Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-07 / 37. szám

6 SOMOGYI HÍRLAP— FIATALOK OLDALA 1990. június 7., csütörtök Van képünk hozzád! Madonna mia! Pardon: mam­ma mia! Hát ilyen arcod is van? Nem biztos, hogy a Madonna­rajongóknak -tetszik a két- — meglehetősen különböző álla­potában készült — fotója: a gyönyörű nő és a whiskygőzös tekintetű arc kontrasztja. Egy azonban tény: ha néha „el engedi” is magát, a világ slá­gerlistájának zömét ő vezeti. SLÁGERLISTA Ez alkalommal Nikolics Zita, kaposvári olvasónk slágerlistáját közöljük. Neki, Bilkei Anita polányi, és Varga Ági zselickisfaludi fiatalnak kedvezett a sze­rencse. Sorsolásunk eredményét — a Zselic Aruház ajándékát— egy-egy poplemezt—postán küldjük el. Külföldi előadók: 1. Bros: Sister 2. Elton John: Sacrifice 3. Halo James: Could Have Told You Soo 4. Band Aid 11: Do the Know It's 5. Sandra: Hiroshima 6. Billy Idol: Rebel Yell 7. The Cure: Love Song 8. Mötley Crüe: Without You 9. Kiss: Forever 10. Bros: Cat Among the Pigeons Magyar előadók: 1. Pokolgép: Szabadság szárnyain 2. Ossian: Éjféli lány 3. Pokolgép: Metál az ész 4. Bikini: Fúj a szél 5. Beatrice: Külvárosi farkas 6. Karthago: Reqviem 7. Piramis: Ajándék 8. Karthago: Áruló 9. R-GO: Mire gondolsz, katona? 10. Demjén Ferenc: Szerelemvonat A munkanélküliség enyhítéséért Nemzetközi pályázat fiataloknak A munkaerő-gazdálkodási tervek nemzet­közi versenyére kerül sor 1990. október 3—7. között Grazban. Magyar fiataloknak is meg­hirdették a lehetőséget pályamunka elkészí­tésére, amelynek témája az ifjúság foglalkoz­tatása, a korosztály egyre szélesebb rétegei­ben jelentkező munkanélküliség enyhítésé­nek módja és lehetősége. 15—27 év közöttiek egyénileg és csoportosan is készíthetnek pá­lyamunkát, amelyhez szakértői segítség ve­hető igénybe. A 10 legjobb terv ezer-ezer USA-dollár pénzdíjban is részesül. Beküldési határidő: 1990. június 30. Cím és felvilágosítás: ÉFISZ, Budapest 1087, Könyves Kálmán krt. 76. Telefon: 133- 99-14. „Valami jel kell, hogy: vagyunk” Ketten maradunk, ő a színpa­don, én a nézőtéren. Még egy negyedóra az előadásig. A gi­tárt behangolta, a mikrofonok jók. Már mindenki kiment, ő meg csak áll, és ide-oda lépe­get. Lassan végigméri a kot­taállványt, aztán a mikrofont. Mintha magában még meg is köszönné, hogy léteznek a tár­gyak, és neki nem kell majd egyedül állnia ott. Váratlanul belerúg a székbe. Majd gyen­géden utánanyúl és odébbrak- ja. Még egyszer végignézi a mikrofont, a széket és a kottaáll­ványt. Elindul az ajtó felé, kifelé, de még többször visszapillant, su­Cseh—Bereményi ebben az ölelésben — egyet­len, kimondott szó nélkül. Mert hiába beszélgetett egymással Cseh Tamás, a keresztapa, Bereményi Gézával, a kereszt­apával. Hiába fonódott össze melegen a tenyerük, ha talál­koztak, és hiába tűnt felhőtlen­nek egy-egy családi, baráti együttlét. Hiába... egészen ad­dig a balatonszepezdi pillana­tig- . „Átjössz este?” — kérdezte az Öreg. „Át”—mondta a Fiú. Volt már nek egy szót sem, minek..." Az­tán mégis lementem. Láttam őket, a franciákat, a belgákat, a többieket. Valamit tudtam an­golul, elmagyaráztam, nagyon röviden, hogy a dal Antoine-ról és Desiréről szól, akik mennek valahol egy ócska cipőben, a cipő egyre csak ócskul, ők meg mennek—valahogy így. Eléne­keltem. „Nesztek, itt van, úgyse értitek, ti úgyse tudjátok... mit tudtok ti egyáltalán” — és éne­keltem: fölényesen, szaba­don... megmutatom nektek, ti belgák és franciák... Mikor befe­nem énekeltek, írtak senki mel­lett, s nem vállaltak közsze­replést sehogyan. De „benne” voltak, valamilyen módon. A Fiú mesélni kezd... „Lementem Lakitelekre, Csengey hívott. Mondtam Évá­nak, a feleségemnek: „talán most jön a börtön, ide figyelj, Éva, amikor házasságot kötöt­tünk, megegyeztünk: ha hábo­rú, ha, szabadság... én me­gyek.” Én úgy indultam el Laki­telekre, mint egy forradalmár. Nekem az azóta is szent. Az, hogy 1987-ben emberek ilyene­ket mondtak, hogy az oroszok menjenek ki, és legyen végre vége!... — miközben tudták, hogy a magnó be van kapcsol­va, hogy a sorbarrtöbben jegy­tán és félszegen, szinte bocsá­natkérőn. Aztán eltűnik. Ketten maradunk. Három perc van az előadásig, ez már egy másik hely, ez egy iroda, nem is barátságtalan. Kérde­zek, de nagyon furcsán néz. „Nem tudod?” — kérdezem, pedig sejtem, hogy a válasz magától értetődő. „De tudom... csak most már... érted...” — és elharapja a mondat végét. Za­varom, és ettől hirtelen kínosan érzem magam. Felállnék, ki­mennék, de akkor ugyanolyan szaggatottan, szinte az orra alatt motyogva megállít. „Ne menj ki, ez most nem teátrális... tudom... érted, tudom, hogy nagyon jó motor vagyok. De a szöveg még nem az enyém... le fogok égni... belesülök... Tu­dom, hogy jó motor vagyok, de az úton kövek vannak. Nagyon sok kő...! * * * Láttam, ahogy két ember megöleli egymást. „Jól van, fiú, menni fog" — sugallta Beremé­nyi tekintete. „Már megint egy szakadék, már megint felette lógok, fogd a kezem, öreg...” — nézett vissza Cseh Tamásé. Hét esztendő csendje törik meg ilyen, semmi különös... közel van a két nyaraló. „Nem hoznád a gitárodat?” — kérdezte az Öreg. A Fiú nem válaszolt. Csak a higany szaladt az agyába, lega­lábbis valami ilyesmit érzett, és nem akart hinni a szavaknak. „Kipróbálhatnánk, hogy tud­juk-e még együtt” — mondta az Öreg. És a Fiú ment, és nem volt ebben alázat és nem volt ebben nosztalgia. Egyszerűen ment, és ez annyira természetes volt neki.... * * * „Messze voltam, amikor rá­jöttem, hogy én is érek valamit. Addig a pillanatig bántott, hogy én csak eléneklem a Gézát. Szerettem a dalait, át is éltem őket, de nem tudtam, mennyire vagyok én benne a hatásban. Aztán egyszer, Dél-Ameriká- ban, egészen pontosan Cara- casban, volt valami dalostalál­kozó. Belgák, franciák, új-zé- landiak, ausztrálok, németek, magyarok, görögök. Jó néhány pohár ital után fent feküdtem a szobámban, amikor jöttek ér­tem. „Gyere, énekelj”—mond­ták. „Én, ezeknek?" Nem érte­jeztem, döbbent csend, majd néhány másodperccel később valami iszonyú tapsvihar. 1978- ban... Azóta tudom, hogy ne­kem is van titkom, hogy én is tudok valamit, és igen, a Géza dalai, de igenis: én ugyanúgy... * * * Új dalok. Bereményi-dalok. Gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar... A polka... A paraszt... A komcsi veje... Judit, esetleg Edit... A Corvin-köziek... A jó kicsi... Cseh Tamás soha nem veszi elő a gitárját előadás után — ezt többen állítják. Most is csak ül, már rég bezárta, bort iszogat, és a dalok sorrendiéről vitatkoz­nak, vagyis inkább csak medi- tálgatnak: hogy lehet szállni magasabbra, hogy értessék meg még jobban. Bereményi váratlanul megszólal: „Nem énekelnéd el a »Jobbik része­met«, annyira szeretem azt a dalt...” És az énekes kinyitja a gitártokot, kiveszi a gitárt — „Jaj, de jó”, sóhajtja Bereményi — az arcán semmi sem látszik, csak a szemén, hogy nézi az éneklő arcot, valami misztikus ellágyulás, valami, amit csak ők ketten tudnak. Szóba kerül a politika. MDF, SZDSZ, elkötelezettség, szim­pátia? Nem tartoznak senkihez, zetelnek. Ez senkit sem érde­kelt. Olyanokat mondtak ki ott, amit mi is — de csak suttogva, egymás közt. Igen, lementem Lakitelekre, mert elegem volt már abból, hogy mindig csak nyavajgunk, kaffogunk, baffo- gunk, büffögünk, és az alkal­mas pillanatokban nem csiná­lunk semmit — befogjuk a po­fánkat, és otthon maradunk. Eltűnt már a fekete ing. a nya­kat verdeső haj. Maradt egy tekintet, kissé elnyűtt bőr, But­terfly tornacipő és valami öreg óra. És Éva. És két gyerek. És a konyakospohárban is ottma­radt félbehagyva az ital. Bereményin nincs széles ka­rimájú kalap, nem ad neki külön stílust a gyűröttJóden. Egy do­boz Marlboró, zöld tweed zakó... ennyi. Két ember feláll az asztal mellől. Csak megbor- zongani lehet attól, ahogy ki­mennek az ajtóé. Hogy együtt mennek ki. Doros Judit Rovatszerkesztő: Tamási Rita Varga Zsolt „Janika” Autóversenyzők gyer­mekeihez meglepően ké­sőn, „csak” kilencéves ko­rában ült először a volán mögé — mégpedig egy 320-as BMW-ben. Janika és a BMW azóta is elvá­laszthatatlan jó barátok. Három évvel ezelőtt indult az első versenyén — talán már kitalálták a kedves ol­vasók — egy 2002-es BMW-vel. Rá egy évvel ké­sőbb megnyerte az orszá­gos ralikrossz bajnoksá­got, tavaly pedig második lett. 1989 óta rendszeres résztvevője a raliverse­nyeknek is. Bemutatkozás­ként kategóriájában, a Gruppe N-ben, az abszolút negyedik helyet szerezte meg. Nos, kedves olvasók, önök szerint vajon milyen autóval versenyez most ifj. Tóth János? Igen, kitalál­ták — egy BMW 325ÍX- szel. — Mondd, Janika, hányféle autót vezettél már? — Hú...! Ladát, Traban­tot, Skodát, Zastavát, Za- porozsecet... — Hm. Nyugati típusú kocsikra gondoltam. — Fiatot, Audit, BMW-t, Mercedest, Wolksvagent, Opelt... Nem is tudom pon­tosan. Olyan 20-25 félét biztosan. — Ha nem csalódom, a BMW a kedvenced. — Nehéz lehetett kitalál­ni. Bár, ha választani lehet­ne, könnyen megeshet, hogy egy 300-as dízel Mer- ci mellett döntenék. — Melyik versenyedre emlékszel vissza szíve­sen? — Tavaly Budapesten, a Mitropa-kupán megnyer­tem a kategóriám verse­nyét, míg abszolútban a Fotó: Kovács Tibor negyedik lettem. Mivel azonban a megengedett­nél 40 dekával (könnyebb volt az ülésem, ezért kizár­tak. Ennek ellenére úgy tekintek vissza a verseny­re, amelyet én nyertem meg. De hadd meséljek el még egy történetet. A Mikron­ralin az első gyorsasági szakasz után hitetlenkedve nézte az óráját az időmérő versenybíró. Majd „kis Tóth, te ennyit nem me­hetsz!" felkiáltással áthúzta az eredményt, és rátett még egy percet. — Mit vársz az idei év­től? — Ralikrosszban szeret­ném visszahódítani a baj­noki címet, raliban pedig jó lenne kategóriámban az első négy között végezni. — Mihez kezdesz majd akkor, ha befejezed a ver­senyzést? — Hát, szerencsére az még odébb van. Szívem szerint létrehoznék egy csapatot: ebben 2-3 fiatal srác versenyezne, s én me­nedzselném őket. Egy 22 éves fiatalember, akit — pestiesen szólva — megcsapott a benzingőz. Egy népszerű autóver­senyző, aki szinte minden percét az autóknak szente­li. Sokan irigylik eredmé­nyeiért, még többen szere­tik és tisztelik. Isten áldotta őstehetség a fiú! — mondják róla a szakemberek. Ha szóba kerül a ,,Janika’’ név, min­denki tudja, hogy a zamárdi ifj. Tóth Jánosról van szó. Hiszen a név, hogy Janika, lassan fogalommá válik. Csak így, nemes egyszerű­séggel: Janika. Mindenki Janikája... Fenyő Gábor Cseh Tamás ...........és Bereményi Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents