Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-28 / 55. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA '1990. június 28., csütörtök Üdvöt és áldást küldött a megyéspüspök Bakházán, ebben az alig kétszáz lelket számláló kis faluban a Kossuth utca 85-ös számú házban élik nyugdíjas napjaikat Vucskicsék. A közelmúltban nagy eseményre jöttek össze a gyerekek, vők, menyek, unokák és a kis dédunoka, dr. Szendi József veszprémi megyéspüspök pedig meleghangú levélben köszöntötte az idős házaspárt. Leveléből idézünk: „Krisztusban kedves híveinknek, Vucskics Károly és Egyed Juliannának, a jubiláló házaspárnak üdvöt és áldást az Úrban... Az ember élete sok hétköznapból és néhány kiemelkedő ünnepből áll. Önök most egy ilyen, valóban jelentős és bensőséges ünnephez érkeztek el, mikor családjuk, egyházközségük körében 50. évfordulóját ünnepük házasságuknak. Én, az egyházmegye főpásztora megköszönöm Önöknek, hogy áldozatos és buzgó munkás- és imádsá- gos életükkel mindig példát adtak három gyermeküknek, unokáiknak, az egész egyházközségnek az igazi keresztény életre. Külön köszönöm a férjnek, hogy mint az egyházközség pénztárosa segíti lelkipásztorát, a feleségnek pedig, hogy a misézőhely figyelmes gondviselője, önzetlen őre és szépítő- je. Ok látták el a harangozás szép feladatát is... E gondolatok jegyében küldöm főpásztori áldásomat”. Az idős házaspárral a bakházai takaros portán beszélgettünk, az udvar hatalmas barackfája alatt. Körülöttünk mindenütt virág... Karcsi bácsi 1913-ban Bakházán, Juliska néni pedig 1920-ban Háromfán született. Az ősz hajú, pirospozsgás arcú, apró parasztember viccelődik, amikor a korát kérdezem: — Csak két hetes vagyok, azaz hetvenhét éves —. Aztán komolyra fordítja a szót: — Legénykoromban átjárogattam pajtásaimmal Háromfára a bálokra, vigasságokra és a vasárnapi, ünnepnapi misékre. Ott „vételeztem szemre” életem párját. 1940-ben esküdtünk örök hűséget. Visszatekintve az eltelt évtizedekre, hálát adhatunk a jó Istennek, hogy kegyelmével mindig támogatott bennünket. — A megpróbáltatások akkor kezdődtek — veszi át a szót a feleség —, amikor a férjemet bevitték katonának és itt hagyott két gyermekkel, a harmadikkal pedig várandós voltam. Sajnos, a front alatt, a születése után pár nappal meg is halt... Karcsi bácsi hosszan sorolja katonaidejének és az orosz hadifogságban eltöltött éveinek egyes epizódjait, ahogy ő mondja „a háborús kalandokat”. — 1945 tavaszán Nagykanizsáról, az alakulatunktól elbocsátottak bennünket, gyalog vágtunk neki az útnak. Gondolataimban már itthon jártam, amikor egy orosz katona állított meg és kérte a bumácskát, az igazolást. Hiába mutattam, ő nem tágított és a parancsnoki irodába kísért. Onnan már nem volt szabadulás: Bajára, majd Debrecenbe vittek, s már sejtettem, hogy befellegzett a hazamenetelnek... A Kaukázusba hurcoltak bennünket, ott voltam a georgeszi munkatáborban 1947 júliusáig. Dolgoztam építkezéseken, vasüzemben, a rfiezőgazdaságban, és még tábori szakács is voltam. Szerencsémre betegség nélkül úsztam meg a „nagy kalandot”, és térhettem haza... Pár hold földjükön dolgozott mindaddig, amíg a szövetkezetbe nem kényszerítették. Ez annyira megviselte az idegeit, hogy sokáig táppénzes állományban volt. Aztán földműves-szövetkezeti felvásárló lett, ez mellett ő látta el a harangozást is a faluban és szedte az egyházi párbért. —Jó elvagyunk, nem unatkozunk, ad a ház és a kert mindig munkát. Esténként tv-t nézünk, beszélgetünk... Karcsi bácsi azt fájlalja, hogy mint volt hadifogoly nem részesülhet a havi 500 forintos nyugdíjemelésben — pedig de jól jönne ahhoz a pár ezerhez, amit kézhez kapnak! —, mivel iratai „elveszelődtek”, aztán a környéken senki nem él, akivel együtt volt a feleségem, aki azt bizonyítaná. A Vucskics házaspárt a jubileumi évfordulón nemcsak a családtagok, az egyházmegye főpásztora, hanem Bakháza lakossága és a háromfaiak is szeretettel köszöntötték. Ötven szál szegfűből kötött csokorral álltak az ugyancsak ötven szál égő gyertya mellett, a hatalmas ünnepi torta előtt... Dorcsi Sándor 27 EV EGY HELYEN A nyugdíjas évekre is készülni kell! A kaposvári Csalogány utcai ház mögötti kertből éppen odalátni az Ipari Szakközépiskolára. Arra az épületre, amelyben 27 esztendőn át kereste kenyerét Szebényi Sándor. Reggelente 44 éves piros Skodájával jelent meg, s tanítványai csak ennyit mondtak: „Megjött a piroska! A diákok körében népszerű szakoktató az idén nyugdíjba ment. — Elég volt nekem ez a közel 3 évtized. Több ezer diák nőtt fel a „kezem alatt”, stanultamega hegesztés, a hőkezelés és a kovácsolás szakmai fortélyait, — mondta a házigazda, aki a katonatiszti pályától szabadulva került a somogyi megyeszékhelyre. 1963-tól műhelyfőnökként, egy év után pedig szakoktatóként tevékenykedett. — Akkor az intézmény tantestülete mindössze 4 főből állt, s az oktatást egy esztergapad, két satuasztal, és néhány kézi szerszámgép szolgálta. JelenLáttuk, hallottuk, olvastuk... Az idő ilyen jól seper? Olvasom, milyen „átkeresz- telési” tervek megvalósításán dolgoznak Kaposváron: utcák, terek nevét változtatják meg. Immár a népakaratnak és az ésszerűségnek megfelelően adományozzák a neveket — visszaadva a régieket vagy újakat kreálva — a somogyi megyeszékhelyen. Ez amúgy rendben is lenne, hiszen számos tősgyökeres kaposvári most is a régi nevén nevezi a város nem egy utcáját, s illő, hogy végre ismét jól — és magyarul!. — csengő szép neve legyen közterületeinknek. Amit az elképzelések olvasásán hiányolok: egyetlen javaslat sem tartalmazza, hogy a Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc negyvenötös mártírokról utcát, teret esetleg csupán egy közt neveznének el Kaposváron... Azokra emlékezve, akik katonaként, internáltként, deportáltként — egyáltalán a második világháborúban katonai parancsra vagy más „begyűjtés” folytán a családjától elhurcolt- ként — az országhatárokon kívül vagy belül elpusztultak. Akiknek a sírjára senki sem tesz — mert nem tehet virágot, hiszen azok a sírok többnyire jeltelenek. Miért ne lehetne emlékezni rájuk legalább azzal, hogy egy-egy településen Somogybán is utcát kapjanak? Mondjuk, ilyent: Negyvenötös áldozatok útja... Mert Kaposváron van útja immár a negyvennyolcas ijfúságnak, lesz utcája az ötvenhatosoknak, ezek után. okkal kérdezheti bárki: és mi lesz a negyvenötösökkel. Tényleg, mi lesz? — H — íTé^JZjUK I — Hát ez meg mi a jóisten... Kalán néni vagy egy kisnyugdíjas? (Takács Éva karikatúrája) leg 110-en dolgoznak itt, s az iskolában az ország egyik legkorszerűbben felszerelt műhelye található. 16 párhuzamos osztályban mintegy félezer tanuló van —, mutatta be volt munkahelyét Szebényi Sándor. Heti 22 órában tanította a gyerekeket az anyagok melegen történő megmunkálására, s 1963 óta 180 órás láng- és ívhegesztő tanfolyamon is oktatott. Amikor a 30 évvel ezelőtti és a jelenlegi ifjúságról kérdeztem, magától értetődően jegyezte meg, hogy az idő előrehaladtával az ember türelme is fogy. De ha visszagondol az első tanévekre, mégis azt mondja, a mostani nebulók sem rosszabbak. Annak ellenére, hogy a szülők elrontották csemetéjüket. Tanítványainak mindig azt tanácsolta, hogy ha ő késik az óráról, ők is nyugodtan késhetnek, ha hiányzik a gomb köpenyéről, ők is járhatnak gomb nélkül, vagy ha netán káromkodna, ebben is bátran követhetik őt... A személyes példaadást tartja a legfőbb nevelőerőnek, s úgy érzi, mindig meghallgatták és elfogadták tanácsait a fiatalok. Jóleső érzéssel tér haza, amikor az utcán már messziről megsüvegelik és köszöntik őt növendékei. — Amit adunk, azt vissza is kapjuk — állítja Szebényi Sándor. Mégha ily sok esztendőn át lehettem is fiatalok között, úgy érzem, egy kicsit elkoptam. Iskolánk keresi az új utakat, napról napra változnak a szabványok, s ahhoz, hogy valaki együtt haladjon a korral, további tanulásra, önművelésre lenne szükség. Megöregedtem, s a jövőben nem akarok már oktatni, de a hegesztés gyakorlati részével a jövőben is szívesen megismertetem az esti tanfolyamok résztvevőit. — Eddig csak az iskolájáról beszélt. Az elkövetkező nyugdíjas évekről nem esett szó. Mivel tölti majd az idejét? — A nyugdíjas „életvitelt” nem tanította senki. Meg kell szoknom majd ezt az állapotot. De azt hiszem, nem fogok unatkozni. A „piroska" mellett van még egy 27 éves Skodám: ezek bütykölésére is marad időm. No meg itt van a kert, a házi műhely és a galambtenyészet. Mindegyikkel akad elegendő gond, baj. Talán több ideje jut majd a családjára is. Két mérnök fia, menyei és unokái jönnek el hozzá, s az udvar árnyat adó fái alatt a hintaágyon vagy a kerti asztal körül jólesik majd visszagondolni tevékeny életére. Szebényi Sándor számos kitüntetés tulajdonosa; a legnagyobb elismerésnek az 1987-ben kapott Kiváló Munkáért kitüntetést tartja. A tanulók és kollégák tapsától több percen át zengett az iskola aulája! Amikor e napcserzett bőrű, kék szemű embert arról kérdeztem, mit kíván a tanáriban „hagyott” munkatársainak, ennyit mondott: — Hátrahagytam a szokásaimat, az általam tartott órákat, a rendet, afegyelmet, amit mindig megköveteltem. Azt szeretném, ha munkájukat az enyémnél még jobban, még tartalmasabban végeznék... Lőrincz Sándor Fotó: Kovács Tibor T ársbérletben (Egy nyugdíjas feljegyzései) Egyszer eszembe jutott: milyen lenne a világ, ha csak az ember élne benne, s minden más élőlény — ha csak egy napra is—eltávozna világunkból? Eltűnnének panelházunk kijárati ajtaja feletti résből a ri- csajozó verebek; egy másik világba távoznának a cikázó vil- lásfarkúak; a károgó, az embert sokszor idegesítő varjak, nem lennének kutyák, macskák, lovak; nem lennének patkányok, egerek, szúnyogok. Csak mi lennénk, emberek! Milyen lenne ez a világ? * * * A pósteleki szőlőhegyen évek óta tartós társbérletben élünk Miszukával, a télen csont-bőr, nyárára kikupálódó anyamacskával. Tél végén, ha megjelenik a présházunknál, zörögnek a csontjai, rossz ránézni. A diófa alatti tányérjába öntött tejet jóízűen kilafatyolja, a csirkecsontokat biztonságos helyre elviszi, elropogtatja. Irántunk érzett bizalma fokozatosan tér csak vissza. Megfigyeltem: a jótékonyan ható tejnél is jobban igényli a szere- tetünket. Mintha azt mondaná: jó, jó, én elfogadom a ti tejeteket, csontocskáitokat, de jó szívvel adjátok-e? Idén megtisztelte újonnan épített fészeremet, beleköl- kezett. Olyan helyre (kétte- nyérnyi), hogy ha feleségem nem fedezi fel a macskaköly- köt, soha ki nem tudnak jön- ni, ott döglenek... Most egy kis, jól kibélelt ládikában vannak, kétnaponként tejet kapnak a kisci- cák, születési helyüktől alig félméternyire. Anyjuk ott is megtalálta őket, visszajár hozzájuk, a „szociális segélyünket” tudomásul véve, továbbra is szoptatja a kőikéit. Ami meglepett: a kiscicák patyolattiszták! A kis vöröstarka — bizalmatlan — fúj rám, amikor a tejet öntöm nekik, de utána azonnal nekiesik és jóízűen lafatyolja. A szürke állandóan alszik, lustán elnyújtózva. Belemártöm a fejét a tejbe; kényeskedve prüszköl és nyalogatja a szája szélét, de rájön — ez is jó tej! Nagy bizalom nincs, ezt nem mondhatnám, de azért jóban vagyunk.Afinom tejért cserébe barátság jár... Kerner Tibor
