Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-12 / 67. szám
1990. július 12., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 7. Utolsó csapda? Grácia, Laura és Peter nem tudták, hogyan fogjanak hozzá a kutatáshoz. Egyelőre bementek a főtéri kis vendéglőbe és ebédeltek. Laura' észrevette, a helybeliek nincsenek hozzászokva az idegenekhez. Úgy látszik, nem jár ide olyan sok turista... Nem közeledtek hozzájuk, nem álltak velük szóba, csak messziről nézték az asztal körül ülő három embert. A fiatalasszonynak úgy tűnt, még a pincér is kelletlenül szolgálja ki őket. Peternek mindez tetszett — ,,ez az igazi vidék, itt aztán csak a helybeliek érzik magukat otthon". Lehet, szeretett volna itt lakni. Annál nagyobb volt a csodálkozásuk, amikor — már az ebéd végefelé jártak — a kis étterem ajtajában felbukkant egy koros férfiú. Szép bajusza volt, széles válla, egészséges arca, csillogó szeme. A többiekkel ellentétben ő egyáltalán nem idegenkedett tőlük, sőt, egyenesen az asztalukhoz lépett: — Üdvözlöm önöket és egyben elnézést kérek a zavarásért. A nevem Blio. Ön kétségtelenül Laura, az örökös — hajolt meg elegánsan a fiatalasz- szony felé, majd Peterre nézett: — Ön pedig a férje, ugye? — Azt mondta, örökös? — Peter egy üres széket penderített az asztalhoz, és roppant szívélyes lett egyszerre: — Foglaljon helyet, drága uram! Jól hallottam azt a szót? — Jól hallotta — Blio leült, megpödörte kiadós bajuszát és Grácia nénire nézett. A szemében apró szikrák pattogtak, ezek teljesen elbűvölték az asszonyt. Ugyanúgy nézett vissza a férfira. Blio még szélesebb mosolyra derült és csak azt kérdezte: — Asszonyom...? * — Az ifjú rokona vagyok. Én fejtettem meg az elhunyt üzenetét — közölte Grácia néni nem is titkolt büszkeséggel. — Vagyis a végrendeletet — tette hozzá Laura. De Blio a fejét rázta: —Azt kötve hiszem! Ugyanis amit a barátom, az ön apja — Blio Laurára nézett—a fővárosi közjegyzőnél hagyott, csupán egy jel volt, semmi egyéb. Olyan, mint egy oszlop az út szélén... A hagyatékot én őrzöm. — Uram! — Peter még közelebb tolta székét a férfihoz. — Ön az égből pottyant le nekünk! — Nem egészen. Itt lakom a közelben... — Nagy szükségünk van önre! Ugyanis elakadtunk a keresésben. — Nem akadtak el. Tudtam, hogy eljutnak majd ide, amint megfejtik az elhunyt üzenetét. Már vártam önöket. Grácia néni arca ellágyult. És valamilyen furcsa homály ereszkedett a szeme és a világ közé. Egészen meghatotta ez... ez a Blio úr. — Beszéljen! — könyörgött Laura. Amaz nem kérette magát sokáig: — Az apja, kedves Laura, gyermekkori barátom volt, de aztán elszakadtunk egymástól és évtizedekig nem találkoztunk. Fél évvel ezelőtt bukkant fel itt. Elmondott egy eléggé zavaros történetet/ amiből szinte semmit sem értettem. Azt mondta, külföldön élt eddig, nagy vagyonra tett szert, de rossz emberek üldözik és rejtőzködnie kell. A barátom volt, hát elrejtettem és nem kérdezősködtem. Négy hónapig élt itt, néha azért elment a fővárosba. Magát leste, Laura. — Engem? — a lány szemét elfutotta a könny. — Bizony. Egy napon büszkén jött haza. ,,A lányom férjhez ment — mondta. — Itt az ideje, hogy gondoskodjak a fiatalokról”. Pénzt vett elő, és az én nevemre megvette azt a... no, majd meglátják. Két éjszakát is ott töltött, valamit elrejtett. Nem kérdeztem, mit és hová. Az ő dolga volt. Megírta azt az üzenetet és elvitte a közjegyzőhöz. De amikor visszajött, már követték a... szóval, a volt társai. Mert kedves Laura, az édesapja... hogyan is mondjam csak... — Blio úr zavarba jött. Szép arca bíborvörös lett. — Ne fékezze magát! — reccsent rá Grácia. — Sejtjük, hogy nem egy ma született bárány volt a megboldogult. — No igen — Blio nagyot nyelt. — Báránynak aztán igazán nem lehetett nevezni. Elnézést a kifejezésért, kedves Laura, de az édesapja nagy gazember volt... Ötven kilométerrel odébb tűzharcba keveredett volt társaival, az üldözőivel. Hármat közülük lelőtt, de ő is ottmaradt. — Szóval meghalt...? — Laura szomorúan nézett maga elé. Ha eddig volt is valamilyen reménye, most már elszállt minden kétsége. Apja tehát nincs többé. Talán jobb is így. Hiszen minden jel arra mutat, csakugyan bandita volt. Becsületes emberként aligha gyűjthetett volna hatalmas kincset. Igaz, végül is mi az a kincs, hol van? Blio úr mintha a nő gondolataiban olvasott volna, így szólt: — Mostanában gyanús alakok keringenek errefelé, jobb, ha megvárjuk az estét. Majd ha besötétedik, elviszem önöket oda. — Szóval célba értünk — sóhajtotta Grácia néni és boldogan nézte... — Blio urat. Az éjszaka sűrű volt, tapa- dós. Minden zaj messzire szállt, és a falu apró neszeit is felnagyította. A lopakodók néha egymásnak ütköztek. — Csitt!... — Jaj, Peter, a lábamra léptél. — Bocsáss meg, szívem. Blio úr ment az élen. Néha, az ösvény egy veszélyesebb pontján hátranyúlt, megfogta Grácia néni kezét: — Itt vigyázzon, asszonyom! Grácia néninek ilyenkor hevesebben dobogott a szíve... Erdőben mentek. A falu és a tó mögöttük maradt, már nem látták a házak és az utcák fényeit. Szemük megszokta a sötétséget. Az ösvény már nem volt olyan meredek, a dombról lefelé egy völgybe jutottak. Sötét tömeg terpeszkedett előttük. — Az ott a második domb? — kérdezte Laura. — Igen. Az üzenetben erről volt szó. — Blio úr megállt, úgy beszélt. — Ennek az erdejében van az a ház. — Milyen ház? — kérdezte Peter. — Egy régi, elhanyagolt, de szép villa. Valaha egy gróf építtette, de tönkrement és átadta egy ügynökségnek. Az ön apja tőlük vette meg, Laura. De a ház teljesen üres és évek óta lakatlan. — Lehet, patkányok is vannak benne?—Grácia nénit, aki betörőktől sem szokott megijedni, most páni félelem fogta el a rágcsálók említésére. — Lehetséges — állította Blio hidegvérrel. Felkapaszkodtak a második dombra. Peternek úgy tetszett, zajt hall az erdőből. Vagy csak képzelődött? Voltak percek, amikor azt hitte, idegen léptek dobogását hallja. De utána ismét csak a szellő susogott a lombok között. — Hát itt vagyunk — mondta negyedórával később vezetőjük. Előre mutatott. Az út alig látható csíkja két felmeredő feketeség közé kanyarodott. Kapuoszlopok voltak, kapu nélkül. — A kerítés romos, a lépcső is. Nagyon vigyázzanak, hová lépnek — átvágtak a kis kerten, tízegynéhány lépcsőfok után egy teraszra értek. Blio kulcsot vett elő, jó ideig eltartott, míg a sötétben beletalált a főberjárati ajtó zárjába. Csikorgás — és Blio eltűnt. — Uram! Hol van? — kérdezte Grácia néni félénken. Az éjszaka olyan fenyegetőnek látszott, no és ha tényleg vannak itt patkányok... — Jöjjenek utánam! — Blio egy gyertyát talált a sarokban, meggyújtotta. A kicsiny fényben hatalmas árnyékok mozogtak a falakon. „A kettős ajtó mögött... napfelkeltekor” — mondta Peter hangosan. Talán inkább csak azért, hogy bátorságot öntsön társaiba. Grácia néni reszketett, fogai időnként összekoccantak. Laura semmi pénzért el nem engedte volna férje kezét. így múlt az idő. A fák fölött lassan pirkadni kezdett. A házban olykor padlódeszka, lépcsőfok reccsent. A három ember nagyon várta már a hajnalt. Peter az ablakon át látta: keleten szürkül az ég. De a csillagok még nem tűntek el. Felsóhajtott. Aztán mégis eljött az idő. Az erdő fölött vörösessárga sugár bukkant fel. Fátyolfelhőket világított meg. Néhány perccel később a bátortalan fénycsóva már a ház tetején pihent. Peter kitárta a kettősajtót. Egy üres, kisebb szobába léptek. Grácia néni és Laura egymásba kapaszkodtak. A szemben lévő ablakon beszökkent a felkelő nap első sugara. A szoba kivilágosodott. Valahol mintha ajtó csapódott volna... De ők hárman ezt nem hallották. Semmit sem hallottak, egész testükben borzong- va-remegve figyelték a legelső sugarat. „Forog a Föld — gondolta Laura. — Sebesen szá— Félek — mondta Laura. Igen vékonyka volt a hangja. Tegnap éjszaka is sötétben volt, elrablói és később egy rejtélyes szabadító között... — Most már semmi oka rá — mondta a férfi. — Itt maradhatunk hajnalig. Ha a barátom igazat írt üzenetében, pirkadatkor önök fellelik a kincset a felkelő nap útmutatása szerint... — Nem marad velünk? — kérdezte Peter. — Családi ügy, nem akarok zavarni... — De csak maradjon! — suttogta Grácia néni. — ... Azonfelül állatokat tartok, azokat hajnalban meg kell etetnem. Amint azzal végeztem, visszajövök — ígérte a férfi. Grácia néni torka kissé elszorult, látva hogy Blio mögött becsukódik a nyikorgó ajtó. De a fiatalok miatt nem akarta kimutatni félelmét. Blio átvágott az udvaron. Amikor béért az erdő fái közé, egyszerre két árny — két férfi lépett melléje: — Emelje fel a kezét, és ne mozduljon — mondta az egyik nagyon határozottan — Vigyázzon, fegyver van nálunk! guld az űrben, elfordul a tengelye körül és ez a kis sugár most emiatt vándorol egyre lejjebb a falon...” Peter látta: az első sugár az ablakon át a kettősajtó fölé vetődik. Mind világosabb lett. De az a tenyérnyi vörösesfehér folt szinte odaragadt a falhoz, éppen az ajtókeret fölött... A férfi máris odalépett. Elővette zsebkését. A nyelével megkopogtatta a falat. Ott, ahol a folt ült, a fal kongó hangot adott. A férfi mélyet lélegzett, aztán a kést próbálta a falba nyomni... Az szinte akadálytalanul beleszaladt. Gipsz hullott a padlóra. Apró üreg volt, amelyet valaki — egykori és általa soha nem ismert apósa! — a maltert utánzó réteggel- fedett el. Alóla vékony falap bukkant elő. — Megvan! — mondta Peter. — Remek! — vágta rá egy férfihang. A szobát hirtelen öt vagy hat férfi lepte el. Mindegyiknél pisztoly volt: Fel a kezekkel! Peter úgy megdöbbent, hogy egyszerűen félni is elfelejtett. Honnan kerültek elő az idegenek, a padló alól, a falak réseiből? Laura leejtette táskáját. Grácia néni, mit sem értve forgatta fejét, akár egy csodálkozó vízimadár: — Ki... kicsodák maguk? — A kincs tulajdonosai mondta egyikük. Ketten röhögtek. Ők is pisztolyt lóbáltak a kezükben. Már nem tartottak ellenfeleiktől, látták, azok fegyvertelenek. A felkelő napfény betört a szobába, vöröses árnyalat ült a falakra, az arcokra. — Ők raboltak el — mutatott Laura az egyik férfira. Nem volt kétsége, felismerte a férfit. Ez telefonált Peternek, ők követelték a „végrendelet” szövegét. De úgy látszik, maguktól mégsem találtak rá a kincsre. Peter szíve a torkában dobogott. Hát minden elveszett? Hiába szenvedtek és kutattak oly sokáig? A főbandita kést kapott elő. Társai a két nőre és Peterre szegezték fegyverüket. De amikor a főnök kése kipattintotta a fal réséből a falapot, minden tekintet a kezére figyelt. A pisztolyos banditák is őt nézték a foglyok helyett... Peter lázasan töprengett: most, most kellene valamit csinálni... És akkor valóban történt valami. Csörrenve törtek be az ablaküvegek. Testek nyomták be az ajtókat. Egyenruhák és fegyverek... — Rendőrség! Dobjátok el a fegyvert! — Mindenki és azonnal! Mire a banditák felocsúdtak, máris lefegyverezték őket. Bilincsek kattantak. A főbandita kése a padlóra esett. Aki felvette — civil ruhát viselt. Széles vállú, szőke, karcsú fiatalember volt, ál-hanyag testtartással. — Ő mentett ki az emberrablók karmaiból! — kiáltotta Laura, aztán zavartan hozzátette:— Az imént meg... már másodszor. — Üdvözlöm önöket — mondta a férfi. Közben társai elvezették a banditákat. Feltűnt Blio úr is, kezét dörzsölte. A banditák az este megkötözték és a pincébe zárták. A rendőrök szabadították ki szorult helyzetéből. Grácia néni szeme felragyogott. Közben a szőke fiatalember folytatta: — Cor- rio hadnagy vagyok. Már egy hónapja vezetem a nyomozást ebben az ügyben. — De tulajdonképpen... mi történt? Milyen ügyről van szó? — Peter csak most, némi késéssel eresztette le a karjait. A banditák, akik azt parancsolták neki, hogy „fel a kezekkel”, már nem is voltak a házban. Egészen kábult volt, olyan gyorsan peregtek az események. — Hetek óta figyeltük önöket — jelentette be Corrio. Átható tekintetet vetett hol Laurára, hol Peterre. Sőt, még Grácia nénire is. — Ne értsenek félre, önöket semmivel sem gyanúsítottuk. De azt tudtuk, asszonyom, hogy az ön „hagyatékának” nyomára és a banditákra csak önökön keresztül bukkanhatunk. Az apja, Laura, veszélyes ember volt. Egy évvel ezelőtt társaival együtt ellopták az Északi-tengeren felfedezett, de még nyilvánosságra nem hozott olajmezők térképeit. Az apja ezekről mikrofilmet csinált, és bandájával együtt megpróbálta a térképeket eladni egy idegen olajtársaságnak. Ám az apja egy ügyes fordulattal becsapta társait, megszökött tőlük a mikrofilmmel. Amikor látta, hogy a rendőrség és a banditák is a nyomában vannak, úgy döntött, eldugja a. kincset, sőt, azt a lányára hagyja, hogy majd az értékesítse. Lehet, ő maga ismét külföldre akart menekükni? Ezt már sohasem tudjuk meg... Nos, mi figyeltük önöket és ezért léptünk közbe nem is egyszer, amikor önök... hm... szorult helyzetbe kerültek. — Köszönöm — suttogta Laura. —.. Állandóan a nyomukban jártunk. Amikor ide indultak, már sejtettük, hogy következik az utolsó felvonás. Ezért mozgósítottunk még több erőt, és éjszaka körülvettük a házat. És íme—Corrio hadnagy a késsel kipattintotta a falapot. Apró dobozban rejlett a mikrofilm. A rendőrtiszt kivette, az ablak felé tartva széthúzta és elégedetten bólintott: — Ez az. A kormány elégedett lesz. — Akkor nekünk... nekünk semmi sem maradt az örök: ségből? — kérdezte Garcia néni vékony hangon. Corrio hadnagy zsebre vágta a filmet és körbeintett: — Itt ez a ház... Mivel a filmet az önök segítségével találtuk meg, javaslom majd az illetékeseknek, hogy önök jutalom fejében megtarthassák a házat — a hadnagy hirtelen kevésbé hivatalos arcot vágott. Még el is mosolyodott, és közelebb jött, a kezét nyújtotta mindhármuknak: — A viszontlátásra! A rendőrök elmentek. Blio kikísérte őket. Az erdő egy percre zajjal, kiáltásokkal telt meg. Aztán újra csönd lett. — Ez hát az örökségünk — Laura kilépett a teraszra. Peter követte. A nap már felkelt. A madarak csattogva énekeltek. Kicsiny szellő suhant el az ágak között. Fény töltötte be az eget, a tájat. Csodálatos látvány volt. Mellük beszívta az éltető illatokat. Peter megölelte feleségét: — Drágám... hiszen mi ketten mindig erről ábrándoztunk. Az erdő közepén lakni, nem a ronda városban... Egy falu szélén, csodás környezetben... Kaphattunk-e ennél szebb örökséget? Apád erre célzott, amikor írta: Gondozzátok... erőt ad majd... Igen, egy szép ház, egy csodálatos otthon erőt ad az embernek. — Igazad van — suttogta Laura. És csak álltak tovább, mozdulatlanul, arcukat fürdették a kiteljesedő, hatalmas fényben. Grácia néni Blio úrhoz lépett: — Mondja csak, kedves uram, ön nős? — Nem, asszonyom... Még nem. — Ezt reméltem — közölte Grácia mosolyogva és mélyen, mélyen nézett Blio úr szemébe. VÉGE 8. A rejtélyek megoldódnak A kincs NEMERE ISTVÁN N
