Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-30 / 57. szám

1990. június 30., szombat SOMOGYI HÍRLAP — BALATONI NYÁR Miért drága a pörkölt? — avagy: tűnődés egy sajtótájékoztatón Az úgynevezett örökzöld témák közé tarto­zik, s a balatoni szezon idején okvetlenül szó­ba, újságcikkekbe kerül a hazai vendéglátóipar számos ellentmondása, furcsasága. Ezek kö­zül is vissza-visszatér egy közhelyszerű kér­dés, mely arra keresi a választ, hogy miért tűnt el a magyar vendéglátóhelyekről a magyar vendég, pontosabban, miért ódzkodik (még a módosabbja is) az éttermek látogatásától. A közhelykérdésre közhely a válasz: azért, mert drága! Azért, mert a többség már régóta nem tudja megfizetni a vendéglői árakat, aki pedig megengedhetné magának, hogy étterembe járjon, úgy véli, nem kapja meg a pénze ellenér­tékét, rossz üzletet pedig nem óhajt csinálni. Nemrég egy balatoni sajtótájékoztatón ismét elhangzotté hagyományos kérdés, mire a ven­déglátó szakember — pontosabban egy nagy­vállalat vezérigazgatója— egyszerűen és logi­kusan kifejtette, hogy nem a vendéglő drága, hanem a hazai munkavállalók fizetése kevés, sarkosan fogalmazva: a magyar ember mun­kaereje „alulfizetett”. Nem úgy a nyugatié, aki még mindig jóval olcsóbban étkezhet, szóra­kozhat nálunk, mint saját országában, noha ő otthon is látogathatja a jobb vendéglőket, megszállhat hotelekben, nyaralhat panziók­ban, bérelt villákban. Ez igaz. A vezérigazgató ehhez még bizonyos hiedelmet (ő mondta így) eloszlatandó hozzátette: és ne higgyék, hogy azért drágább a pörkölt, mert az üzleteknek túl sok hivatalnokot kell eltartaniuk a vállalat köz­pontjában, kirendeltségein. (Hogy ez hiede­lem-e, avagy valóság, nem tudnám eldönteni, tény viszont, hogy több gyakorló vendéglős, üzletvezető véleménye eltér e kérdésben a vezérigazgatóétól). Am legyen az ok bármi, úgy tetszik, „megemészthetetlen” (azért tá­mad föl makacsul a kérdés), hogy a hazai ven­déglátóipar nem számít (nem számíthat, vagy nem akar számítani) a hazai vendégekre. Gon­dolom, már csak azért sem térünk efölött egy­könnyen napirendre, mert erre más, idegenfor­galommal foglalkozó országokban nincsen pél­da. Vannak, akik azt tartják, hosszú távon ilyes­mi nem létezhet, „természetellenes”, meg lesz a böjtje, mások pedig már most látni vélik (egy-egy üresen kongó étterem nyomasztó közegében) az aggasztó előjeleket. Mert — ki tudja minő pszichés ok miatt — ahová a hazaiak nem jár­nak, onnét előbb-utóbb a külföldiek is elmarad­nak. Node gondoljuk meg: nem éreznénk-e ter­mészetellenesnek, groteszknek, ha teszem azt Spanyolországban a vendéglőkben, szállodák­ban mindig csak a honfitársainkkal, s még né­hány nemzet képviselőivel kellene találkoznunk, együtt lennünk, és soha a spanyolokkal? A butikok elárasztották a Balaton-partot (állító­lag ez némileg csökkentette a drágaságot), most pedig egymás után nyílnak a tetszetős kis- és nagyobb vendéglők, éttermek, sörözők, a régiek mellett. Az új létesítmények egyik-másik üzlet­vezetője nem utánozza kollégáit, s megpróbál „normálisabb” árakkal dolgozni. No, ne tessék azért arra gondolni, hogy potom összegekről van szó (mégiscsak a Balaton partján vagyunk!), csupán arról, hogy az ét- és italárlap láttán nem kapazemberdührohamot. Éscsodák-csodája... Csaknem telt ház van e helyeken vendégsze­gény szezonunkban. Lehetséges, hogy ezek az urak feltalálták a spanyolviaszt? Lelki szemeim előtt a siófoki Fő utcán egymást érik a vendéglők, a hangulatos kerthelyiségek pedig elnyújtóznak a víztoronyig. Esténként csaknem minden asztal foglalt, a felszolgálók nem győzik hordani az egymással versengő vendéglők specialitásait. És együtt ülnek külföl­diek és hazaiak, akárcsak az olasz és francia tengerparti városokban, vagy éppen a nemrég megismert testvérvárosban, az izraeli Neta- nyán. (Szapudi) A ROMLÁS VIRÁGAIBÓL NEM LEHET ÉLNI... Optimistatalálkozó Siófokon Gombamód elszaporodtak a Balaton-parton a különféle szol­gáltatásokat kínáló vállalkozá­sok. Ez az év az első, amikor nem a turisták, hanem a butiko­sok, étteremtulajdonosok, szál­láshely-kínálók kerültek kiszol­gáltatott helyzetbe. Mert kevés a vendég, kedvére válogathat: hová térjen be egy kávéra, hol vegyen gyümölcsöt... A vállalkozók egy része jel­legzetes magyar módon védi ki e (számára) sorscsapást: emeli árait, szakadatlanul. S közben egyre romlik a minőség. Mások viszont újfajta szolgáltatásokat kínálnak — becsületes áron. így tesz a Siotour siófoki sza­badidőközpontja is. Koczó Já­nos, a létesítmény vezetője el­mondta: a számtalan kikapcso­lódási lehetőség mellett ter­mészetgyógyászatot is kínál­nak az érdeklődőknek. Például az „Életfa” egészségvédő mini­stúdió frissítő gyógy- és reflex­masszázsát. É szolgáltatás mellett elsősorban a megelőzés módjaira kívánják felhívni a fi­gyelmet, s tervezik reflexológiai tanfolyam, gyógynövényekről szóló előadássorozat indítását is. A legnagyobb érdeklődést valószínűleg az optimistatalál­kozó fogja kiérdemelni. Ezen személyiségfejlesztő tréning­gel ismertetik meg a „nagyér­deműt”. (Folytatás az 1. oldalról) — Mi a véleménye a balato­ni valutaforgalom anomáliái­ról? Sok a „láthatatlan ” bevé­tel, amiből aligha jut az emlí­tett exkluzivitás növelésére. — E torzult morál megváltoz­tatására majd csak akkor lesz lehetőség, ha a forintot sikerül konvertibilissé tenni. Ha elég lesz forintot gyűjteni ahhoz, hogy biztosak lehessünk, hogy tudunk vásárolni, vagy hogy pénzünk értéke nem romlik. Forint marad a fizetőeszköz! A kettős valutarendszer kiala­kulását minden eszközzel aka­dályozni kívánjuk. Magyaror­szágon a forint marad a fize­tőeszköz. A valutával való visz- szaélések megfékezésében nagyobb szigorúság várható, jóllehet, ez nem jelenti, hogy az állampolgár zsebében kívá­nunk turkálni. A fizetési, illetve adófegyelmet azonban követ­kezetesebben számon kérjük. A konvertibilitás oly mértékben növeli majd a forint iránti bizal­mat, hogy a rejtett kettős valuta- rendszer visszaszorul. — Sok vita van a világkiállí­tás pénzügyi esélyeit illetően. Mi erről az ön véleménye? — Olyan mértékű infrastruk­turális elmaradottság van or­szágunkban, amelyet behozni csak nagy külföldi tőkebevo­nással lehetne. Márpedig az ilyen „infrastrukturális fölzár­kóztató” pénzekből a legkisebb a kínálat. 50 éves megtérülésű út- vagy csatornaberuházásra csak alig várható pénz. Emellett az egyes országrészek közötti egyenlőtlenségeket és feszült­ségeket nem növelhetjük to­vább. Miközben elmaradott te­rületek vannak, nem korlátoz­hatjuk a fejlesztéseket Buda­pestre, a Balatonra és Győrre. Én tehát szkeptikus vagyok. A világkiállítási tervek másik oldala —Azért azok sem alaptalan érvek, melyek a világkiállítá­son fölzárkózási lehetőséget látnak... — Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ennek kapcsán a külföldiek megoldanák a mi problémáinkat. Egy fillérrel sem kapnánk olcsóbban az infrast- ruktuális pénzt a világkiállítás céljára. Olyan tőkés nincs, aki csupán azért, hogy legyen ná­lunk világkiállítás, olcsóbban ad pénzt, mint egyébként adna. Kérdés, hogy ha mégis megva­lósulna a világkiállítás, az mennyiben segítené az említet­teken kívüli térségek fölzárkó­ÉJSZAKÁBAN Japánban Hirohito császár, Brazíliában Pelé, a Szovjetu­nióban maga Gorbacsov szólí­totta nemes egyszerűséggel Lacikámnak — súgta bizalmas­kodva fülünkbe egyik hódolója. Az MTI ugyan nem erősítette meg a h írt, de tény: Lax a fél vilá­got bejárta. Ötezer plakátból és húszezer fotóból álló gyűjte­mény tanúsítja ezt; a képeken földünk legeldugottabb sarkai­ban is népszerű sztárok társa­ságában feszít elegánsan. (Ér­dekességként említjük csupán, hogy szakmájában egy magyart tart a legnagyobbnak; dr. Glo- viczki Peter érsebészt, aki miu­tán „átvágta” magát az USA- ba, két alkalommal is megnyer­te a bűvész-világbajnokságot.) Szóval a fotók között akadnak igazi „csemegék” is. Zuhanó kötéltáncos, idomárját jóízűen felfaló barnamedve, esküvő a manézsban... Egy másikon pap áldja meg a „pályakezdő” oroszlánokat. Angolul, németül, olaszul és oroszul beszél anyanyelvi szin­ten. Akrobataként lépett fel először a manézsban, majd mikor izmai fáradni kezdtek, megtanulta a bűvészet csínját- bínját. Esztétika-filozófia sza­kon diplomát szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. S, hogy a kép valamelyest kö­zelítsen a teljeshez: tanított az artistaiskolában, és színházak­ban szaktanácsadóként műkö­dött. így például kaposvári tár­sulat nagy sikert aratott Mester és Margarita előadásában. Lax profi—ez fix. Aranygolyó Las Vegasból Sokan nyernek, és tán még többen veszítenek a balatoni éjszakában; illúziót, „szerel­met” — pénzt. Utóbbi legegy­szerűbb módja: hívd meg barát­nődet egy tóparti étterembe. Tedd elé nagyvonalúan az étla­pot, s hagyd, hogy azt rendeljen a pincértől, amit szeme-szája megkíván. Ha egyhavi fizeté­sednél több „lóvét” akarsz el­szórni röpke egy óra alatt, akkor inkább telepedj le egy bárpult mellé, s kecses ujjaiddal türel­metlenül dobolj egy gyufásdo- boz tetején. Hamarosan (most még) márványtestű nők egész siserehada próbálja elhitetni- veled, hogy te vagy legnagy­szerűbb széles e világon. Álma a gyönyörű, előkelőén hideg fe­ketének, a szőke, szellemes kék szeműnek, vagy épp a magas, vörös csodának. Akinek pedig nem elég gyor­sak a kifosztásnak eme „alpári” módozatai, az vegye fel a leg­szebb ruháját, s siessen iziben a siófoki Motel étterembe. E vendégváró hely kaszinójában minden este (ki tudja hány­szor?) felhangzik Monte Carlo, Las Vegas legüdvözítőbb mondata: Hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket! S pörög a rulettkerék, benne szeszélye­sen választja majd számát— színét az aranygolyó. A legki­sebb tét öt nyugatnemet márka. Persze lesznek, akik jókora summát tesznek zsebre valutá­ban. Nekik ajánlom segítség­képp: hívják meg barátnőjüket valamelyik tóparti étterembe, majd meglátják; mit ér egy ra­kás pénz... Szexpressz a ravatalon Tanulni sohasem szégyen, még öt év együttélés után sem. Napi négyezer forint nem kis pénz, még a mai inflációs világ­ban sem, s ha van egy kis mel­lékkereseti lehetőség, azt feltét­lenül ki kell használni. Egy expressz hirdetés is te­het csodát, felkeltheti az embe­rek érdeklődését, vállalkozó­kedvét. A barna ápolónő és szőke élettársa úgy döntött: fel­veszik a kesztyűt. Természete­sen nem a színpadi fellépés­hez, mert más ruhadarab mel­lett ott erre sincs szükségük. Semmire, ami öltöztet. Azt vál­lalták, ami nem jár különösen kockázattal, amit az öt év alatt már számtalanszor kipróbáltak. Persze más a gondosan lefüg­gönyözött hálószobában, es megint más a színpadon, de hát a munka nem megerőltető, a fény hangulatos, ha már kevés a szándék, lehet imitálni is. Ez azonban 25 százalékkal csök­kenti a gázsit. A jó produkciókat fárasztó próbák termelik ki — tudják ezt a műsor Shakespeare-darabo- kon nevelődött szervezői is. Három éles gyakorlást iktattak be, a produkció előtt, amelyen a zene és a cselekvés oly feszes szinkronban voltak, a Sehere- zádé újabb éjszakát követelt a történet előadására. A sikeres főpróbát — cáfolva bizonyos színházi hagyományokat — si­keres előadások követték, bár apró, az eszmei mondanivalót azonban korántsem zavaró problémák ugyanis előfordul­tak. A horrortörténetbe ágyazott feladat teljesítése közben ugyanis már első este leestek az asztalokból összeállított ra­vatalozóról, ám a körülmények ilyetén alakulása ellenére elju­tottak mégis a dráma kiteljese­désének csúcsára. A következő előadáson a hölgy cipője beszorult a lépcső alá... Több alkalom ezután alig adódott, ugyanis a szakérte­lem, a lelkes hozzáállás mellől valami elfogyott — s ez a pénz. A népet ma már nem érdekli a „művészet”, s így művészeink is az utcára kerültek. Fizetés nincs, szállásukról elküldték őket, s most ehetik a vándorszínészek keserű ke­nyerét. Ők már sokat tanultak: ha elindulnak a világot jelentő deszkákra, a férfi zsebét majd az előre felvett gázsi is kemé­nyíti. Hajnaltájt, amikor számolni kezdik a bevételt (bizony nem sok lehet!) Mucika is felcihelő- dik. Bizony, ma éjjel is csak a séta fárasztotta el. A parton ballagva hálózsákban alvók horkolása terelgeti hazafelé. Nemsokára kialudt üdülők tapossák majd lábnyomát—a sirályokat etetik, sorban állnak a büfénél, s izzad­nak a tűző napon. Új nap kezdő­dik a Balatonon... Czene Attila — Süli Ferenc zását. Lehet-e egyáltalán szi­geteket kialakítani a mocsár­ban? Vagy lehet-e a'romlás vi­rágaiból élni? Persze a virágon dongó méhecskének ez jó le­het, ám nekünk az egészben kell gondolkodni. — Köszönöm a vélemé­nyét. Bíró Ferenc Színek — feketével A szénrúd gyorsan szán­totta a papírost. Még egy paj­kos mosolyt biggyesztett a száj szögletébe, majd kifé- sült egy idétlenül kunkorodó haj tincset. Néhány mozdu­lat, és helyére került a szem villanása, kuszának látszó vonalak árnyalták a tő kon­túrok makacs feketéjét. A modell kíváncsian für­készte a „ mester” mögött ál­lók arcát. Vajon miért csóvál­ja a fejét, miért hitetlenkedik amott az az öregúr? — vibrált benne a feszültség. Miköz­ben a rajzoló sprévelfixálta a kész portrét, már meg is bán­ta, hogy a székbe ült. A fiú — kezében a szénrúd csonkjával — még egyszer szemügyre vette a müvet (tán elbúcsúzott tőle?), majd szé­gyenlős mosollyal a lány felé fordította. Az csodálkozva nézett a ,,tükörbe": most el­árultak belőlem, a titkaimból valamit. Nyaranta önjelölt portré- festők hada próbálja apró­pénzre (500—1500 forintra vagy még többre) váltani vélt vagy valós tehetségét a ma­gyar viszonyok között kvalifi­káltnak számító vendégváró helyek környékén. Szolnoki Tibor eddig csak saját örö­mére rajzolt, kutatta a vona­lak csínját-binját. — Négy napja érkeztem Siófokra — mondta —, de olyan kevés a turista, hogy csak ma ültem ki először sze­rencsét próbálni. Egy ma­gánháznál találtam szállást, ennek a költségét és az enni- innivalóra valót szeretném megkeresni a rajzolással... Pénzt egyébként nem kérek: mindenki annyit ad, ameny- nyit akar. A széket közben újra elfog­lalják, s a rajzoló munkához lát. A szénrúd nyomán a rajz­lap lassan megtelik élettel, Tibor színeket rajzol —feke­tével. (Czene) Kezdődik a forró balatoni nyár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents