Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-07 / 37. szám
1990. június 7., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Tűzkeresztség 1931. február elsején születtem Szverdlovszkterületén, Ta- litszk járásban, egy Butka nevű faluban, ahol már az őseim is éltek. A földet művelték, gabonát vetettek, szóval úgy éldegéltek, mint bárki más. Apám ezen a vidéken talált feleséget +s: a faluban voltak Jelcinek és Sztariginok, és ez volt anyám vezetékneve. Ösz- szeházasodtak, én hamarosan megszülettem, mint első gyermekük. Anyám elmesélte nekem, hogy is zajlott a keresztelőm. A járásban csak egy templomocs- ka volt, ennélfogva a pap nagyon sok falut látott el. A születési arány meglehetősen magas volt; havonta csak egyszer keresztelt, ilyenkor aztán a papnak rendkívül intenzív volt a munkanapja: a templom tele volt szülőkkel, gyerekekkel. A keresztelő eléggé kezdetleges módszerekkel történt: volt egy dézsa, tele szenteltvízzel, vagyis vízzel, amelybe beletettek valamit. * A szertartást végző pap fejjel lefelé belelógatta az ordító kisgyerekeket, amint visszahúzta, keresztet rajzolt fölé, nevet adott neki, majd bejegyezte a parókia anyakönyvébe. Ekkor, paraszti szokás szerint, a szülők megkínálták egy pohárka brazskával, azaz házi sörrel vagy pedig vodkával, ki mivel tudta. Minthogy rám csak a nap második felében került sor, érthető, hogy a pap már alig állt a lábán. Anyám, Klavgyija Va- sziljevna, és apám, Nyikolaj Ig- natyevics átadtak a papnak. Ó belelógatott a dézsába, de elfelejtett kihúzni, ugyanis valamiről elkezdett vitázni, tárgyalni a hívők egyikével... Szüleim egy kicsit távolabb álltak a keresztelőkúttól, így rögtön nem is vették észre, hogy mi történik. De amint rádöbbentek, anyám ordítva rohant a keresztelőkúthoz, lenyúlt értem és kihúzott. Lelket vertek belém... Nem akarom azt mondani, hogy mindez sajátos következtetésre vezetett volna a vallással kapcsolatban, erről természetesen nincs szó. Tény azonGorbacsovval akkor ismerkedtünk össze, amikor mindketten első titkárok voltunk, ő a sztavropoli határterületi pártbizottságé, én a szverdlovszki ban, hogy megtörtént ez a különös eset. Egyébiránt a papot nem nagyon izgatta a dolog. Azt mondta: „Nos, ha ezt a kalandot túlélte, ez azt jelenti, hogy nagyon szívós. így tehát Borisz lesz a neve.” így lettem Borisz Nyikolaje- vics. Nagyon nehéz gyermekkorom volt. Hiányzott az ennivaló, szörnyű éhínség dúlt. A parasztokat erővel kényszerítették a kolhozba, a kulákok likvidálásának időszaka volt. Ezenkívül bandák is garázdálkodtak mifelénk, majdnem mindennap történtek lövöldözések, gyilkosságok, rablások. A szegény emberek életét éltük. Volt egy kis házunk, tehenünk, és egy lovunk is; de az hamarosan elpusztult. így, mivel már nem tudtunk semmit az eke elé fogni, beléptünk a kolhozba, akárcsak a többiek. Apám és anyám egyfolytában veszekedtek miattam. Apám a szíjat tartotta a legfőbb nevelési eszköznek, és minden mulasztásomért alaposan büntetett. Bármi történt a környéken — valaki megszedte a szomszéd almafáját, megtréfálták az iskola némettanárát, vagy akármi történt — szó nélkül elővette a szíjat. Csendben zajlott minden, csak a mama sírt. „Ne nyúlj hozzá!" — kiáltozta. Ő meg becsukta az ajtót és így szólt: „Feküdj le” Felhajtottam az ingemet, lehúztam a nadrágomat, lefeküdtem, ő pedig pontosan célzott... Én természetesen összeszorítottam a fogamat, egy hangot sem hallattam, és ez feldühítette. A mama lépett közbe, elvette tőle a szíjat és odébblökte. Vagyis mindig a mama védett meg. Azt lehet mondani, így teltek a gyermekéveim. Kevés örömmel, és gondolni sem lehetett szórakozásra vagy nyalánkságokra; túlélni, túlélni — ez volt az egyetlen fontos dolog. Az iskolatársaim közül a vállalkozó szellemmel és a makacsságommal tűntem ki, és így, bár különböző iskolákba jártam, az első osztálytól az utolsóig mindig osztályelső voltam. területi pártbizottságé. Eleinte csak telefonos ismeretség volt, telefonon érintkeztünk. Többször is alkalom nyílott arra, hogy segítsük egymást. Borisz Jelcin, a moszkvai lázadó (1.) Szerelem, sors Amikor a párt központi bizottságának titkárává választották, rögtön gratuláltam neki, kezet szorítottam vele. Majd amikor meglátogattam az irodájában, melegen összeölelkeztünk. Jó kapcsolatban voltunk, és nekem úgy tűnik, hogy akkor, a 'központi bizottság újonc titkáraként Gorbacsov más volt: nyíltabb, őszintébb. Eltökélt szándéka volt, hogy felhozza a mezőgazdaságot, ápolta a kapcsolatot a köztársaságokkal és a területekkel. Ám akkor történt valami, ami talán az elhidegülés kezdetét jelentette köztünk. Szverdlovszkba érkezett a KB bizottsága, amely a mező- gazdaság helyzetét kívánta fölmérni. Akkoriban gyakori volt az ilyesmi. Na már most, a bizottság a pozitívumok mellett nem kevés hiányosságot is megállapított, részben valóságos problémákat, részben azonban a jelentés készítői nyilvánvalóan eltúloztak dolgokat. Kis idő múlva Moszkvába hívattak. A bizottság jelentésében megállapította, hogy Jelcin elvtárs nem objektiven értékelte a terület hiányosságait, nem fogadta el a bizottság következtetéseit, és negatívan nyilatkozott a Központi Bizottság Titkársága 1985. április 12-én munkába álltam Moszkvában, mint a Központi Bizottság építésügyi osztályának vezetője. Elszomorított, hogy távoznom kellett Szverdlovszkból, barátokat és munkatársakat hagytam ott. Ott maradt a nekem oly kedves műszaki főiskola, ahol a termelés titkait tanultam, ahol az első lépéseket tettem az adminisztrációtól a politikai munkáig. Végül is minden oda kötött. Ott nősültem meg, ott lakik a két lányom és az unokám is. És különben is: ötvennégy esztendő nem csekélység. Főleg ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassam az életmódomat és a munkám távlati céljait. Az országban létezik egyfajta Moszkva-szindróma. Meglehe- ■tősen egyedülálló módon jelentkezik, a moszkvaiak iránti gyűlölet társul a Moszkvába költözés és a moszkvaivá válás iránti óhajjal. Mindkét érzés teljesen érthető, mivel nem, az emberektől, hanem az országban kialakult társadalmi-gazdasági helyzettől függ. Moszkvába külföldiek érkeznek, ezért elengedhetetlen, hogy a főváros vonzó legyen, legalább a külsőségekben: az üzletekből sem az élelmiszer nem hiányozhat, sem azok az áruk, amelyeknek vidéken még a létét is elfelejtettük. A vidékiek tehát Moszkvába mennek, órákig állnak sorban az áruházakAz életem mindig úgy alakult, hogy senkitől nem függtem. Sosem voltam senki helyettese. Voltam munkavezető, de sosem voltam részlegvezető-helyettes, voltam részlegvezető, de sosem voltam ipari csoport vezetőjének a helyettese. Sohasem gondolkoztam helyettesként, tehát nem szoktam hozzá, hogy másra hárítsam a döntéseimből adódó felelősséget. Pedig a Központi Bizottságban az alárendeltségi mechanizmus végletekig vitt pártáltal hozott határozatról, ezzel megsértette a pártfegyelmet... és így tovább. Ekkor Gorbacsovot is felkerestem. Úgy fogadott, mintha mi sem. történt volna, egy kicsit beszélgettünk, és amikor távozni készültem, rosszallóan kérdezte: „Láttad a jelentést?” „Igen, láttam" — válaszoltam. „Próbáld meg levonni belőle a tanulságot” — mondta Gorbacsov szárazon. „A határozatból le kell vonni a tanulságot és mi ezt meg is tesszük, a jelentésben megfogalmazott nem objektív tényekből azonban semmiféle következtetést nem tudok levonni.” „Lehet, de mindenesetre vigyázz!!” Egyébként Gorbacsov mindig, mindenkit tegez. Senkit sem ismertem, akit magázott volna. A Politikai Bizottság legidősebb tagjait, mint Gromikót, Scserbickijt és Vorotnyikovot is tegezte. Nem mondhatnám, hogy a jólnevelt- ség hiánya miatt vagy csupán megszokásból, tény viszont, ha tegeznek valakit, rögtön zavarban érzi magát. Én személy Szerint nem szeretem ezt a fajta bánásmódot, bár sohasem tettem szóvá. A bizottság jelentésével kapcsolatos ügynek azonban lett folytatása. ban, hogy külföldi csizmát vagy szalámit vegyenek, és haragszanak a moszkvaiakra, mert ők szerencsésebbek, hiszen mindent megkaphatnak. A moszkvaiak viszont a vidéket szidják, hogy elárasztják az üzleteket, emiatt már semmit sem lehet kapni. A vidék mindenképpen Moszkvába akarja küldeni a fiatalokat, még a megaláztatás árán is. Már új szó is van rá, amit tegnap még nem jegyzett a szótár: limitcsik. Ez olyan lányokat és fiúkat jelent, akik csupán azért végeznek bármilyen munkát, hogy néhány év múlva megszerezzék a letelepedés jogát, és teljes értékű moszkvaiakká válhassanak. Amikor az SZKP Központi Bizottságának a Sztárája plosc- sagyon levő székházába beléptem, hogy dolgozni kezdjek, semmiféle tiszteletteljes meghatottságot nem éreztem. Jóllehet, ez az épület a hatalom fellegvára, az apparátus erejének központja: innen származnak az elméletek, az utasítások, a kinevezések, a nagyszabású, ámde megvalósíthatatlan tervek, a haladásra való biztatások, a kalandor megoldások és a valóságos bűntettek is. Itt hoztak néhány perc leforgása alatt olyan döntéseket, amelyek később évekig felzaklatták a világot, mint például a szovjet csapatok Afganisztánba küldése. hierarchiát jelent: minden a szabályok szerint történik, mindent előre tudnak. Az én önálló és túl érzékeny lényemet ezek a rideg, bürokratikus korlátok persze nehéz próbák elé állították. Feleség, két lány, ezek férjei, egy fiú- és két lányunoka. Azt hiszem ideje, hogy hagyjam a politikai életemet és a számomra legkedvesebb emberekről beszéljek. De menjünk sorjában, térjünk vissza az egyetemi évek gondtalanságához. A diákélet viharos éveiben volt egy társaságunk. Hat fiú és hat lány alkotta, egymás mellett éltünk két nagy szobában, és majdnem minden este találkoztunk. Ahogy ilyenkor lenni szokott, jártunk a lányokkal, nekem is tetszett valaki, de aztán a mi nagy és ragaszkodó diákcsaládunkból lassan-lassan csak egy lány érdekelt, Násztya Girina. Az orenburgi területen született, s az anyakönyv szerint Anasztás- zijának hívták, a szülei meg mások is azonban csak Nász- tyának szólították. Ezért aztán nem is szokott hozzá az igazi nevéhez. Talán jobb lett volna, ha megpróbálja megszokni, ehelyett inkább papíron is megváltoztatta a nevét Násztyára. Én azonban jobban szerettem az Anasztászi- ját, és később is sokáig csak „lánynak” hívtam, ahelyett, hogy a nevén szólítottam volna. Mindig is tartózkodó, kedves, félénk volt: pontosan olyan, amilyenre az én nyughatatlan természetemnek szüksége volt. Kölcsönös rokonszenvünk egyre nőtt, de egyikünk sem merte kimutatni, és ha megcsókoltam, akkor is csak az arcát, mint bármelyik lánynak. Plátói kapcsolatunk még sokáig folytatódott, bár tudatában voltam, hogy halálosan szerelmes vagyok. Emlékszem az első alkalomra, amikor beváltottuk, hogy szeretjük egymást: másodévesek voltunk, az aula előcsarnokának erkélyén történt. Egy oszlopnak dőlve csókolóz- tunk, ezúttal már komolyan. A további életünk bizonyította, hogy a sors akarta így. Egyedülálló választás volt, egy az ezer közül. Násztya olyannak fogadott el és úgy szeretett, amilyen voltam, makacsnak, veszekedősnek, és egyáltalán nem volt könnyű az élete. Ami engem illet: ő olyan kedves, olyan jó, hogy kétségkívül életem asszonya. Szverdlovszkba mentünk, kollégiumi szobánkba csődítettük diáktársainkat és bejelentettük, hogy össze akarunk házasodni. Elmentünk a kerületi anyakönyvMindössze néhány hónapja voltam a Központi Bizottság titkára, amikor 1985. december 2- án nagy hirtelen a Politikai Bizottságba hívattak. Fogalmam sem volt, miről akarnak beszélni, de amint megláttam, hogy az irodában nincs ott a többi központi bizottsági titkár, csupán a PB-tagok vannak jelen, megértettem, hogy az ülés tárgya én vagyok. Gorbacsov körülbelül így kezdte: a PB összeült és úgy döntött, hogy rám bízza a moszkvai pártbizottság vezetését, ami kilencmillió lakosból mintegy egymillió-kétszázezer kommunistát jelent. Teljesen váratlan volt a hír. Moszkvába magammal vittem jó néhány olyan szokásomat, amely Szverdlovszkban erősödött meg, mint például az állam-' polgárokkal való nyilvános vitát. Erre először a fővárosi pártaktíván került sor: a politikai főiskovezetőhöz. Akkor még nem volt szükség előzetes bejelentésre, megjelentünk tehát a tanúkkal, öszszeadtak bennünket, és hazamentünk. Nem egészen egy évvel később kórházba kísértem a feleségemet, a szülészetre. Természetesen fiút szerettem volna, de lány született, én azonban ugyanolyan boldog voltam. Lénának neveztük el. Meglátogattam Násztyát a kórházban a barátaimmal, és a szobája ablakából virágot dobáltunk. Aztán hazamentünk a diákotthonba, és vidám vacsorával ünnepeltük az eseményt. Két évvel később ugyanabba a szülőotthonba vittem Násztyát. Bár nem voltam babonás, szigorúan tartottam magam azokhoz a szokásokhoz, amelyeket az ebben járatosak szükségesnek mondtak: a párna alá egy kisbaltát és egy sapkát tettem. A barátaim azt mondták, hogy így biztosan fiú születik majd. De minden mesterkedésem ellenére újabb kislány született, Tatjána. Egy nagyon szeretetre méltó kislány, akinek a természete szerintem közelebb áll az anyjához, míg a nagyobbik rám hasonlít. Ma én és a feleségem Tá- nyával együtt lakunk. Az első szülött lányunk sincs messze tőlünk, így aztán gyakran jön hozzánk vacsorázni a családjával együtt. Én, az igazat megvallva, későn járok haza, ezért csak vasárnap láthatom őket. Számomra ünnep, amikor együtt van az egész család. Velem mindenki nagyon figyelmes, nekem ugyanis mindig van valamilyen problémám, harcotok valamiért. így aztán gyakran töltöm ébren az éjszakát, nagyon keveset alszom. Nem hiszem, hogy a család támogatása nélkül sikerült volna túltennem magam az életem legnehezebb pillanatain. la nagytermében legalább kétezer ember gyűlt össze. Beszámolóval kezdtem, majd azt mondtam, hogy minden kérdésre válaszotok, még a legkellemetlenebbekre is. Szerencsére ebből nem sok akadt. Például megkérdezték, „miért csinálod Jelcin, hogy a moszkvai maffia ellen lázadsz? Olyan történet ez, amit mi már megéltünk, Hruscsov is megpróbálta kordában tartani őket, de mindenki tudja, hogyan végződött. Ha így csinálod tovább, két év múlva a te helyeden is valaki más ül majd.” Az az érdekes, hogy a jóslat valóra vált: pontosan két évvel később menesztettek a városi pártbizottság éléről, a Politikai Bizottságból pedig kizártak. Vége az első résznek (folytatjuk) A Moszkva-szindróma Jellemvonás A hatalomban Én és Gorbi
