Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-26 / 79. szám
8 1990. július 26., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP —NYUGDÍJ ÁSOK OLDALA Valamikor, hajdanán Skandináviában, Oroszországban, Észak-Amerikában állatbőrök és prémek, a forró égövi Közép- Amerikában egy bizonyos fajta kakaóbab, a rómaiaknál a marha, másutt másfajta tartós élelmiszerek (só, tea, rizs), vagy a víz menti népek körében kagylók, csigák, különlegesen megmunkált kövek töltötték be rövi- debb-hosszabb ideig az általánosságban elfogadott csereeszköz szerepét. A csendesóceáni szigetek lakói ma is gyakran használják pénzként a kauri csiga házát, az afrikai bennszülöttek vasszerszámokkal (késekkel, lándzsahegyekkel) fizetnek, s a Yap-szigete- ken (Mikronézia) még manapság is különlegesen megmunkált, néha méteres átmérőjű kőlapok szolgálnak csereeszközként. Kínában jellegzetes hegyes végű kés szolgált fizetőeszközként. Képünkön: /. e. 400-ban készült kés, amelyet csak kínai kereskedők használtak fizetőeszközül. Valami mindig közbejön... Szinte naponta benépesülnek Kaposváron a Szabadság parkban levő kőasztalok körüli padok. Tíz-tizenöt éltesebb férfi jön el, hogy a délutánt az enyhet adó lombok árnyékában, régóta ismert partnerek társaságában töltse. Ha netán velük tart a feleségük is, nos, ő csak a tuják előtti padra ülve figyelheti játékukat... — Az „öregek" kártyáznak. Cigaretta- és szivarfüst keveredik a levegőben. A meditáció pillanatai ezek. Melyik lappal „lépjek”? — töprengenek magukban; s már csattan is az asztallapon az ász vagy a hetes. Némi csönd. Ravaszkás tekintet, köpés mosoly. Elégedettség vagy bosszankodás. Vajon ki lesz ma Fortuna isten- asszony kegyeltje? Többen amolyan külső szemlélőként vesznek részt a játékban, s egy-egy asztalhoz állva drukkolnak cimborájukért. — Nézz oda, sikerült neki! — mondják egymásnak. — Te adsz két forintot, te pedig 40 fillért — és gyűlik az apró az asztalok sarkán. A fillérek egy-egy játszma után helyet cserélnek. Nincs hangos szó vagy vita. Újra cigarettára vagy szivarra gyújtanak, panyókára vetik a zakójukat, s a két játék közti szünetben anekdotákat mesélnek egymásnak. Harsány, gyakran köhögésbe átcsapó nevetés kíséri a gyakran pikáns történeteket... Ha jó az idő és az erejük is engedi, minden délután elsétálnak a parkba. Nemcsak a játék öröméért... Lőrincz Fotó: Lang Róbert Dénes bácsi nádszál reménye Mostanában sokat gondolok Dénes bácsira, Sütő András Mese és reménység című írásának unokái után sóvárgó hősére, aki az utolsó napjaiban mesékkel táplálta lelkét, erejét. Árvasággal el volt látva, szomorúságból is jutott neki bőséggel, így hát vidámságra vágyott. Meg akarta magát kacagtatni, ezért kért szomszédjától tréfás meséket. De minden hiába. Nádszál reménye egy napon elfogyott... Dénes bácsi szerettei először rá vártak, aztán belőle lett fehér torony. Hétesztendei hadifogság után hazakerülvén, elvesztette nagyobbik lányát, később a feleségét. Második lányát messzire vitte a férje, s megfeledkeztek a hovátartozás visz- szafelé vezető útjáról. Újabban megszaporodtak a Deák Dénes bácsik, meg a félszárnyú özvegyasszonyok, akiknek fiai, unokái messzire menekültek, s ki tudja, látják-e még egymást valaha. A kiüresedett házakban úgy tesznek, mint Dénes bácsi, az ünnepek táján befűtenek, ágyneműt cserélnek, hátha vendég áll a házhoz. Úgy várják szeretteiket, véreiket, mint a Messiást. Dénes bácsi belefáradt az unoka- várásba, reménye elfogyott. Várakozása olyan volt, mint a fehér torony: messzire látszott. Övéi mégsem mentek még a temetésére sem. „Azt gondoltam, hogy unokák és nagyszülők egymás szeme láttára fogják itt leélni az életüket. Nem így történt. Reményünk, s aggodalmunk is kétfelé szakadt. Az időnek krisztustövisein fennakadva nézelődnek gyermekeik, s unokáik után az öregek”— írja Sütő András. A tárgyak is megváltoztak ezekben a reményt dermesztő időkben. Még a harangok is. Hajdan a toronyból Ferenc Jóska vitte volna ágyúnak, de kútba zuhant. Később újra felszínre került, farkasriasztó lett csikó nyakában, majd karácsonyi angyalok jöttét jelezte a nagymama kezében. De mióta az angyalok is kihaltak arrafelé, egészen új szerepet kaptak: eljártak följelenteni a magyarul megszólalókat... A nyakba akasztható nyelvi felügyelők csúfondárosan nyelvet öltöttek még az íróra is, aki poétikus naivsággal azt gondolta, ha kézen fogja unokáját, és bebarangolja vele az anyanyelv birtokait, a sajátosság méltóságának elemi, emberi jogával zengi majd életrevalóságát az édes anyanyelv. A havasok közül, a haranglábak mellől, a balladás folyók partjairól számolatlanul menekültek a kétségbeesettek, a reményüket vesztettek, az emberi méltóságukban meg- alázottak. Maradtak az öregek, a félszárnyúak, riadalmukkal és magányukkal. Tiszta ágyneműt húznak, befűtenek. Kiállnak a kapuba, várakoznak. Még mindig reménykednek. Zágoni Erzsébet Méltóság (EGY NYUGDÍJAS FELJEGYZÉSEI) Megvalósult a német valutaunió — olvashattuk július első napjaiban a lapok címoldalán. A lépésről lépésre megtervezett német újraegyesítés fontos állomása volt ez a nap, július elseje. Ezen a napon szűnt meg fizetőeszközként a keletnémet márka, és egységesen a nyugatnémet márka (DEM) lett a hivatalos fizetőeszköz Németországban. A lapok és a rádió azt is hírül adták, hogy a nyugatnémet bankok alaposan felkészültek a keleti oldal lakossága DDM- ben levő megtakarításának DEM-re való átváltására. A várható rohamokra felkészülve 25 milliárd márka állt rendelkezésre a bankok széfjeiben. A lakosság ebből mindösz- sze 4 milliárdnyit váltott át... E hírt meghallva, jegyeztem címadó szava: a mé/tóságjutott eszembe. Mit is jelent ez a szó: méltóság? A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: méltóság—ember voltunknak és értékünknek fölemelő tudata, ennek megnyilatkozása. A keletnémetek (remélhetőleg magam is utoljára használom e szóösszetételt) méltóságból ezúttal jelesre vizsgáztak. Tisztelet érte! E hír és jó érzés mellett van azért bennem egy jó adag keserűség is. Nem a németek, hanem magunk miatt. Emlékezhetünk, alig több mint két éve mi, magyarok is valami hasonlóban megmérettettünk és akkor bizony — sajnos — könnyűnek találtattunk! A kapott lehetőséggel (valutaváltás) honfitársaink többsége visszaélt, s bizony-bizony több milliárdnyi forint megtakarított pénzünk nagy részét elkótyavetyéltük. Azóta * többször felhoztunk — lelkiismeretünk megnyugtatására — több-kevesebb mentséget, de ez a makacs tényeken már nem változtathat. Méltóság dolgában semmiképpen sem... Kerner Tibor Késsel fizettek... „Valami mindig közbejön...” — ez Baranyi Ferenc kötetének címadó verse. Bizony, valami mindig közbejön, főképpen, ha a hozzánk tartozó idős emberről van szó... Valóban szeretnénk meglátogatni apukát (anyukát, nagymamát, nagypapát, nagynénit, nagybácsit); tudjuk, hogy ez kutya kötelességünk, valójában még kedvünk is lenne hozzá, csak hát valami mindig közbejön... Szociális otthon vezetőjével beszélgetek. Azt mondja: „Ä fiatalok sokszor nem is gondolnak arra, milyen sokat jelent az idős embernek csupán az az egyszerű tény, hogy meglátogatja őt valamelyik hozzátartozója. Nemcsak arról van szó, hogy hiányzik neki a gyereke vagy az unokája, hanem arról is, hogy ettől érzi magát még mindig „valakinek”, valaki számára fontosnak. És ezzel együtt fontosabb lesz önmaga számára is. Volt egy hetven feletti lakónk, egy idős, egykori könyvelő. Nagyon ritkán látogatták, nem mintha nem szerették volna, de kétszáz kilométerre lakott az unokája, az egyetlen élő rokona. Ez az ember teljesen elhanyagolta magát. Úgy kellett folyton ellenőrizni, mint egy gyereket, hogy mosdik-e rendesen, váltja-e a fehérneműjét, és ha harmadnapos volt a borostája, szinte erőszakkal kellett rávenni, hogy engedje magát megborotválni. Ez a bácsi, amikor levelet kapott az unokájától, aki azt írta benne, hogy a nagypapa születésnapjára családostól készülnek jönni, ez a bácsi akkor szintekicserélődött. Megkérte egyik gondozónkat, kísérje el a közelei városba, mert új inget, öltönyt, cipőt akar venni magának. Mire az unoka és a családja megérkezett — mert tartották az írott szavukat —, addigra a bácsi szinte tíz évet visszafiatalodott. Addig túl alacsony vérnyomása rendbe jött, ízületi fájdalmai elmúltak. Az orvosunk maga sem értette, mi okozza ezt a nagyon gyors változást.” A szociális otthon vezetője és a gondozók tudták, ők árulták el az orvosnak is a „titkot”. Amikor pedig az unoka megérkezett, az otthon vezetője mindezt elmondta neki, arra kérve őt, hogy írjon gyakrabban, s ne csak egy évben egyszer, a születésnapján látogassák meg az öreget. Attól kezdve karácsonyra haza is vitték, sőt a nyaralásukból is egy hetet a papával töltöttek, aki azóta is jó egészségnek örvend, és nem kell többé arra biztatni őt, hogy borotválkozzon rendszeresen. A legtöbb ember akkor sem szeret huzamos ideig egyedül lenni, amíg fiatal, amíg tudja, hogy egyedüllétét akkor szakíthatja meg, amikor csak akarja.. Igaz, hogy az is előfordul: vágyunk az egyedüllétre. De milyen egyedüllétre? Arra, ami a pihenést, a kikapcsolódást szolgálja ideig-óráig. Az idős ember sem kíván mindig társaságot. Egyszeregy tréfás helyzetben (de csak a helyzet volt tréfás) azt találtam mondani immár felnőtt leány- gyermekemnek, hogy én nagyon szeretem őt is, meg a testvérbátyját is, de bizony öregkoromra én egyikükhöz sem költöznék. Szabályosan megsértődött: — Ugye, ezt nem-komolyan gondolod?! — kérdezte szemrehányóan, de azért még kicsit viccre véve hozzátette: — Ha a tesómhoz nem költöznél azt megérteném, de hogy hozzám sem?... Csak amikor elmondtam neki, hogy ez nem tréfa, s hogy sértés sincs benne, akkor kezdett komolyan gondolkodni. A korral együtt csökken az ember tűrő- és alkalmazkodóképessége. Amíg nem szorul rá, hogy ellássák, gyakran valóban szívesebben van magakorabeliek társaságában, vagy időnként akár egyedül is. Egyedül, de nem magányosan! És ez a lényeg. Tudja azt az idős ember, hogyha nem töltenek is vele a rokonai minden szabad percet, azért nemcsak akkor számíthat rájuk, ha bajban van (persze gyakran ez sem kevés), nemcsak akkor látogatják meg, ha piros betűs családi ünnep van soron (igaz, sokan ennek is örülnének, mert ebben sincs részük), hanem azt várja, hogy rendszeres legyen a kapcsolat. Milyen jó lenne, ha minden idős, egyedül élő ember közelében legalább telefon lenne: köldökzsinór a világgal! Vagy ha van telefon, legalább ne múlna el nap csörgés nélkül. S ha nincs, akkor nyissanak rá a szomszédok, tartsanak össze a még élő régi barátok, és mindenekelőtt a családtagok, a rokonok. Hogy az ember ember maradhasson, annak előfeltétele, hogy ne elhagyatva öregedjék meg, hanem érezze, hogy o is fontos valakinek, valakiknek. S.M. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Idill * X
