Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-26 / 79. szám
1990. július 26., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — KULISSZATITKOK 7 A szenzáció bejárta a világot: az U—2 kémrepülögépet Szverdlovszk közeléber\^£B!ték. Az amerikai pilóta szovjet fogságba esett. Francis Gary Powers három évtizeddel ezelőtti útjának titkai. Titkos randevú egy moteiszobában A kémpilóta A gyakorlórepülés után kiszálltam az F—84-esből az al- bany-i légitámaszponton és gyors pillantást vetettem a táblára, melyen a szolgálati közlemények voltak. Mint minden pilóta, szerettem volna hinni, hogy nem olvashatom a nevemet. A légierőnél ugyanis két okból kerülhet az ember a táblára: vagy azért, mert csinált valamit, 'amit észrevették sajnos, vagy mert különszolgálat- ra osztják be. Ott volt a nevem: Francis Gary Powers hadnagy. S hogy másnap reggel nyolc órakor jelentkeznem kel! a parancsnokságon. Némi vigaszt jelentett, hogy nem voltam egyedül. Reggel már nyolc előtt ott toporogtunk valamennyien és kép- jelenek voltunk kitalálni, hogy miért hívattak bennünket. Az őrnagy nem hagyott sok időtatépeiődésre. — Javasolnék valamit maguknak— mondta. — Miért éppen nekünk? — Azért, mert a feltételeknek a leginkább megfelelnek. Nem átlagpilóták, s mint tisztek, időtartam nélküli szolgálatot írtak alá. Biztonsági szempontból is feddhetetlenek és nem utolsósorban, valamennyien elegendő időt repültek egyszemélyes géppel. Amint befejezte, kérdések özönét zúdítottuk az őrnagyra. — Sajnálom, de most nem közölhetek többet. Később azonban, egy alkalmas időben visszatérhetünk a dolgokra. A második randevút maga az őrnagy javasolta, meglehetősen szokatlan helyen és időben, a támaszponttól távol, egy motelben, este 7-kor, az 1. számú épületben. Megadta a bejelentkezés módját is. — Kopogjanak, mondják be a nevüket és közöljék, hogy William Collinshoz jöttek. Őszintén szólva, puszta kíváncsiságból mentem el e bizarr találkára. Átlagtermetű, 35 év körüli férfi nyitott ajtót. — Gondolom, mindenekelőtt arra kíváncsi, hogy mi az oka ennek a titkolózásnak. Nos, Önt alkalmasnak tartjuk, hogy részese legyen egy különleges feladat végrehajtásának. A dolog nem veszélytelen, de a nemzet érdekében történik. Amennyiben kedvezően dönt, nagyon fontos szerephez jut és természetesen többszörösét kapja a mostani fizetésének. Holnap reggelig gondolkozhat. Ha úgy látja, hogy érdekli, hívjon fel és megállapodunk egy újabb beszélgetés időpontjában. Az éjszaka jó tanácsadó. Annyit azonban máris elmondhatok, hogy a szóban forgó feladat teljesítése 18 hónapos külföldi tartózkodással jár. A családját nem viheti magával. Beszélhet a feleségével is, én azonban jobban szeretném, ha nem szólna senkinek. Másnap telefonáltam, mert kíváncsi voltam, mi lehet ez a titokzatos feladat; részleteket szerettem volna ismerni. Collins olyasmit közölt, amire gondolni sem mertem. — A Central Intelligence Francis G. Powers, az Air Force polgári alkalmazottja — természetesen hamis papírokkal — 1956 januárjában érkeAgency, a CIA — a Központi Hírszerző Hivatal — megbízásából tárgyalok. Amennyiben megfelelően dönt és ez a szervezet elképzeléseivel is találkozik, a CIÄ alkalmazza Önt. Collins elejtett még néhány megjegyzést, amire valószínű, minden pilóta felkapja a fejét. — Egy teljesen új géptípust bíznánk Önre. Ez a gép minden eddiginél nagyobb magasságban képes repülni. Kiképzése idején havi 1500 dollárt kap, külföldön pedig 2500 lesz a fizetése. A gép is, az összeg is elképesztett. Collins úgy látszik, kitalálta a gondolataimat, mert így folytatta: — Amint a felkészítése befejeződik, azonnal külföldre megy. A munkája részben abból áll, hogy felderítő repüléseket végez a szovjet határ mentén. A gép rendkívül érzékeny műszerei radar- és rádiójelekkel továbbítják az adatokat a bázisra. Ez azonban csak az egyik, mondhatni a kisebb része a munkának. A tulajdonképpeni feladat az lenne, hogy át kell repülni a Szovjetunió felett. Az ország hatalmas térségeiről szinte semmit sem tudunk. A háború után óriási katonai ipartelepek létesültek az Urálon túl, ide azonban idegen szemek nem pillanthatnak be. Ügynökeink révén hozzájutunk ugyan bizonyos adatokhoz, fogalmunk sincs azonban arról, hogy egy esetleges háborúban milyen Szovjetunióval kerülünk szembe. Nos, ezek után mi a véleménye? — Benne vagyok. Egész életemben arról ábrándoztam, hogy valami hasonló részese legyek. — Ne siessen, aludjon rá egyet! — Mindent meggondoltam. Már döntöttem. — Nekünk viszont biztosnak kell lennünk, hogy nem változtatja meg a véleményét. Ezért tehát várjunk reggelig. Arról azonban, ami itt elhangzott, még a feleségének sem tehét említést. Másnap reggel Collins már a programot ismertette. — Washingtonba utazik, ott megkapja a további felvilágosítást és elvégzik a szükséges vizsgálatokat is. Egy hét múlva megkapja a légierő parancsát, amellyel a távolmaradást igazolhatja. Polgári ruhában utazzon, a szállodában Francis G. Palmer néven foglaltuk le a szobáját. A Palmer névre szóló okmányokat még az elutazás előtt megkapja. Es még egyet: a feleségének mondja azt, hogy hosszabb külföldi munkát vállalt. Közölheti a kereset ösz- szegét is, de a CIA tabu. Ha mi akarunk valamit, meg fogjuk keresni. Adok egy telefonszámot, tanulja meg, és csak akkor hívjon bennünket, ha nagyon muszáj. Bármikor hívhat, éjszaka is. Ezzel tulajdonképpen el is kezdődött a kémkiképzésem — írta Francis G. Powers visz- szaemlékezésében. zett a washingtoni Plaza hotelbe. Itt várnia kellett mindaddig, amíg telefonon keresik. Collins jelentkezett és közölte, hogy át kell költöznie egy másik szállodába, a többiekhez. Az eligazítást is ő tartotta. — Nem ez az első alkalom, hogy megpróbálunk légi felvételeket készíteni a Szovjetunióról — mondta. — A második világháború után B—36-os gépekkel, majd pedig RB—47- essel már kísérletet tettünk. Vannak precíz felvevőink, a gépek azonban nem képesek kikerülni a radarokat, ennélfogva hálás célpontot jelentenek a szovjet rakétáknak. És akkor még nem szóltunk a vadászgépeikről. Küldtünk felderítőballonokat is, ezek azonban megbízhatatlanok. Hiányzott tehát a megfelelő repülőgép. De csak addig, amíg a Lockheed gyár egyik zseniális tervezője, Clarence L. Johnson , Kelfy” tervei alapján el nem készült az első gép, amely a számítások szerint mind a rakéták, mind a vadászok hatósugara felett képes repülni. A próbarepülés 1955 augusztusában volt, és a gép a legszebb álmokat is felülmúlta. Collins fényképet húzott elő, amelyen egy feltűnően nagy szárny-fesztávolságú gép volt látható. Vitorlázógépnek tűnhetett volna, ha számos, jól ismert jel nem teszi egyértelművé, hogy lökhajtásos gépről van szó. Kétségtelenül öszvér hatást keltett. A pilóták többet is tudni akartak róla. Collins ezt azzal hárította el, hogy az adatokat hamarosan, a kiképzés során úgyis megkapják. — A gép titkos, létezéséről is csak azok tudnak, akik a feladat végrehajtásában részt vesznek. A kormány tagjai közül is csak kevesen hallottak róla. Annyit azonban elárulhatok, hogy a gép neve U—2, az eredeti „Utility 2" rövidítéseként. A szobában szólt a rádió. Powers úgy gondolta, hogy ilyen fontos információknál nem érthet félre semmit, ezért kikapcsolta. Collins ekkor azonnal elhallgatott és szigorúan a pilótára nézett. Az elvörösödött és megértette, kivel áll szemben. Bekapcsolta tehát a rádiót és Collins újra beszélni kezdett. Majd egy ismeretlen egyenként beszólította a jelölteket a szomszéd szobába. Amint kijöttek, mindegyikük arca valamiféle megfoghatatlan változást tükrözött. — Palmer, te következel — mondta az egyik kilépő. Waterton Strip a pilóták előtt voltaképpen a világ végét jelentette. A nevadai sivatag legeldugottabb részén, közel s távolban semmi emberi nyom, megközelíteni is csak a Lockheed repülőgépgyár burbanki telepéről lehetett, természetesen repülőgéppel. Egy szuper- titkos, forradalmi technikával épített kémrepülőgép megismeréséhez viszont a legtökéletesebb hely. Olyannyira, hogy senki sem tudott róla: alig egy héttel az érkezésük előtt lezuhant és felrobbant az egyik U— 2-es. A gép egyébként ezüstszínű volt, hogy a nagy magasságban teljesen belesimuljon az égboltozatba. Elég volt egy pillantás és az új emberek láthatták, hogy a tervező az aerodiPowers-Palmer a szobába lépve, egy különleges magnóra figyelt föl. — Látott már ilyen berendezést? — kérdezte az ismeretlen. — Még nem. De gondolom, mi lehet. — Nos, akkor bizonyára nincs kifogása a hazugságvizsgáló ellen. Foglaljon helyet és nézze át a kérdéseinket, amíg én beállítom a gépet! A pilóta úgy érezte, sohasem volt még ennyire sebezhető. A későbbiekben azonban oldódott a feszültség. A feltételeknek valamennyien megfeleltek, azonban semmi lényeges változás nem következett az életükben, továbbra is a szállodában laktak, igaz mindig másutt, módszeresen váltogatva a lakhelyet. Találkozásaik időpontját mindig az utolsó pillanatban tudták meg, s az új helyre sohasem mehettek együtt, csak kettesével. Általában Collins kísérte őket, akiről jóval később derült ki, hogy nem ez a neve. Egy idő múlva Omahába (Nebraska állam) települt át a kis csapat, a Stratégiai Légierő parancsnokságának kötelékébe. Az indulás a megszokott módon történt: fel kellett hívniuk valakit, a számon természetesen Collins válaszolt. Közölte, hogy egy utasgéppel Saint Louisba mennek. Vagyis oda, amelyet érintettek. Itt egy másik gép várta őket és Uj- Mexikóba vitte, az egyik kórház klinikájára. Egy hétig tartó, alapos vizsgálatok következtek. Feltűnt, hogy a szakemberek különösen sokat foglalkoznak a klauszírofóbia, a bezártság tűrési képességeivel. Collins 1956 májusában közölte, hogy Powers-Palmernek kérnie kell a leszerelését. Nem sokkal később aláírta a szerződést a CIA-val. Az okmány záradéka különös szempontot is tartalmazott: minthogy az állam biztonságát érintő vállalkozásról van szó, tilos mindennemű nyilvánosság. A megszegőre 10 ezer dollár pénzbírság és 10 év börtön vár. A szerződésről másolat nem készült, az eredeti az ügynökség irattárában marad. Az aláírás után a pilótákat már várta egy katonai szállítógép, és a nyugati part egyik titkos kiképzőhelyére vitte. namikai szempontok mellett a súlycsökkentésre is ügyelt. Nem keltette a tartós használatra tervezett gép hatását; a látvány mintha azt erősítette volna, hogy ez a gép egyetlen feladatra való, arra, hogy „oda” repüljenek vele. Az ülés például nem volt kivethető. Baj esetén a pilótának le kellett dobnia a kabintetőt és ki kellett másznia, hogy ugorhasson. A szokásos három helyett mindössze két keréken állt: az egyiket az orrnál, a másikat a törzs végén helyezték el, mintha bicikli lenne. Ezért a szárnyvégeken két támaszték szolgálta a fel- és leszállás sérülésmentességét. A pilóták ismerkedtek a szokatlan géppel, amelynek nemcsak a külseje, hanem a repülőtulajdonságai is teljesen eltértek az eddig megismert típusokétól. Például alig több, mint 300 méter után me- redek szögben emelkedett és pillanatok alatt eltűnt a szem elől. A navigálást rádió nélkül kellett gyakorolni, hiszen a Szovjetunió fölött nem adhattak jelt magukról — és nem is számíthattak segítségre. A fárasztó kiképzés földi örömei közé tartozott, hogy naponta többször, akár órákig is túlszárnyalták az érvényes magassági rekordot — ez akkor 20 500 jnéter volt — és a legnagyobb bánatukra erről senkinek nem szólhattak. Hét végén kaptak egy gépet, ez szórakozni vitte őket a világ végéről. A nevüket azonban nem használhatták, mi több, ezt a kiképzőbázis személyzete sem ismerte. A gyakorlatok során különös gondot fordítottak a légi felderítésre. Palmer-Powers előnyös helyzetben volt a többiekkel szemben: korábban elvégezte a légierő fényképésziskoláját. A felkészülés során többször is ellenőrizték a tudásukat. Feltűnt, hogy a tesztelés milyen nagy gondot fordított a gép szétrombolását szolgáló berendezés pontos kezelésére. Abban az esetben ugyanis, ha egy kommunista ország felett kell robbantani azt a mintegy kilónyi robbanóanyagot, amelyet indulás előtt a gépbe helyeztek, Számítások szerint ennyi elég, hogy megsemmisüljön mind a fényképező berendezés, mind a már felvett anyag. A pilóták azonban sohasem gondoltak a rombolás eshetőségére, hiszen a kiképzés során csak azt hallották, hogy a szovjet légvédelem nem képe^ veszélyeztetni a vállalkozást! Bármennyire titkolták is, a hírek mégis kiszivárogtak az U—2-ről és a tervezett, különleges feladatáról. Az első hivatalos bejelentés tehát nem késhetett. Az űrkutatási hivatal közreadta tehát, hogy a „a meteorológiai jelenségek nagy magasságban történő tanulmányozásához a Lockheed gyár új repülőgéptípust fejlesztett ki, ez az U—2". Mindebből logikusan következett, hogy az első csoport, a kiképzés végén „meteorológiai felderítő század” néven érkezett meg AngAz amerikai légierő Incirlik- ben lévő támaszpontja földrajzi szempontból a legtökéletesebben megfelelt a feladat végrehajtásának. Törökország déli részén volt, a szovjet radaroktól meglehetősen távol, ám közel ahhoz, hogy a gép kedvező üzemanyag-fogyasztással érje el a határt A törökök úgy tudták, hogy a 10—10 jelű különítmény meteorológiai kutatómunkát végez, A hét pilóta különös gonddal repülte be az összerakott gépeket; az U—2 egyébként sem sorozatgyártmány volt és nem tudták, ki melyik géppel hajtja végre a feladatot. Idejük jelentős részét fordították a szovjet térképek tanulmányozására, hiszen a küldetés egyik célja az volt, hogy megkeressék és bejelöljék a titokban tartott létesítményeket a repülés során. A felkészüléshez hozzátartozott, hogy ne legyen idegen a felszerelés sem. A különleges öltözék, a tárgyak, melyeket magukkal vittek a kabinban: az önműködően felfúvódó gumicsónak, az élelmiszerek, a jelzőrakéták, a gyufa, a nedves fát is éghetővé tevő vegyianyag, az elsősegélycsomag. Az úgynevezett túléléscsomaghoz hozzátartozott továbliába, hogy az európai meteorológiai program keretében végezze repüléseit. A közlemény azonban semmi közelebbit nem tartalmazott a gépekről, még csak a fotót sem publikálták. A második csoport — ennek a tagja volt Powers is — 1956. augusztusban kapta meg a vezénylését: Törökországba, az amerikai légierő Incirlikben lévő támaszpontjára került. Erről azonban semmiféle sajtó- közlemény nem látott napvilágot. Mi több, a gépeket is szétszedték és darabokban szállították a pilóták után, repülőgépekkel. Az Incirlikbe utazó különítmény új papírokat kapott, a saját nevüket használhatták, azzal a jelentéktelennek tűnő változtatással, hogy a légierő polgári alkalmazottai, de akik az űrkutatási hivatalnak is dolgoznak. Az utóbbi azért volt különösen fontos, mert így minden repülőteret megnyitottak előttük, a legtitkosabb katonai bázisokat is, olyanokat, amelyeket például a légierő hivatásos pilótái még rossz idő esetén sem vehettek igénybe. A család és az ismerősök úgy tudták, hogy fiúk a világ valamelyik részén az időjárást kutatják. Powers, mielőtt elutazott volna, meglátogatta szüleit. Apja gyanakodni kezdett a küldetés célját illetően és feltett néhány kényes kérdést, melyekre természetesen nem kapott választ. A pilóta, némi lelkiisme- ret-furdalást érezve, még a repülőtérről is felhívta, hogy megnyugtassa az öreget. — Azt hiszem, rájöttem, hogy mit csinálsz — mondta az apa. — Nincs ebben semmi titokzatos. Hiszen elmondtam neked... — Nem. Itt egészen másról van szó. Te az FBI-nak dolqo- zol! Powers ijedten körülnézett és letette a kagylót. Nyilván az ösztön — gondolta. Nos, az öreg csak egy dologban tévedett: nem az FBI, hanem a CIA megbízásából utazik. Dehát erről senki sem tudhatott. Erről csak később kezdtek el beszélni és nem is csupán az Egyesült Államokban. bá egy amerikai zászló, rajta 14 nyelven a következő szöveggel: „Amerikai vagyok és nem beszélem az önök nyelvét. Élelemre és szálfásra lenne szükségem. Nem kell tőlem félniük. Nem vagyok az önök népének ellensége. Ha segítenek nekem, meg fogják kapni a jutalmukat.” A csomagban volt 7500 rubel és két tucat Napóleon-arany. (Az utóbbi kifejezetten azzal a céllal kapott helyet a túléléscsomagban, hogy ha semmiképpen sem megy a barátkozás, az aranytallér legyen a tolmács...) „Aprópénz” gyanánt néhány karóra és aranygyűrű egészítette ki a poggyászt. A szerelvényt vadásztőr és hangtompítós pisztoly erősítette, 200 tölténnyel. Az úticsomagot minden repülés előtt maga a pilóta helyezte el a kabinban, bármilyen feladatot hajtott is végre. Mivel földi irányításra egyáltalán nem számíthattak, igyekeztek minél jobban megismerni a szovjet műsorközlő rádiók pontos helyzetét és frekvenciáját. (Csütörtökön folytatjuk) Kérdések a hazugságvizsgáló előtt Elindul a „meteorológiai felderítő- század” A történelem legsikeresebb kémtevékenysége
