Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-30 / 57. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 1990. június 30., szombat Tizenegyedik alkalommal hirdette meg a Népi Iparművészeti Tanács Gerencsér Sebestyén emlékére az országosfazekaspályázatot, s ennek anyagából július végén kiállítást rendeznek Siklóson. A Buzsákon élő Verseghy Ferenc népi iparművész, fazekas a habán szellemű hagyományt élteti díszes és használható edényeivel. A pályázatra számos szép munkát készített, ezekből mutatunk be néhányat. (Fotó: Gyertyás László) Kő a tollpihén BERTÓK LÁSZLÓ SZONETTJEI Ha a könnyű szélben szabadon szálló tollpihére rázuhan a súlyos kődarab, legalább egy ideig mindketten foglyokká válnak. Egymás foglyaivá. A tollpihe gondtalan szárnyalása véget ér, mert a rá nehezedő súly korlátozza szabadságát. A kődarab pedig nem gördülhet tovább, mert gúzsba kötik a toll puha, meleg pihél Fogják egymást — és keresik a maguk és a mások szabadságát. Berták László, a mai magyar líra középgenerációjának kiemelkedő egyénisége sajátos szonettkoszorút nyújt át a verskedvelőknek. Két és fél esztendő magyar valóságának és egyéni életsorsának belső harcairól, tapasztalatairól, vívódásairól, reményeiről vall. A 81 szonett harsogás és hivalkodás nélkül, őszinte átéléssel a kor, az emberség és a művészet belső önemésztő- désének szuggesztív gondolatait, képeit sorakoztatja elénk. A szonett sajátos ritmusát, tördelését Bertók már több mint tíz éve kidolgozta és alkalmazza. A háromszor 4+2-es sorbontás és a nyolc szótagos rövid sorok jellegzetes légkört és kifejezési módot teremtenek. Ez a forma mindenképpen rendkívüli tömörítést igényel. Nincs a versekben szükségtelen díszítés, fölösleges részletezés, színezés sem. A három négysoros szakasz egy-egy problémát, gondolatpárhuzamot, kétkedést; szembeállításokat, vívódásokat, belső harcokat jelenít meg, amit—rendszerint—a záró kétsoros szakasz felold, lezár, összefoglal, nyugvópontra juttat. De nem magyaráz, nem értelmez! Megmarad a szonett mindvégig nyitottnak,- képrendszerével igaz költészetet kifejezőnek. A bertóki líra meglehetősen elvont — de izgalmas, komoly, tiszta erkölcsű. Világa kemény, fegyelmezett, dísztelen-emberséges világ. Szigorú törvényszerűségek, történelmi kényszerek, morális belső összefeszülések jellemzik. Őszinte, igaz, vibrálásokkal teli világ. Olykor keserű — mégis bizakodó. Néha csügged, de mindig küzd. Megszoktuk, hogy verseiben a valóság elemeinek olyan szabad asszociációival találkozunk, amelyek egy eredeti hangú és látású költői alkotásmód képrendszerét vetítik elénk — sajátos szimbólumokat építve. Képei olykor meglepő képzettársításokat hívnak elő az olvasó tudatában. Érezzük például, hogy a kő nemcsak kő, súly, nehezék, gránit, bazalt — a kő a kor is, az évek terhe is, a vívódó gondolat is — meg olykor a szabaduló nemzet. A súlyok mögül aztán kibukkan az idő, a tér, az itt, a végtelen, a gondolat, a vágy. Bertók László költészete rendkívül expresszív, s bizonyos látószögből szürrealista líra — látomások, szabad képzettársítások gazdag bemutatásával. Soraiban lebegve száll a pillanat — meg a történelmi idő. Egymásra tornyosulnak a külső és belső harcok motívumai, a teremtő vágy, a cselekvő és építő gondolat; a morális tartás és a felelősség. A vezető szerepet legtöbbször a gondolat kapja, mondván: „...van a valóság s van a tény/ a köztes úr a gondolat." Persze azt is megfogalmazza, hogy ....zizegn ek a viszonylatok...” valamint azt, hogy:....a valóságn ak nincs neue...” Verssorai híven tanúsítják, hogy a világ négy sarka is elérhető volt életünkben — s az így- úgy mérhető idő és tér alapján az együttélők pontosan tudták, hogy ki kicsoda. Akár a megélt ifjúságra, akár az ölelő, belakható szülőföldre gondolunk. Sokféleképp elemzi az idő szerepét: „Talán idő kell nem erő/ s magától megindul a hegy...” Másutt meg: ....én úgy élek, hogy meghalok/ de a pillanat az örök. ” A költő szerint az erő és a félelem gyakran átszürem- lik mindennapjainkon. Hiszen: ....azaz erős aki szab ad/ az a vakmerő aki fél..” Azt tartja, félelmeinket is vállalnunk kell, hiszen ez is emberi tulajdonság. „Bevallani félelmedet/ ha az értelem megtagad”. Persze a félelmek gyakran egész életünket végigkísérik: „Aztán marad a félelem/ a nem is tudja hogy mitől..” De a költő hisz a csodákban: ....hiszen történ ik csoda/ annyi kell csak hogy megcsináld..." — Bár napjainkban a csodák biztató fénye egyre fogy:....s egyre gyorsabban jár a föld/ egyre ritkábbak a csodák...” A szonettek sorai nyomán bejáljuk a gondolati, érzelmi, etikai, esztétikai szférák minden útját, rezdülését, sóhaját. S elérkezünk ahhoz a sosemvolt varázslóhoz, aki .....megélt minden dimenziót/ és egy álomba halt bele”. Pedig szeretett volna mindent túlélni és — „...kibírni a pillanatot/ álmoktól az emlékekig.” A b ertóki költészet szimbolikája, a versképek kapcsolódásának szaggatott és egyszerre több szférát átívelő változatossága sajátos versbeszédet teremt. Ha kell, bátran használ a szerző képmegfordításokat — például „eszi a kukacot a sajt”, vagy „viszi a mozdonyt a vonat” de ha kell, meglepő metaforákat: például: „a felejtés lyukas kalap”; vagy ,, kilátszik a szóból a szám”. Bertók László költészete még további meglepetéseket tartogat. Olyán sajátos szemléletet tükröz, olyan versbeszédet használ, amely nemcsak korunkat, de egy tehetséges, mai költő művészetét mutatja fel az érdeklődőknek. (Orpheusz könyvek 1990) Szirmay Endre BERTÓK LÁSZLÓ Abban is leginkább Vése Szőkedencs Somogyszob Csurgó Marcali Nagyatád Vése s újra mert elöl is Vése Szőkedencs Somogyszob Csurgó húzza a verset a forgó ontja a szálat a cséve most leszek az aki mégse életem fele a hat szó mindig a másikban volt jó abban is leginkább Vése lett végül egyetlen kéve füstöl alatta a tarló oltom is fújom is hajhó mintha a kedvemért égne. Rácsok között a térzene Valaminek a vége volt valaminek az eleje az ezt ez azt fogta vele de egyikhez sem tartozott csak fordítottak egy lapot fedőt tettek a küblire megegyeztek hogy nincs mese és bevették az altatót járt mint a csöveken a drót rácsok között a térzene helye nem volt csak ideje mondta a mégis mondhatót megélt minden dimenziót és egy álomba halt bele. VÖRÖS MÁRTA TÁRCÁJA Jót tenni Monológ dialógusban —Jó színed van! Nyaraltál? Napoztál? — Nem! Három kisgyereket pártfogoltam egy hétvégén. — Ezek szerint mindegyik egy Napocska volt... — A hasonlat nem rossz! Ezek a kisgyerekek valóban Napocskák. Telistele vannak jót akaró szándékkal. No, de végül is a színemet az igazi napnak, a levegőnek köszönhetem. — Ha nem csal a fantáziám, akkor tehát a három kisgye- rekkel,kirándultál. — Úgy bizony! Mindig tudtam, hogy nem elhanyagolható és lebecsülendő a fantáziád. — Örülök, hogy a humorodnál vagy. Jót tett neked ez a kirándulás. És hol jártatok? — Kimentünk az erdők övezte tóhoz. Eredetileg azzal a céllal, hogy sétáljunk, hintázzunk egyet. Ez meg is történt. ■ Figyeltük a pillangókat, szedtünk virágokat, a tó partján lestük a halakat. Egyszóval igyekeztem szórakoztatni a gyerekeket, lekötni a figyelmüket. Aztán amikor beljebb mentünk az erdőbe, mondván: most keressünk gombát, Zsófi lába belegabalyodott egy eldobott nejlonzacskóba, a kislány hasra esett. — Baj történt? —Nem! Illetve ő jegyezte meg: nézd, mennyi piszok van itt! Akkor találtam ki azt, hogy kijelölünk magunknak egy „saját” birodalmat, és azt kitakarítjuk. Láttad volna azokat a három-négy éves apróságokat! Faragtam mindegyiknek egy botot, hogy — mint valamikor a parkőrök tették —, legyen mivel felszúrni a szemetet. Csetlettek-botlottak az erdei aljnövényzetben, és igazi élmény volt, ha sikerült ledöfni—átdöfni?—a szemetet. Kimondatlanul is valamiféle versengés alakult ki közöttük... — Egyszóval egy hétvégére rádbíztak három kisgyereket, és te elvitted okét erdőt takarítani... — Mivel az erdő békessége van bennem, nem minősítem most ezt a közbevetésedet. Inkább — ha méltónak tartod rá — azon gondolkodj, ami ott közben felötlött bennem. , — Éspedig? — Ezeknek a kisgyerekeknek nagyobb élmény volt ez a fajta „nagytakarítás", mint a halak Ipsése vagya virágszedés. Ezt meggyőződéssel állítom I Es most,, nagyot lepek": az ember alapvetően szeret jót tenni. Csak ebben a szándékban segíteni kell! Legalábbis eleinte, amíg is ki nem alakul ez a fajta belső kényszer. Mert jót tenni semmihez sem fggható öröm! — Es ha a jótettedért pofont kapsz? — Van ilyen. Kétségtelen. Es az nagyon rossz! Olyan, mintha a fejedre borult volna az összes szemét, amit gondosan összegyűjtöttél. —Akkor mit csinálsz ? —Mi sem természetesebb, minthogy az első pillanatokban nagyon elkeseredem. A második pillanatban dühös leszek, a harmadikban pedig... Igen, a harmadik pillanatban kimászok a fejemre borított szemét alól, faragok egy botot, és elkezdem hegyére tűzni a szemetet. — Nem fárasztó ez túlzottan? —Jót tenni mindig fárasztó. Van, amikor fizikailag, van, amikor szellemileg, van, amikor anyagilag. Lehet, hogy emiatt van az, hogy a jótett öröme mégsem hasonlítható semmj más által szerzett örömhöz. — És a Napocskákkal e hétvégén ezt az örömet akartad megismertetni? — Nem tudatosan indult, de lehet, hogy ezt. — Gondolod, sikerült? — Biztos vagyok benne!
