Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-28 / 55. szám

1990. június 28., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP —TÉKA .7 Negyedóra múlva, egy-egy kisebb bőrönddel, - óvatosan lementek az utcára. Már söté­tedett. Felgyúltak a kirakatok fényei, az utcai lámpák. Laura most megint reszketni kezdett. Peternek az a rengeteg krimi­film jutott eszébe, amelyet kora ifjúságától eddig látott. Nem véletlenül. Elhatározta, fel­használja összes ott „szerzett" tapasztalatát. — Hová megyünk? — kér­dezte Laura. — Sehová. Itt még bizton­ságban vagyunk. Addig állunk, míg jön egy szabad taxi, és majd figyelünk, nem követ-e valaki. Egészen olyan, mint egy filmben, gondolta Laura is ré­mülten. Emberek jártak-keltek körülöttük. Az asszony félve tapadt férjéhez. De alig ötper­ces várakozás után feltűnt egy taxi, intettek neki. Mikor beül­tek, Laura azonnal megfordult, hogy lássa, elindul-e mögöttük egy másik autó is? Hát bizony... elindult mögöt­tük egy fekete kocsi. Vagy az csak véletlen volt. Laura né­mán mutatta Peternek. A férfi bemondta a címet a sofőrnek, és maga is hátranézett. Észre­vette: nem is egy, hanem két autó jár a nyomukban! — Ez már kicsit sok — mor­molta. Taxijuk többször kanya­rodott jobbra, balra, de a két reflektorpár mögöttük maradt. Aztán a hátsó kocsi egy sarkon lemaradt. A következő sarkon egy másik autó csatlakozott a menethez. Laura megköny- nyebbülten fellélegzett. Per­sze, túl korai volt az öröme. Hiszen az üldözők nem marad­tak el mögülük. A férfi magához vonta a fele­ségét és a fülébe súgta: — Cselezni fogunk. A bőrönd nálam marad. Megállunk a Aznap este Peternek sikerült félrevezetnie üldözőit — leg­alábbis azt hitte —, és Laurával baj nélkül érkezett vissza a nagynénihez. Grácia néni kezdetben sem­mit sem értett a dologból. Miért költöztek be hozzá a „gyere­kek”? A késői időpontra hivat­kozva, Peter másnapra halasz­totta a magyarázatot. De mire Grácia néni fel­ébredt, a fiatalok elmentek dol­gozni. A néni töprengve nézte a másik szoba bevetett ágyait, majd elment bevásárolni. Nem vette észre, hogy egész úton — még az áruház konfekció­részlegében is — követi egy alacsony, jelentéktelen külse­jű, bőrzakós férfi. Az asszony csak a „gyerekekre" gondolt egész idő alatt. „Majd délután beszélek a fejükkel!” — fogad- kozott Grácia hazatérve. Hat­van évének minden fürgeségé­vel tett-vett a lakásban. De tervét nem valósíthatta meg, mert ebédszünetben Pe­ter hirtelen ötlettel felhívta a fe­leségét: — Figyelj rám, drágám. Tu­dod, mit találtam ki? Elintézem a főnökömmel, hogy elenged­jen egy órával előbb. A jó öreg Mark biztosan megteszi ezt a szívességet nekem. Bérelek egy kocsit, hogy szabadon mozoghassunk a városban, ne legyünk kénytelenek taxikra várni bizonyos... hm... kelle­metlen és zavaros helyzetek­ben. Mire végzel a hivatalban, érted megyek, és elviszlek a közjegyzőhöz. — Gondolod, hogy tud vala­mit, amit nem mondott el ne­künk? nagynéni utcája sarkán, te gyorsan kiugrasz, és eltűnsz a nagyáruházban. Ott várj rám, jó? — És te hová mégy? — Ne kérdezz semmit. A taxi fékezett a sarkon, megtorpant egy pillanatra, Laura kilépett. — Egyenesen tovább! — mondta Peter. A taxis gázt adott. — A hölgy férje üldöz ben­nünket? — érdeklődött jóked­vűen. Hosszas magyarázko­dás helyett Peter inkább rá­hagyta a dolgot. A sofőr a baju­sza alatt somolygott. Peternek viszont egy csöppet sem volt jó kedve. Látta, ahogy az üldözők autója lemaradt egy piros lám­pánál. Peter az elkészített pénzt gyorsan a taxisnak adta: — Most álljon meg egy pilla­natra, amíg kiugróm, aztán hajtson gyorsan tovább! Peter kiugrott a bőrönddel és beszaladt a kapu alá. Nem nézett hátra, hallotta, hogy a taxi elszáguldott. A férfi felro­hant a nagynéni ajtajához, csöngetett. Az ősz hajú, idős hölgy bizalmatlanul, lassan nyi­totta ki: — Te vagy az, Peter? — csi- vitelte madárhangon. — Gye­re! — Hamarosan jövök Laurá­val! Fogd ezt! — és a bőröndöt a küszöbre téve, lerohant a lépcsőn. A nagynéni békapislo­gással, döbbenten nézett utá­na: — De Peter, micsoda visel­kedés ez...? A fiatalember máris az utcán volt. Az áruház felé sietett. Bármennyire óvatos volt is, nem vette észre azt a nyurga, széles vállú, fiatal férfit, aki hanyag testtartással, de jobb kezét állandóan a zsebében tartva, követte őt. — Azt hiszem, igen. Leg­alábbis feltehetek neki néhány jól célzott kérdést. — Rendben van, Peter. * * * Peter egy csöppet sem feltű­nő, sötétzöld kisautóval érke­zett Laura hivatala elé. A fele­sége alig ült be a kocsiba, a férfi azonnal indított. Laura is úgy viselkedett, mint egy vérbeli összeesküvő, legalábbis ezt hitte magáról — útközben gyakran nézegetett hátra és oldalt, gyanús autókat keresve. De senki sem követte őket. A közjegyző háza előtt sze­rencsére találtak parkolóhe­lyet. A lépcsőn Laura Peterhez bújt: — Félek. — Itt is? Nincs mitől. Ez egy hivatal. A közjegyző már ismert iro­dájának előszobájában, a fa- borításos falak között a vén­lány titkárnő furcsa arckifeje­zéssel fogadta őket. — A közjegyző úrral szeret­nénk beszélni. — Hát nem tudják, mi tör­tént? — nézett rájuk amaz szi­gorú, ugyanakkor kétségbee­settpillantással. — Nem tudjuk — Laura tor­kát már-már ismerős rettegés szorította el. — Ebéd után egy ügyfél volt nála, utána rosszul lett. Sze­gény, alig kapott levegőt... Azonnal kihívtam az orvosát. Egy órával ezelőtt vitték kór­házba — a nő arcán annyi ag­gódás tükröződött, hogy a fia­talok nem akartak tovább kér­dezősködni. Szótlanul kimen­tek az irodából. A lépcsőn Lau­ra csak ennyit mondott: — Ez a titkárnő szerelmes a főnökébe. — Ezt is azok tették — vágta rá a férje. — Tessék? A nő a banditák miatt szeretett bele a közjegy­zőbe? — kerekedtek el Laura szemei. Peter türelmetlenül legyintett: — A közjegyzőről beszélek. Nem kétséges, amazok sejtet­ték, hogy az öreg talán többet is tud az ügyről, és megpróbálták eltenni láb alól. Az az „ügyfél”, aki itt járt nála ebéd után, szin­tén szeretett volna megtudni néhány részletet, de mert a közjegyző nem beszélt, hát va­lamilyen gázzal vagy mással megmérgezték... — Ha igazad van, akkor magunknak sem jósolok hosz- szú életet — közölte a fiatal- asszony rosszkedvűen. Éppen kiléptek a járdára. Laura a nap­fényes utcát nézte, beszívta a meleg levegőt. Meghalni...? Éppen most, szinte az élet kez­detén? — Bár ne lenne igazam — mondta a férje. Beültek a kocsiba, Peter indí­tott. Éppen arra gondolt, ma­radt még annyi idejük, hogy sétakocsikázzanak egyet. Me­lyik parkba menjenek? Laura a már megszokott mozdulattal fordult hátra; az utcát kémlelte. Hirtelen megra­gadta férje vállát: — Itt vannak! Peter már nem is csodálko­zott különösebben. Viszont önkéntelenül gázt adott. De elég nagy volt a délutáni forga­lom, nem menekülhettek. Lau­ra most egy nagy, fekete autót látott. Két férfi ült benne. A sö­tétített üvegen át nem láthatta az arcukat. „Talán nincs is ar­cuk”, futott át fején a kétség­beesettgondolat. — Maradjak a forgalmas ut­cákon, vagy próbáljak elsza­kadni tőlük valamelyik külvá­rosban? — kérdezte a férje ide­gesen. Laura ennek láttán, meglepő módon, visszanyerte hidegvérét. Már egy cseppet sem volt ideges. Az apja jutott eszébe. Biztosan ő is átélt ilyen feszült perceket! Vagy tán... Ilyen volt az egész élete?,,Ha ő kibírta, én is kibírom! Elvégre az apám lánya vagyok, még ha nem is ismertem őt.” — Maradj a belvárosban! — utasította Pétért. És a férje szokatlan módon engedelmes­kedett. A National sugárúton robogtak. A fekete kocsi veze­tője igyekezett a közelükbe kerülni, de az autók három osz­lopban haladtak, nem törhetett ki. Peter egy alkalmas pillanat­ban sávot váltott jobbra. — A következő sarkon elfor­dulunk. — És ha ők is...? — A középső sávból nem egykönnyen vergődnek ki. így is lett. Ám ezzel nem nyertek egérutat — a fekete autó megint feltűnt mögöttük. A következő sugárúton is a nyo­mukba szegődött. Peter hiába próbált menekülni. Fél óra alatt bármit is tett, a fekete autó nem tágított. — Addig jönnek mögöttünk, míg találnak egy megfelelő pil­lanatot. — Mire? — Hogy megöljenek bennün­ket — mondta Peter tárgyilago­san. A mondat olyan egysze­rűen hangzott, mégis mennyi veszélyt sugallt...! Laura nyelt egyet, és tovább figyelt hátra­felé. A fekete kocsi ismét köze­lebb nyomult. Már majdnem elérte őket. Peter próbálta megőrizni nyugalmát, de az alig-alig sikerült. Hol erre, hol arra szeretett volna kitörni az autósorból. Ha néha sikerült is, üldözőik is ugyanezt tették. Laura lelki szemeivel már lát­ta, hogy amazok leeresztik a kocsi ablakait, és pisztolyt emelnek rájuk... Mint egy gengszterfilmben! Ekkor furcsa dolog történt. Óriási csattanást hallottak. Egy autó a belső sávból hirte­len a fekete kocsi elé vágott, a járművek összeütköztek. — Nézd, mi történt! — Látom — Peter egy pillan­tást vetett a tükörbe, és gázt adott. Látta, hogy üldözőik már aligha követhetik őket. A fekete autó megállt, motorháza alól füst csapott fel. Utasaik kiugrál­tak az útra. A forgalom elakadt, hátul sokan türelmetlenül du­dálni kezdtek... — Megmenekültünk! — uj­jongott Laura. * * * Egy harmadik autóból a kar­csú, széles vállú fiatalember unott képpel nézett a balesetet szenvedett autókra, aztán odaszólt társának: — Jól csinálták a fiúk. Ké­sőbb majd megdicsérem őket. Most hajts óvatosan Laura és Peter után. A nagynéni felháborodva fogadta őket. Ősz hajszálai rezegtek, orra furcsán mozgott — akár egy házinyúlé —, köz­ben az ellentét kedvéért izgal­mában sűrűn pislogott: — Képzeljétek, gyerekek! Betörtek hozzánk! — Máris...? — döbbent meg Laura. . — Mi az, hogy máris? - a néni szemüvege fölött szigorú pil­lantást vetett Laurára, ekkor még pislogni is elfelejtett.—Te talán vártad ezt az ese­ményt...? No, erről majd ké­sőbb beszélgetünk. Szóval hal­lottam, valaki matat a zár körül. Már elég sötét volt. Leoltottam a villanyt, fogtam a vaskampós esernyőmet, és lesbe álltam. A betörő valahogy elbánt a zár­ral, bejött az előszobába, és akkor... leütöttem. — Tessék? — hűlt el Peter. — És... most hol van? — Megkötöztem, és egyelő­Mindhárman óvatosan be­mentek a fürdőszobába. Laura Peter háta mögé bújt... A köve­zeten, a fürdőkád és a vécé között egy bőrzakós, kis terme­tű férfi feküdt, negyvenéves lehetett. A szeme furcsán ki­dülledt — alighanem az erőlkö­déstől. Szabadulni szeretett volna kötelékeitől, amelyek miatt egy húsvéti kötözött son­ka benyomását keltette. Hom­loka közepén hatalmas dudor jelezte a pontot, ahol összeüt­között Grácia néni ernyőjének öntöttvas fogantyújával. — Eresszenek el! — kiabált. — Mit csináljunk vele? — kérdezte Laura sápadtan. — Átadjuk a rendőrségnek! — döntött Peter. Maga sem tudta, miért gyűlölte meg hirte­len az ismeretlent. Nem elég, hogy banditák üldözik őket életre-halálra — most még egy kis betörő is éppen rájuk vetett szemet? Vagy... ez nem volt véletlen? Közelebb ment a fér­fihoz, leguggolt mellé. Igyeke­zett úgy viselkedni, ahogy azt a filmekben látta. Fenyegetően megragadta a férfi mellén a zakót: — Beszélj! Ki küldött? — Engem? Senki! Betörtem, mert azt hittem, nincs itthon senki. Egy kis pénzre volt szük­ségem... gondoltam, akad a szekrényben vagy az asztal­fiókban — dadogta amaz. Peter kis habozás után a te­lefonhoz lépett, és felhívta a rendőrséget. Perceken belül érkezett egy fekete autó. Há­rom egyenruhás férfi elvezette a pórul járt betörőt, a negyedik közben feljegyezte Grácia néni vallomását, fejcsóválva meg­szemlélte azt a bizonyos eser­nyőt, majd elment. Amint végre magukra maradtak, az öreg­asszony leült a szalon parlag­jára— lakását régi bútorok tet­ték jellegzetessé — és szigorú pillantást vetett a fiatalokra: — No, gyerekek! Halljam csak az egészet, de elejétől végig! — Nénikém, mit kellene mondanunk? — tetette magát Peter. Ám az öregasszony — fehér haja rezgett halántéka mellett — könyörtelen volt: — Nekem van logikám, öcsém! Borotvaéles eszem! — közölte cseppet sem szeré­nyen. Begörbített mutatóujjá­val megkopogtatta saját kopo­nyáját: — Az agyam már korábban riadót jelzett. Egy: váratlanul megjelentek egy este, mint aki­ket üldöznek. Kettő: szinte sej­tettétek előre, hogy valaki be fog törni a lakásba. Három: Peter, az imént azt kérdezted a betörőtől: „Ki küldött?" Nos, mit szeretnétek mondani ne­kem? A fiatalok összenéztek. Peter nagyot sóhajtott, és elmondott mindent. Grácia néni figyelme­sen hallgatta; homlokán várat­lanul annyi lett a ránc, akár egy öreg tacskónak. Kis töprengés után így szólt: — Hadd lássam azt a „vég­rendeletet”, aztán majd beszél­getünk. * * * A ház előtt, egy autóban két férfi ült. Az egyik — sűrű szem­öldökű, elálló fülű, lapos arcú — a sötétségbe merült utcát nézte, és halkan mondta: — Ezek ma éjszaka már alig­ha mennek el otthonról. — Azt sohasem lehet tudni — felelte a másik, egy vékony, re a fürdőszobába zártam — felelte Grácia nagynéni nemes egyszerűséggel. szeplős fiatalember. Különben is, a főnök azt parancsolta, hogy reggelig őrködjünk. Hát akkor itt fogunk ülni. A másik hallgatott. Vártak. * * * Grácia néni levette szemü­vegét. A fiatalok feszülten néz­tek rá. — Hát, gyerekek... ti nagy bajban vagytok — mondta vé­gül. — Ezt mi is észrevettük — mosolygott Peter keserűen. — A néni nagyon megvigasz­talt most bennünket — így Lau­ra. — A végrendelet szövege rejtjeles — jelentette ki az öre­gasszony határozottan. — Meg kell fejteni. Nem ártana egy számítógép... — Számítógép? Komputer? — döbbent meg Laura. — ...és néhány szakkönyv. Grácia felnézett. — No, menje­tek aludni, rosszcsontok. Én még töprengek egy kicsit... ... És ez a töprengés aligha­nem órákig tartott, mert amikor Laura és Peter reggel felébred­tek, és a szalonba léptek, a néni felöltözve, félrebillent fejjel aludtapamlagon. Egészsége­sen horkolt is, de a jövés-me­nés zajára felriadt: — Mi... mi van? Újabb betö­rő? — Dehogy, csak munkába megyünk — nyugtatta meg Peter. Gracia néni megiga­zította szemüvegét, papírjai­ba nézett, és rögtön eszébe jutott minden, ami előző este történt. — Menjetek csak, menjetek — mondta szórakozottan. A fiatalok látták, hogy újra a rej­télybe merült, tehát úgysem érthetnek vele szót, ma már „használhatatlan”. Összenéz­tek és elmentek. Délután együtt mentek haza. Peter észrevette, hogy munká­ba menet és jövet egy autón két ismeretlen férfi követte. Habozott, szóljon-e erről a fele­ségének — ám Laura hasonló hírrel fogadta, amikor délután a városban találkoztak. — Képzeld, szívem, két férfi jött utánam egy kocsiban. Ekkor Peter sem titkolózott tovább: — Ugyanezt a módszert al­kalmazták velem szemben is. De nem közeledtek, és nem támadtak meg! — Engem sem — Laura ér­tetlenül nézett férjére. — Te érted ezt? Tegnap délután min­denáron a közelünkbe akartak férkőzni, ma meg jól nevelten, csak messziről figyelnek? — Lehet, tegnap óta straté­giát változtattak. A fiatalok némi aggodalom­mal nyitottak be a lakásba. Lel­ki szemeikkel már gúzsba köt­ve vagy holtan látták Gráciát. Ám a néni e képzelgéseket meghazudtolva, kitörő öröm­mel fogadta őket. Szemláto­mást nem esett baja a nap fo­lyamán. Energikusan járkált fel-alá a némi túlzással szalon­nak nevezett nappali szobá­ban. Ahányszor falhoz vagy bútorhoz ért, egy silbakoló ka­tona erélyével fordult sarkon, és indult visszafelé. — No végre, itt vagytok! — dörrent rájuk. — Üljetek le! (Csütörtökön folytatjuk) 3. Az üldözöttek 4. Grácia néni ügyködni kezd NEMERE ISTVÁN A kincs

Next

/
Thumbnails
Contents