Somogyi Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 58-83. szám)
1990-07-12 / 67. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — GYERMEKEKNEK 1990. július 12., csütörtök Rövidesen megjelenik Ujkéry Csaba Pamfi című meseregénye — bizonyos, hogy a mesét, a természetet, az állatokat szerető gyerekek (felnőttek) nagy örömére. A szép kiállítású, gazdagon illusztrált meseregényből „kedvcsinálónak” néhány részletet közlünk. A Napocska sugár karjaival nagyot nyújtózott. Itt a hajnal, kezdődik az új nap — gondolta. Világítani és melegíteni kell, pedig milyen jó lenne még egy kicsit lustálkodni... Apró öklével feltámasztotta sugárkoszorús fejét, és félkönyökről pillogott le egy felhődarab mögül, a párában úszó tájra. Alatta hegyek, völgyek, erdők, folyók, tengerek, városok és falvak még aludták békés álmukat. A Napocska is álmos volt, nagyokat ásított és sehogy se tetszett neki a felkelés. Latolgatta magában: mi lenne ha elcsenne egy keveset a hajnalból, és ma későbben kelne. Aztán arra gondolt, sokan várják. Hozzá igazodik a világ, az emberektől a legkisebb bogárkáig, így aztán legyőzte álmosságát és lerúgta magáról a jó meleg bárányfelhőt. Esőfelhőt húzott magához, hogy friss vizével kimossa szeméből az álmot. Ahogy mosakodott, egyszer csak könnyezni kezdett. — Ejnye, mi találta a szememet? Ahogy ezt kimondta, az arany mosdótál szélén egy aprócska manócska táncolt. — Pamf! Hát te meg hogy kerültél ide? — kérdezte a Napocska. — A felhőből — válaszolta az apróság. — A felhőből?... — Igen. Hogy kerültem oda, magam sem tudom. De biztos, hogy már régóta benne utaztam. Alig vártam már, hogy kiszabaduljak. Ahogy te megmostad a szemed!... Sikerült. Jaj, de boldog vagyok! — Hát ez szép — mondta a Napocska. — És mi a neved? — Nekem, az nincs... — Tudod, mit? Legyen a neved, amit először kimondtam, amikor megláttalak. Pamf, illetve Pamfi, a manócska. — Nagyszerű, nagyszerű, — tapsolt örömében ugrándozva a kis manó. — Igazán köszönöm neked! — Jól van — mondta a Napocska elúnva a nagy vihánco- lást. — De mi legyen veled... — ráncolta össze a homlokát, és erősen gondolkodott. — Megvan! — kiáltott fel. — Te leszel minden erdők ma- nócskája. Madarak, fák, bokrok és minden kis állat gyámolítója, és őrzője. Pamfi abbahagyta az ugrálást, és kerekre nyitotta szemét. — Én? — kérdezte bizonytalanul. — Te bizony. Lemész a földre, a nagy kerek erdőbe. Ott fogsz élni és vigyázni az én kedveseimre. Adok neked egy sípot. Ha bajban vagy, fújj bele és én segítek. Ezután a Napocska nyakába akasztott Pamfinak egy ragyogó aranysípot, aztán pillantott egyet. Pamfi csodálkozva nézett a hajnal ezüst tükrébe. Fejecskéjén csillag szikrázott. Mellén, derekán kék nadrág, lábán sárga csizma pompázott. — Ó, de szép lettem! — tapsolt boldogan, és megpördült maga körül. A Napocska mosolygott. — No, Pamfi, sugárzó tekintetemet mindjárt a föld felé fordítom. Elérkezett indulásod pillanata. Viseld magad jól, és ne feledd, mi a dolgod a földön. Most pedig pattanj fel az első sugárra, és irány a Föld! Pamfi bohókásan meghajolt. Kis kezét szívére téve mondott köszönetét, hogy megszületett. Erősen ígérte, hogy a földön mindent megtesz, azért, hogy a Napocska nevetve tekintsen le rá. Aztán megtapogatta a varázssípot, és felpattant az első földre induló sugárra... A manócska csodálkozva nézett körül. Megváltozott körülötte minden. Takaros, pirostetős kis tornácon állt. Az öreg tölgy két vastag ága közé, egy láthatatlan kéz sövényt font. Földet hordott az odú elé, amelyben gyönyörű őszi virágok pompáztak. A kiskertet léckerítés választotta el a mélységtől. Ajtaja előtt az indalétra. A tornácon kis asztal volt piros kockás terítővei, és mellette két pompás nádfonatú karosszék. A tornác mögött az odú bejárataként kétszárnyas ajtó. Pamfi nagyon megörült, és Ujkéry Csaba PAMFI uramfia, egy cseppet sem szédült már. Betoppant az ajtón a fehérre meszelt szobácskába. A kis ablakon jókedvűen özönlött be a napfény, a kétoldalra kötött függönyszárnyak között. Az ajtó melletti sarokban egy csikótűzhely volt, alatta összevágott hasábok, és száraz gyúj- tós. A tűzhely feletti polcon, serpenyő, lábas, színes tányérkák evőeszközökkel. Az asztal a szoba közepén állt, két székkel. A fal mellett egy ágyacska, mellette barna szekrény. A plafonról egy petróleumlámpa csüngött alá. Pamfi kacagva csapta össze tenyerét, és boldogan vetette magát a tarkadunyhás ágyikóra és erősen megfogadta, rendes erdei manó válik belőle. A téli időszak akkor biztonságos, ha éleiem van a kamrába. Tehát fogta kiskosarát, és elhatározta, hogy a szép őszi napsütésben elmegy eleséget gyűjteni. Végigment a tornácon, megsimogatott egy nagyfejű, bólogató dáliát. A kiskertajtóba érve megállt, és körülnézett. Csacsogott az erdő. Karján kiskosarával, baj nélkül lemászott az indalétrán. Remekül érezte magát. A falu felől fecskepár repült csivitelve felé. Hangos szóval oktatták csemetéiket a nagy utazásra. Sokat kell repülniük, amire újra meleg tájakra érnek. Most merre? — morfondírozott magában Pamfi. — Meg kellene látogatni a szedrest — gondolta, és elindult. Vidáman rugdalta a lehullott rozsdabarna és sárga leveleket. Útja galagonyabokrok mellett vezetett. Alig hallható zümmögésre lett figyelmes. — Jaj nekem, mi lesz velem... jaj nekem., végem van... — Ki siránkozik itt? — kérdezte Pamfi. — Jaj, jaj,... én vagyok, Zümi... azaz mindjárt csak voltam! Pamfi ekkor vette észre, hogy két galago- n y a b o k o r közé pókháló van szőve. Közepén egy zöld legyecs- ke vergődött. Csakúgy villogott, remegett a háló. — Segíts rajtam kérlek... anyukám már biztosan keres. Korán elrepültem hazulról, és a hajnali csillogásban nem vettem észre Remei te, a keresztespók hálóját és... beleragadtam. Hiába erőlködöm, nem tudok szabadulni. Az a szerencsém, hogy Remete másik hálójánál jár, összeszedni áldozatait... Jaj, jaj! — Ó, te kis szerencsét-, len, hogy segítsek rajtad? Látod, akárhogy ágaskodom, nem érlek el. Magasra szőtte a pók a hálóját. — Jaj nekem... akkor végem van. Ha a pók visszatér, biztosan felfal! — jajgatott tovább kétségbeesetten a legyecske. — Várj csak, kitalálok valamit — próbálta megnyugtatni Pamfi, és keresgélni kezdett. Nem messze a galagonyabokortól, meglátott egy nagy lapulevelet. Letörte a szárát, és visszament a legyecskéhez. — Jól van már, ne sírj—ríj! Majd összerontom és ezt a Remetevárat! — mondta, és kikanyarította a pókhálót a vergődő legyecske körül. Zümi megszabadult ugyan, de most a lapuszárhoz ragadt a pókháló darabjaival. Pamfi óvatosan megtisztította a kis szárnyat a ragacsos maradványoktól, és felhajította a hálálkodó legyecs- két. — Repülj gyorsan haza! — Köszönöm neked... nagyon köszönöm. —Jól van. Aztán elmondd otthon ám, hogy jártál. Egy kis szidást megérdemelsz... Az erdő széle felé közeledett, amikor morgásra lett figyelmes. Olyan borzasztó volt a hang, hogy a földbe gyökerezett a lába. Semmi kétség, a bozótos felől jön. Óvatosan, fatörzstől fatörzsig lopakodva elindult a hang irányába. Egy nagy vadgesztenyefához érve, elébe tárult a látvány. A bozótos melletti, kocsikerekektől kivásott földúton, egy tüskés gombolyag volt. Előtte Sunyi, a róka állt, lompos farkát magasra tartotta. — Hrr... hrrr... dugd csak ki a fejedet... hrrr... hadd nézzek a szemedbe! — morogta. A gombolyag nem mozdult, a róka mellső lábával pofozni kezdte. — Szszsz! A mindenségedet, szszsz! Huh! — kapkodta el a lábát, és fújni kezdte a talpát. — Szsz... te híres! Ez a vitézséged?! — Mérgében orrával kezdte döfködni, majd kitátotta száját, és villogó fogai közé vette a gombolyagot. Pamfi elfordította a fejét. Ez nem lehet más, mint Szűri, a sündisznó — gondolta. — A róka mindjárt kettéharapja... — Ajaj... szsz... hrr... krr... a mindenségedet, de kihegyezték a bundádat! — óbégatott a róka, és a sün sértetlenül gurult tovább az úton. Sunyi könnyezve nyalogatta összeszúrkált orrát, szájaszélét. — Megállj csak! Keresek valami követ, és feltörlek, mint egy diót, te híres! — mérgelődött a róka. Pamfi nem tudta mitévő legyen. Ha Sunyi észreveszi, amilyen eszeveszett, tán még őt is megtámadja. Eszébe jutott az aranysíp. Nincs más hátra, egyedül nem tud szembeszállni a dühödt rókával, és Szurit nem hagyhatja. Elővette a sípot, de abban a pillanatban kocsizörgés hallatszott. Sunyi dühödten kereste a kődarabot az út szélén, nem hallotta a zörgést. Az útkanyarulatban feltűnt egy szekér. Lassan poroszkálva, két széles faru ló húzta. Fényes, barna szőrű hátuk meg-megremegett, amint egy légy szállt rá, hosszú farkukkal odacsaptak. A szekéren, a pokróccal leterített deszkán, két parasztember ült. A kocsis kezében a gyeplőszár és az ostor, amellyel oda-odapöc- cintett a lovak hátára, hogy a szemtelen legyeket odább zavarja. A róka, csak most vette észre őket. Felkapta fejét, rámeredt a szekérre. — Hej, a mindenségedet! — ordította el magát a kocsis. A másik ember az ülés mögé nyúlt, felkapott egy vasvillát, és leugrott a szekérről. Sunyinak sem kellett több! Vesd el magad, megiramodott... A Napocska teljes pompájával az égen ragyogott. — Hívtál, kis barátom? — Napocska, úgy szeretnék minden okos dolgot megtanulni. Kérlek, segíts! — Meg vagyok elégedve veled Pamfi. Rendes kis erdei manó vált belőled. Szereted és segíted az áliátokat, és ők is szeretnek téged. Ha gondod volt, megoldottad egyedül, nem hívtál segítségül, hogy elvégezzem helyetted. Ezért most megdicsérlek. Szorgalmas vagy, biztos vagyok benne, hogy a télen sokatfogsz tanulni Balam- bértól. Nem szorulsz segítségre. Csak így tovább, kis barátom! A Napocska sugárkezével megsimogatta a manócska arcát, és eltűnt a felhők mögött. Pamfi boldogan lépett be kis szobájába. Levetkőzött és befeküdt tarkadunyhás kiságyába. Fülére húzta a paplan csücskét, és mély álomba merült.
