Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-12 / 67. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP—NYUGDÍJ ÁSOK OLDALA 1990. július 12., csütörtök Életet jelentő deszkák I . ■ Tojás és fülbevaló Szezon végi beszélgetés Agárdi Gáborral Útrakészen, becsomagolt bőröndök között találom Agárdi Gábor Kossuth-díjas, kiváló művészt, a Nemzeti Színház örökös tagját. A színházi szezonnak vége, érthető, hogy útra kész. Hová utazik szabadságra? — A nyári szezonra készülök Gyulára! — Elég sokat játszott ebben az évadban. Nem fáradt? — Tulajdonképpen a sok is relatív. Tizehét éves korom óta vagyok színész. Azóta minden szezon végén számot vetek az előző évadban történtekkel, és akármilyen sok feladatom volt az előző évben, a következőben még többet szeretnék játszani. Minden túlzás nélkül mondom, az oly sokat emlegetett „világot jelentő deszkák" nekem az életet jelentő deszkák. — Különösen akkor, ha azok a szerepek jó feladatot kínálnak... — Tényleg nem panaszkodhatok, mert a Légy jó mindhalá- lig-ban Valaki tanár urat, az Advent a Hargitán-ban Zetelaki Dánielt játszottam. De volt két apa szerepe is! — Barta Lajos Szerelem című darabjában és Szép Ernő Vőlegényé-ben is apa voltam, az utóbbiban a nevezetes Csúszik Zsiga. —Agárdi Gábor sokoldalúságát dicséri, hogy a nemzeti színházi feladatok mellett jelentős szerepeket vállal a Mikroszkóp Színpadon is. A leltár készítésekor ezek sem maradhatnak '"'ki! — Ezek közül .egyik legkedvesebb volt a Hacsek és Sajó a történelemben pincérje. — Hálás szerep! — Hálás, de nem könnyű. A közönség 1919-től napjainkig csaknem valamennyi jelentősebb Hacsek és Sajó párbeszédet meghallgatja, az idő múlását a pincér figurája mutatja. Első perctől az utolsóig színen van és gesztusaival, viselkedésével, apróbb kellékeivel jelzi, hogy a párbeszéd a Bethlen- korszakban, a nyilas időkben, vagy a felszabadulás után zajlik. Úgy tudom, a televízió ezt a produkciót július első napjaiban műsorára is tűzi. — Jellegében hasonló előadás volt a Gyilkosság a szeretetotthonban is. — Ezt majd elfelejtettem, pedig de sok helyre hívnak bennünket Körmendi Jánossal... — Köztudott, hogy az ilyen jellegű kétszemélyes darabok szereplői előbb-utóbb „megunják”, idegesítik egymást, és privát életükben sokszor haraggá fajul kapcsolatuk. Ez történt Komlós Vilmos és Herczeg Jenő esetében is. — Hát úgy nézünk mi ki? Körmendi Jancsi is, és én is mindenre alkalmasak vagyunk, csak a haragra nem. Az ő nevében is állíthatom, hogy még sok évig játszhatunk együtt, akkor sem lesz harag köztünk. — Most Gyulára készül, ahol a nyári szezonban bemutatják Márai Sándor Kassai polgárok című drámáját. Ezt a darabot már tíz évvel ezelőtt is műsorra tűzték, de akkor a bemutató előtti utolsó pillanatban az „illetékesek” letiltották. — Szép feladat és nagy élmény lesz az előadás. Nemcsak azért, mert végre be lehet mutatni, hanem azért is mert az utolsó évtizedek Nemzeti Színházának aranykorát idéző szereposztásban adjuk elő a Má- rai-darabot. Sinkovits, Bessenyei, Kállai, Horkai, Raksányi, Agárdy, a hölgyek közül Kohut Magda, Béres Ilona, Götz Anna, hogy csak néhány nevet említsek a színlapról.- Már több mint egy hónapja folynak a próbák a fővárosban, és most Gyulán folytatjuk a bemutatóig. Ősszel pedig Budapesten a Nemzeti Színház tűzi műsorára. —Akkor jó utat, sok sikert, és viszontlátásra szeptemberben a Hevesi Sándor téren. K.T. Kép; Agárdi Gábor egy rádiós felvételen Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Mami, hol vagy? (IMPROVIZÁCIÓK EGY TÉMÁRA) A reggeli órákban az egyik B-i kórházba a mentők beszállítottak egy 70—75 évesnek látszó asszonyt, aki nevét, személyi adatait elmondani nem tudta. Az egyik útkereszteződésben találtak rá az arra járók, dermedt állapotban. Hozzátartozók eddig — húsz nappal az eset után — még nem keresték... Megtalálásakor viselt ruházata: fekete-fehér mintás pongyola, puha falú félcipő... (Részletegy rendőrségi felhívásból). O — Az agyi erek elmeszese- dése rém kínos állapotot idézhet elő az idős emberre és környezetére nézve. Én és aférjem — igaz szivi? — átszenvedtük anyuval ezt az állapotot, amíg megfelelő intézetbe nem vittük... Te el sem tudod képzelni, mivel jár mindez! Épp olyan bűbájosan-okosan néz rád, mint azelőtt mindig, de attól amit mond, a hajad is égnek áll! Egyszer például azt mondta, szedjük gyorsan a cókmókjain- kat, mert esni készül, és ha nem sietünk összegyűjteni a réten a szénát, ott rohad az egész! Mit szólsz hozzá?! Előbújt belőle — jó negyven évi városi élet után! — a falusi lány vagy menyecske, és a réten szorgoskodott volna... Hiába mondtuk neki, hogy évtizedek óta B-n él, ahol nincs rét, nincs széna, és különben is nézzen ki az ablakon: verőfényben fürdik az utca... Máskor arra figyeltünk föl, hogy a szobájában — mert külön szobája volt! — a tévé bemondójával diskurált! Képzelheted: nem is tudom már, a Kudlik Juli vagy a Takács Mari beszélt éppen, ő meg mondta nekik a magáét, arról, hogy mit hallott a misén, miről prédikált a pap... Szegénykém, évek óta nem volt templomban... No, szóval egyre súlyosbodott az állapota, s az orvosok sehol semmi jóval nem vigasztaltak, csak nyugtatgattak, mondván: a folyamat megállíthatatlan és visszafordíthatatlan. Akkor kezdett a férjem utánajárni, hogy hol helyezhetnénk el, mert — amint tudod — mindketten dolgozunk, a gondozását nem vállalhattuk és a zavarai is egyre veszedelmesebb méreteket öltöttek. Az utóbbi időben előfordult már, hogy nem ismert meg bennünket! Nemcsak engem és a férjemet, de Attilát, az unokáját se! Képzeld: jön haza a gyerek az iskolából, a kulcsával nyitja az ajtót, erre anyu a partvissal nekirohan és üvölt, hogy rabló törte rá az ajtót, világos nappal! A gyerek hiába nyugtatgatta, csak nem ismerte föl és perceken át kiáltozott segítségért, hívta a rendőröket... Hát, végül intézetbe kellett vinnünk. Mikor is voltunk nála legutóbb, szivem? Úgy három hónapja, igen, körülbelül, és akkor ott is panaszkodtak rá, hogy már mindent összezavar. Hogy mikor látogatjuk meg legközelebb? Hát, nem is tudom... Talán két-három hét múlva. Kösz, hogy hívtál és érdeklődtél iránta... O A városszéli ház kertje már a dombok lábáig fut, vége fiatal akácerdőbe torkollik. Az udvarban nem kapisgál baromfi, az ólak környékét fölverte a gaz. Apró emberke álldogál a kiskapuban. Távolabb autó parkol, anyja s apja kászálódik ki belőle, kosárral, bőrönddel... — Három hónapja még gondozott volt a porta, most meg... Az asszony szeme végigpásztázza az udvart. Titokban abban bízik, hogy valaki szélesre tárja a bejárati ajtót. Hogy a Mami eléjük jön... De a házban senki sem mozdul. — Mami, hol vagy? — kiált a gyerkőc a kiskapuból, s hogy nem érkezik válasz, rugdosni kezdi a léckaput. Mi azt hittük, magukhoz utazott — kiált át a szomszéd —, mert már jó ideje nem láttuk... Odaérkezik az apa, fölfeszíti a kiskapu zárját, aztán a lakás bejárati ajtaján zörgetnek. Válasz sehonnan se érkezik. Ahhoz az ajtóhoz már van saját kulcsuk is, de nincs szükség rá, mert az ajtót nem zárták kulcsra. Nyitják-tárják az ajtót, s hátrahőkölnek: a dohos-penészes szag mellbevágja őket... Az ágyból mintha most bújt volna ki a Mami — gyűrött, de hideg a párna, a paplan... — Mami, hogy vagy? — ismétli a kisgyerek. De választ most se kap. A ház üres...-sz-c Mami — 80 éves elmúlt, friss, fürge asszony — két barátnőjével Szentendrén járt. A Görög Kancsó melletti bazá- ros asztalán válogattak egy darabig, de aztán nem vettek semmit. Már a HÉV-nél jártak, amikor bementek egy hentesüzletbe szalámit vásárolni. Egy nagy halom szép tojás is volt a boltban, erről Maminak eszébejutott egy történet, amit el is mesélt a barátnőinek: — Még fiatal lány voltam, amikor édesanyám elküldött 15 tojásért a boltba. Otthon, amikor kirakta a szatyorból, megszámolta, és 16 darab volt. Rám parancsolt, menjek vissza, és fizessek ki még egy tojást. — Nem lehet úgy lefeküdni — mondta —, hogy az embernek bűntudata legyen. Ha véletlenül történt is, ez akkor is lopás! Kelletlenül, de visszamentem. Eddig a történet. Felszálltak a HÉV-re, s már majdnem a végállomásra értek, amikor az egyik barátnője azt mondja Maminak: — Iluska, emeld csak fel a karod! Hogy rövid legyek: Iluska — vagyis mami — kötött kardigánjának az ujjára ráragadt egy egész kis kartonnyi bizsufülbevaló! Uramisten! Mi lesz most?! Mami azonnal vissza akart menni a következő HÉV-vel, de kiszámolták, hogy a bazár már zárva lesz, mirevisz- szaérnek. Késő este kopogott az egyik szomszéd, annak az asszonynak a fia, aki ott volt a kiránduláson, és észrevette, mit „lopott” a Mami. — Ili néni! — mondta. — Hallom anyámtól, mi történt. Adja ide a „lopott holmit”, holnap úgyis dolgom van Budakalászon, majd teszek egy kis kitérőt, és visszaviszem a portékát. így is történt. Az árus nemcsak köszönte, de könyörgött, vigyen valami kis ajándékot a néninek az egyébként több mint kétezer forintot érő, véletlenül elvitt bizsuk helyett. A szomszéd úgy válaszolt, mint Mami tette volna: Még- hogy ajándékot azért, mert ő rendetlen volt?! Hogyisne! S hogy mikor tanulta ezt a Mami? Valamikor, több mint hatvan évvel ezelőtt a szülői házban. Azt a visszaküldött egy szem tojást soha nem felejtette el. (sárdi) Tízkor a pádon Idős bácsi ül egy pádon a városi parkban. Látszik, nemigen szokott az üldőgéléshez, szívesen szót is váltana valakivel. Valahányszor egy-egy idősebb ember vagy asszony elsétál mellette, kissé odábbhúzódik, mintegy jelezve: kérem, van itt hely, tessék csak nyugodtan leülni... Várok a lányomra, a szemben levő pádról figyelem, mi történik (vagy hogy mi nem történik). Jó negyedóra eltelik, mire egy hasonló korú bácsi az öreg mellé ül. Szemmel látható, hogy az első ember falusi, a második, aki most melléül, városi ember. Biccentenek egymásnak, de beszéd még nincs. Most a városi ember egy zacskót vesz elő nagyobb nejlonszatyrából. Kenyérmorzsa van benne. Komótosan belenyúl, egy kis adagot maga elé szór. Egy galamb, még egy, és percek múlva már ott az egész sereg a környékről. A falusi ember megszólal: — Máskor is szokott nekik hozni? A városi csak bólint, és szórja a kenyérkockákat. — És megismerik magát? — Persze, hogy megismernek. Van, hogy nem hozok semmit, és akkor is idejönnek. A falusi elgondolkozik, aztán folytatja: — No, ezt jó, hogy láttam. Tudja, nemrég költöztem fel a lányomékhoz, mert, hogy meghalt a szegény feleségem, és a gyerekek erőszakoskodtak, hogy költözzek fel, mert hogy itt el tudnak látni engem. A városi: — Na, és mi a baj? Nem látják el? — Hát ellátni ellátnak. Csak napközben unalmas. Már az unokáim is felnőttek, azok is dolgoznak. Én meg csak egész nap otthon. És még csak egy macska vagy kutya sincs a lakásban... A városi megszólal: — Ami azt illeti, én is egyedül vagyok —. És keserűen hozzáteszi: — de én este is egyedül vagyok. Igaz, a gyerekeim itt laknak a városban, de jó, ha karácsonykor meg húsvétkor rám nyitják az ajtót... Maradnak a galambok. A vidéki ember is hallgatott egy darabig, aztán felállt: — Ha nem zavarom, bemutatkoznék. És ha úgy gondolja, akkor holnap tízkor újra itt leszek a pádon...-sA bükkaljai település, Cserépfalu, arról volt nevezetes, hogy kapa- és kaszanyéllel látta el az Alföldet. Mindenféle, fából való szerszámot szállítottak a parasztember számára. Ezek egy részét ma sem lehet nélkülözni, ráadásul ök az évszázadok óta bevált anyagból és formában készítik. A Tóth família ma is ebből él. Ifj. Tóth Lajos már nem a vásárokban, hanem az Erdei Termék Vállalaton keresztül értékesíti a sok-sok szerszámnyelet. Bár gépekkel felszerelt nagy műhelye van, a kaszanyél megalkotásához édesapja öreg műhelyét és faragószékét használja.
