGYZÉSEI) Aki tízemeletesbe költözik, meg kell barátkoznia a felvonóval (lifttel). Erről, a függőleges, villamos eredetű járműről oly sok szörnyűséget olvashatott régebben az ember, hogy érthetően magam sem a legnagyobb bizalommal voltam iránta. Igazolni látszott a liftiszonyomat, hogy ideköltözésünk másnapján bedöglött, és apróbb- nagyobb dolgainkat 140 lépcsőfokon kellett felhurcolni a nyolcadikra. A „Felvonó nem üzemel” táblát — hála a jó istennek — azóta sem láttam... * * * Lefele ereszkedünk 7.30 után pár perccel. Jómagam reggeli sétámra indulok, útitársaim a kilencedikről: anyuka, óvodás kisfia, valamint kocsiban a kicsi, 1 év körüli, vagány srác, fején farmeranyagból készült nagy, simléderes sapka, szakasztott amerikai tengerészgyalogoscsemete: huncut mosolya napfényelőleget hoz a zárt fülkébe. Óvodába mennek. Szememmel a kicsire mutatva, kérdem anyukát: — Ő is az óvodába? — Anyuka mosolyogva feleli: — Nem, ő csak a díszkíséret... * * * Régi, liftbeli ismerősöm a tizedikről: Hajnalka. Ő a Szép Szemű. Kocsijában, anyukával egészségügyi sétára indul. Ereszkedőben élénk érdeklődéssel nézi végig útitársait, visszafele jövet már az igazak álmát alussza. Pillái alá rejti két szép, antracitfényű, tiszta csil- logású gyermekszemét. Elnyomta a buzgóság... * * * A kaposvári Béke—Füredi- lakótelep szélén lakó ismerősömtől ezúttal gyalogosan hazafelé sétálgatván, érdekes megfigyelésekre tettem szert. Feltűnt, hogy a Szondy utca környezete eléggé elhanyagolt. A hamarjában, nagy ügybuzgalommal létrehozott, majd szal- malánglobbanáshoz hasonlatos gyorsasággal elfelejtett ab- lakalji virágos kertek szépek, de szinte kiáltanak a rendszeres karbantartás után. Miért van az, hogy mi, magyarok annyi mindent nem tudunk végigcsinálni? Miért, hogy a többit csak hozzámondjuk, vagy hozzáálmodjuk... Kerner Tibor
