Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-07 / 37. szám
8 1990. június 7., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA Megkérdezték — válaszolunk VALAMI ELKEZDŐDÖTT... Felújítják a ladi kálváriát Tudom, furcsán hangzik, ha - azt mondják valamelyik településről, hogy szép a temetője, esetleg éppen az jelenti ott az egyetlen történeti-idegenforgalmi érdekességet. Emlékszem, első jugoszláviai utam igazi látványossága, élményt nyújtó emléke a letenyei átké- lést követően, immár jugoszláv területen — a varasdi temető volt. S most itt van — vagy itt lesz? — nekünk, somogyiaknak a déli „végeken", a baranyai határ közelében található falu: Lad, ahol szintén a temető érdemel majd megkülönböztetett figyelmet... Jellegében alig különbözik ez a település a többitől a megyében: reformátusok és katolikusok, ősmagyarok és sváb „beütéssel” bírók élnek itt békességben. Ami miatt bizonyos körökben mindmáig mégiscsak megkülönböztetetten kezelték és szakmai berkekben „jegyezték” a falu nevét: gróf Hoyos Miksa kastélya és az azt körülvevő, csaknem harminchektáros arborétum! A természetvédelmi területen ma is számos nevezetes, ritkaság- számba menő fa lelhető föl (dacára a háború utáni, fékevesztett „vágd és vidd mozgalomnak”, mely az új családi házak épületfa-szükségletét volt hivatva kielégíteni): mamutfenyő, tengerparti fenyő, virginiai borókafenyő, tompalevelű juharfa, szillevelű gumifa és még több fafaj díszíti a parkot, vagy ahogyan a régi ladiak tisztelték a területet: az ánglust. A temetővel kapcsolatban a természetvédelem kevés megjegyeznivalót tart számon. Például azt, hogy ott, a temető végén körülbelül hatvan mamutfenyőből álló liget ékeskedik. Ha a holtak lakhelyén ékességről egyáltalán szó eshet... Most nagy fába vágta fejszéjét a ladi faluvédő klub. A „volt falujáért, szülőföldjéért felelősséget érző”, elszármazott földit azzal keresi föl a klub szerte az országban, hogy anyagi és erkölcsi támogatást kérjen terveinek megvalósításához. Melyek ezek a tervek, s mihez igénylik a segítséget? A klub, mely a falu múltjának, értékeinek megvédésén (megmentésén?) fáradozik, egyebek között szeretné felújítani a falu temetőjében álló kápolnát, a stációkat, a feszületeket, vagyis az 1857-ben épült kálvária épületegyüttesét. Mindezt a munkát a második világháború áldozatainak emlékére végeznék el — a felújítással egy időben emléktáblát helyeznek el az elpusztultak nevének felsorolásával. (Sajnos, sokan lesznek, miután a tervek szerint egy táblára kerülnek katolikusok, reformátusok, zsidók, illetve elesett katonák és a deportálásban meghalt polgári személyek...) A kálvária helyreállítását támogatja ugyan az Országos Műemléki Felügyelőség — miután ilyen épületegyüttes ma már csak kevés helyen található, s a ladi, viszonylag épségben megmaradt napjainkig —, ez azonban kevés a tervezett feladat megoldásához. Remény van rá, hogy együtt lesz a pénz, amikorra kell, s megyénkben ismét gyarapszik azoknak a településeknek a száma, ahova érdemes lesz ellátogatni. Közben a ladiak is érezhetik: a csaknem másfél évszázaddal ezelőtt épült kálvária — főként a közadományaik révén — ismét megszépül... H. F. K. Sándor kaposvári olvasónk kérdezi: „Mennyi nyugdíjjárulékot kell fizetnie annak, aki a nyugdíja mellett még dolgozik, de évi keresete nem haladja meg a 108 ezer forintot? Úgy hallottam, hogy öt százalékot— de illetékes helyről szeretném megtudni a választ.” Hasonló a gondja a siófoki T. Zoltánnak: ő azt sérelmezi, hogy a nyári hónapokban, amikor dolgozik, a munkáltatója nyugdíjjárulékot von le a keresetéből—vajon jogosan rövidíti meg a keresményét? Olvasóink kérdésére Somogyi Sándorné, a Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság osztályvezető- helyettese válaszol. — A munkáltató helyesen jár el akkor, amikor a nyugdíjas bérjellegű juttatásából a nyugdíjjárulékot levonja. A nyugdí- jasság ugyanis állapot és nem tekinthető olyan jogviszonynak, amely a nyugdíjast mentesíthetné a nyugdíjjárulék-fizetési kötelezettség alól. A nyugdíjas is jogosult például táppénzre a munkaviszonynak minősülő tevékenysége alapján, ennek viszont éppen a nyugdíjjárulék fizetése az előfeltétele. Nyugdíjjárulékot kell levonni az olyan nyugdíjastól is, akit alkalmi jelleggel — tehát mindössze pár napos munkavégzésre—alkalmaznak. Mindkét esetben 5 százalék a nyugdíjjárulék mértéke. A nyugdíjjárulék levonása független a személyi jövedelemadótól, a nyugdíj összegétől. S. Sándorné nagyatádi olvasónk özvegyi nyugdíjat kap, s úgy tudja, hogy a nyugdíjastól, ha munkát vállal, csak a már említett ötszázalékos nyugdíjjárulékot vonhatja le a vállalat, tőle azonban többet vonnak le. A kérdés: esetében helyesen járt el a munkáltató? — S. Sándornénál nem alkalmazható a K. Sándornál és a T. Zoltánnál említett, öt százalék mértékű levonás, mert ez a „kedvezmény” csak a saját jogú öregségi, rokkantsági vagy baleseti rokkantsági nyugdíjasra vonatkozik — tájékoztatott Somogyi Sándorné. Az özvegyi nyugdíj nem minősül saját jogú nyugellátásnak, ezért a tízszázalékos nyugdíprulékot helyesen vonta le S. Sándornétól a munkáltató. Több nyugdíjas olvasónk érdeklődésére tájékoztatásul közöljük: az egyes, személyes szabadságot korlátozó intézkedések hatálya alatt állt személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezéséről szóló miniszter- tanácsi rendelet (az foglalkozik a hadifoglyok és internáltak, deportáltak nyugdíjának emelésével is) a Magyar Közlöny 1990. március 28-i 28. számában jelent meg. Ebben a rendeletben olvasható, hogy ki minősül a rendelet szempontjából egyes, személyes szabadságot korlátozó intézkedések hatálya alatt álló személynek; milyen okmányokat hova kell benyújtani az 500 forintos emelés megállapítása végett; mikor lép hatályba a rendelet stb. Csupán egy pontot idézünk most, mert úgy véljük, sokakat érdekel — es sürget! — a határidő: „Ha a hatósági bizonyítvány iránti kérelem a Belügyminisztériumhoz, illetőleg a 6. paragrafus 2. bekezdésében megjelölt szervhez 1990. június 30-ig megérkezik, az emelés 1989. augusztus 1- jétől jár.” Hazatérés Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc Speciális autó mozgássérülteknek Ezt az autót speciálisan mozgássérültek részére tervezték Franciaországban. A mulhouse-i bemutatón mozgássérült férfi mutatta be a személygépkocsi használatát. Ebben az autóban a kormánykereket például botkormány helyettesíti Pünkösd után A gyermekkori pünkösdök hangulata nagyszüleim halálával visszahozhatatlanul tovaszállt. A faluban nagy ünnep volt ekkor, a főtéren árusok állítottákfel sátraikat. Csak néhányat vertekföl a körhinta körül mondván: minek több ennek a 200 lelket sem számláló somogyi falucskának? Még akkor is, ha erre a napra gyerekek, unokák sokasága jött el hogy meglátogassa az itt élőket... Mi is szinte mindig ott voltunk a pünkösdi búcsún, amelynek ,, szertartása" móst, amikor nem lehetek ott, újból felvillan gondolataim rejtett zugából.. Ekkorra megszépült a ház előtti kiskert: nagyanyám az utolsó szál gaztól is megszabadította a rózsabokrokat, s a szegjük és petúniák körüli falatnyi föld gereblyézve várta a betérőket vagy a porta előtt elhaladókat. A pünkösdi búcsúra az öreg házfalak is új ruhát öltöttek. Nagyapám—bármennyire beteg volt is — mindig hófehérre meszelte a házat (görnyedő alakját most is magam előtt látom], melynek aljában halványrózsaszín, lilásbordópünkösdi rózsák virítottak... A kapu előtti rész és az udvar is megszépült, a menyasz- szonyként álló jázminbokor mellé pad, a zöldellö körtefa alá asztal és fonott fotelok kerültek. Délután a közeli templomból kijövet ide telepedett le a család, s a búcsú forgatagát figyelve régi pünkösdök emlékképei elevenedtek meg. Este — csakúgy, mint délben —fogyott az ünnepi étek. Nagyapám a pincébe csoszogott, hogy vörösborral kínáljon: „Ezt meg kell kóstolnod!” — nyújtottafelém a hús nedűt. Mi maradt meg gyermekkorom pünkösdjeiből? Vajmi kevés! Csupán a jázmin és a pünkösdi rózsa illata: bár tudom, hogy ez meg sem közelíti az évekkel ezelőttit, a megismételhetetlent, amit minden esztendőben éreztem nagyszüleim ünnepivé varázsolt otthonában... L. S. Friss, kora nyári reggel volt, amikor Molnár Gyuri bácsi horgászfölszerelésével és egynapi elemózsiával felszállt a Fonyód felé induló vonatra. Gyuri bácsi nagy utat tett meg, amíg ide eljutott. Az 50-es években csepeli szakmunkás volt, s az ottani híres gyárban vasöntőként dolgozott. Csöndesen, de belül konok ellenkezéssel tűrte az akkori idők normarendezéseit és munkaversenyeit, amelyeket ő az emberi energia kizsigerelésének tartott. Aztán hirtelen elkövetkezett 1956, és Gyuri bácsi a forradalom lelkes hangulatában elhatárolta, hogy családjával együtt otthagyja Csepelt, és olyan országot keres, ahol az emberek szabadon élhetnek. Elindult hát feleségével és két kisgyermekével együtt először Ausztriába, majd fél évi hányattatás után Kanadába került; Ot- tavában, mint politikai menekültet szívesen befogadta egy óriási vasgyár közössége. Több magyarral rögtön egy kis hazai közösséget alkottak. Összejártak munka után a családok, együtt mentek moziba, kirándulni. Az ottani egyik magyar klub könyvtárát gyakran fölkeresték, hogy ne mindig egymás szavát hallják, hanem a magyar írók könyveinek segítségével egy kissé átéljék szomorú sorsukat és az óhaza iránti örök vonzalmukat. A klubkönyvtárban elsősorban a klasszikus magyar írók művei sorakoztak a polcokon: Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, és egy-két verseskötet a mai költőktől, például Nagy Lászlótól. Gyuri bácsi, aki nagyon szeretett horgászni és olvasni, ezeknek az íróknak a sorain nevelkedett. így ápolgatta a nagy angol és francia nyelvi bábel- ben az anyanyelvét, s bár megtanult angolul, és mulattató hibákkal törte a kanadai ófrancia nyelvet is, valójában csak honfitársaival tudott igazán szívből és értelmesen érintkezni. Közben teltek az évek. Gyuri bácsi szépen keresett, de sohasem adta föl a reményt, hogy egy napon mégiscsak hazatérhet családjával együtt. De nem Csepelre, hanem ahonnan származott, Somogyba, s ott a falujában nyugalmasan eltölt- heti hátralevő éveit. Ezért minden fölösleges pénzét az egyik nagy bankban letétbe helyezte. Közben a gyerekei felnőttek, az egyik mérnök lett, s az Egyesült Államokba költözött, a másik kereskedelmi utazó, de szinte alig látták őket családjukkal • és az unokákkal együtt. A múlt évben Gyuri bácsi felesége meghalt, s ő egyedül maradt a házban, mint valami remete. Ekkor elhatározta, hogy nem marad tovább Kanadában, hanem hazatér. Amikor az újságokban olvasta a hazai változásokat, gyorsan levelet írt az egyik budapesti ingatlanügynöki irodának, hogy vegyenek neki a megjelölt faluban egy házat kis kerttel, és küldjenek róla fényképeket. Hamarosan megérkeztek a fényképek a házról, és Gyuri bácsi a legközelebbi géppel hazautazott, s megkötötte a szerződést. Most itt ül a vonaton, és hallgatva az embereket, issza az édes magyar szót. A következő állomáson három, húsz év körüli fiatal telepedett a közelébe: két fiú és egy leány. Az egyik fiú földobta a táskáját a csomagtartóba, éppen az egyik kosárra. — Nem tud vigyázni, fiatalember?! — mondta a kosaras asszony. — Tojások vahnak benne! — Mit kell ezért balhézni, nyanya? Hozzá sem ért a szaj- rém, s már kiveri a huppot! Gyuri bácsi feszülten fülelt. Úristen, gondolta, milyen régen voltam itthon! Közben megváltozott a magyar nyelv: modern lett, már szinte nem is értem! Sajnos, azok a régi klasszikusok, úgy látszik, mára elavultak, ódivatúak, talán nem is érdemes olvasni őket! Az egyik fiú a lányhoz fordult: — Eljössz velünk a csehóba csörögni? — Ilyen csóró hapsikkal? Akiknek még egy rongy sincs a zsebükben?! — Miért? A te ürgéd honnan szajrézza a stexet? — Mit tudom én! Engem csak az érdekel, hogy olyan frankó kéglije van! Gyuri bácsi szinte itta az új nyelv szavait. Istenem, gondolta magában keserűen, hát 34 évi távoliét után újra meg kell tanulnom magyarul?! Tari János Kedvtelések leltára Azt hiszem, kevés olyan ember van, akinek a napi munkája mellett valamilyen kedvtelése ne volna. Vannak, akik az állatokat szeretik, mások fúr- nak-faragnak, valamit gyűjtenek, és még lehetne hosszan sorolni. Nekem is van kedvtelésem: a helytörténettel, a honismerettel, a néphagyományokkal való foglalkozás. Kisgyermek- koromban édesanyám kenyeret ment keresni — édesapám az első világháborúban orosz hadifogságba esett, és öt évig ette a hadifoglyok keserű kenyerét —, én pedig nagyanyámmal voltam otthon, aki régi dalokat dalolt és meséket, régi történeteket mondott. A honismeret, a helytörténet — annak idején nem így nevezték—akkortudatosult bennem, amikor helyettes tanító koromban dr. Berze Nagy János Baranya megyei tanfelügyelő és Kis Géza kákicsi református lelkész igazított el abban, hogy mit érdemes feljegyezni, gyűjteni, valamilyen formában feldolgozni. Ez még inkább erősödött bennem, amikor ismeretséget kötöttem Olsvai Imrével, továbbá az azóta elhunyt Együd Árpáddal, a Somogy Megyei Múzeum igazgatóhelyettesével, és együtt gyűjtöttünk Somogy megyében népdalokat, népmeséket, történeteket. Nagyon sokat tanultam tőlük és igyekeztem tanácsaikat hasznosítani. Ennek hatására alakult az ötvenes évek elején Kutason a jó nevű népi együttes, amelynek egyik alapítója voltam: a gyűjtött anyagot feldolgoztuk, így kerülhetett az színpadra. Az általam és segítőtársaimmal együtt gyűjtött anyag feldolgozásában a már említetteken kívül a helyszínen segített Kutason a 30 évvel ezelőtt elhunyt Muharay Elemér, továbbá Ga- lambor Tibor néptáncos. Évtizedeken át gyűjtöttem össze és küldtem el dolgozataimat az évente meghirdetett országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázatra. Csak néhány cím a sok közül: Egy cseléd család története, Kutaskozma Szőlőhegy Articulusai a XIX. század első felében, a Kutasi Lámpa Egylet története, 1848—1849- es szabadságharci honvédsírok Kutason és környékén, Háziállatok nevei, azok becézései, terelő és űző szavak, Szigetvár iparosai és kereskedői a két világháború között, Kutas község iskoláinak története, Falucsúfo- lók Baranyában, Gyógynövények gyűjtése, azok népies nevei és a népi gyógyászatban való felhasználásuk, Szülőfalum Botyka, Baranya megye tájszavai és kifejezései, és még sorolhatnám tovább... Munkamódszerem? Csak részben munka nekem ez, valójában kedvtelés. Gyakorta felkerestem — és még ma is felkeresek — egy-egy községet, ahol olyan idősebb emberek felől érdeklődöm, akik ismerik községük, vidékük életét. Koromnál fogva is jó kapcsolatot tudok kialakítani ezekkel az emberekkel, akiket adatközlőknek szoktunk nevezni. így töltöttem el sokszor a szabadidőmet. Mert idős ember is végezhet hasznos munkát, ha csak kedvtelésből is végzi azt! Egy-'egy sikerélménytovábbi munkára ösztönöz. Néha úgy érzem, hogy most már nincs mit gyűjte- nem, lejegyeznem — azután mindig akad valami, amit elindítok és néha arra ébredek, hogy ez is, az is eszembe jutott. Ilyenkor felkelek, ezeket lejegyzem, és utána nyugodtan alszom el újra. A lejegyzetteket azoknak adom át, akik kellő szakismerettel rendelkeznek, és a néprajz vagy a nyelvjárások kutatásában fel tudják azt használni. Ha csak egy mondatot hasznosíthatnak is az általam gyűjtőitekből, már nem volt hiábavaló az én „kedvtelésem”. Kiss József
