Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-27 / 54. szám
1990. június 27., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 HA BARCS, AKKOR ZENE! ✓ Uj „csapat” S • — uj repertoár Dráva-parti városunkról már megszoktuk, hogy zenei élete nemcsak változatos, de színvonalas is. A Ba-rock tánczenekartól a nagyon tehetséges fiatal komolyzenei szólistákig a zenészek nem csupán megyénkben öregbítették Barcs hírnevét. Most e színes paletta újabb színfolttal gazdagodott: " néhány hete megalakult a barcsi rézfúvósok egyesületének Rivér Side Band „csapata”. A 16 tagú — hagyományos big- band felállásban muzsikáló — együttest a Ba-rock tánczenekar tagjai, valamint a helyi ifjúsági zenekarból kiöregedett növendékek alkotják. A zenekart Gyurókovics Tibor, a barcsi zeneiskola fúvóstanára, a Ba-rock együttes billentyűse vezeti. Az együttes létrehozását az Unitech és a Ke- mikál anyagi támogatása segítette. Az igen frissnek mondható együttes meghívást kapott a svédországi Halmstadtba, s már fel is vették a kapcsolatot a Barcs testvérvárosában, Sins- heimben működő hasonlójellegű zenekarral. Repertoárjuk mintegy másfél órás műsorból áll, a Ba-rock együttessel közösen egész estén tudják szórakoztatni a közönséget. A River Side Band szívesen szerepelne nyári balatoni rendezvényeken is, miután június 29-én a helyi#rvosbálon bemutatkozik Barcs közönségének. A zenészek július 4-én a város bevásárlóközpontja előtt szabadtéri koncertet adnak. T. R. Lányok, fiúk a szövőszékben Szenna szelleme Kötésén A kötcsei kúriafalai közé költözött a szennai szabadtéri néprajzi gyűjtemény hagyományőrző szelleme Csepinszky Mária átte- lepülésével. A romjaiban is hangulatos épületben diakok tanyáznak a nyári vakáció első napjaitól. Visszatérő vendégei a kézmű- vestábomak. Szennai, kaposmérői és budapesti általános iskolások találkozóhelye három év óta a parkkal övezett épület, aminek —■ és környezetének — felújítására már elkészült a tervpályázat. A ropogós cseresznyét érlelő, fa alsó, csupasz ágaCBrról árulkodnak, hogy megdézsmálták a termést a gyerekek. A jóízű gyümölcs csábításának azonban ritkán engednek, estébe nyúlóan szőnek, fonnak, faragnak. gyöngyöt fűznek. A szennai Szendefy Judit hatéves korában ült le először Csepinszky Mária szövőszéke mellé, hogy ellesse ügyes kezének mozdulatait. A kész termékek szépsége azóta örömének forrása. A tanítók, tanárok tehetséggondozó támogatása is sok gyerekben ébresztette föl az érdeklődést a kézművesség iránt, Nagy László kaposmérői kisdiák is ennek köszönheti, hogy a tábor közösségében feledhetetlen élményekben van része. Ungvári Judit mérői tanárnő és férje. Molnár Tibor ismerősként foglalkozik évek óta a kezdetben szennai, most kötcsei kézművestábor fiatal lakóival. El sem tudnák képzelni nyarukat nélkülük. — Amikor Szennában becsuktam magam mögött a kaput. a gyerekek nem értették volna meg, miért nincs folytatása a nyári táboroknak. T udták, hogy Kétesére költözöm, várták a hívó szót. Itt vannak — mutat végig a teremben foglalatoskodó gyerekeken Csepinszky Mária. — Kötcse mennyire volt segítőkész abban, hogy a gyerekekről megfelelően gondolkodhassanak? —A Szárszói Községi Közös Tanács teljes támogatását élvezzük. Az első évben, ahogy átköltözött Kötésére a kéz- művestábor, magunknak kellett rpég gondoskodni a főétkezésről; azóta már a helyi általános iskolában készül az ebédünk. A reggeliről és a vacsoráról magunk gondoskodunk. — Ki főzte tegnap azt a finom paprikáskrumplit?—fut át a termen a kérdés, és nyomban két kéz emelkedik a magasba. Koch Klaudiáé és Vajda Jenőé. Klaudia ötödikes Mérőben, Jenő nyolcadikas Kaposváron. Az újbóli elismerés szemlátomást jólesik a kis szakácsoknak, ám halkan megjegyzik: — Mária néni is segített. — Csak egy kicsit—szépíti a táborvezető Csepinszky Mária, és hozzáfűzi: — Jenő! Mondd el, minek készülsz! — Szakácsnak — néz föl a szövőállvány mellől Vajda Jenő. — Lángos és fánk is lesz — újonganak a többiek. Órámra pillantok, s nem is csodálkozom a gasztronómiai kitérő hosz- szabbra nyúlásán, hiszen közeleg a dél. Kutas József, Pintér László és Scharnko Szopja talán nem is bánná, ha máris dagaszthatnák a kelt tésztát... A kötcsei kúria mozgalmas nyári hetek elé néz. A balaton- lellei Szelence gyermeknép- tánc-együttes váltja föl a kézművestábor lakóit, majd szep- siszentgyörgyi diákokat várnak. Horányi Barna Fotó: Gyertyás László Nyaralás—kompromisszummal A feleségemnek, Amálnak mindig korszakalkotó ötletei vannak. A minap is azzal állt elő, hogy beiktatták hivatalába az új kormányt, új korszak kezdődik kicsiny hazánk életében, menjünk el üdülni. Ha jól meggondolom, jogos a kívánsága, mert évek óta nem nyaraltunk, Nem fiát, riprt mindig gyűjtögettük valamire a pénzt. Másodállást meg hétvégi munkát vállaltunk, mert kellet a pénz a lakáshoz a beugróra. Aztán bedolgozást vállaltunk, hogy ki tudjuk fizetni az OTP-nek a részleteket. Tavaly már mindent fölvállaltunk, hogy lépést tudjunk tartani az inflácjóval. Az idén kiderült, hogy Ő a profi, mi meg csak hitvány amatőrök vagyunk. Különben is megérdemeljük a sorsunkat, mert ki látott már olyan maratoni futóversenyt, amelyiken csak a startvonalat határozzák meg, a célszalaggal meg egy autó rohan előttünk?!... Es ezek után menjünk nyaralni. No jó — mondtam én —, ha ennyire akarod, menjünk, de hova? — Ezen te ne törd a fejedet, apukám — szólt az én Amá- lom —, holnap bemegyek az IBUSZ-hoz, és kiválasztok valami jó tengerparti utat. Végtére is megtörtént a korszakváltás, most már nemcsak főelvtársak mehetnek a tengerpartra üdülni. Zsebünkben a világútlevél, kiváltjuk az 50 dollárt, és mehetünk, amerre a szemünk lát. — Te, Árnál! Attól tartok, hogyha csak ez az 50 dollár világít nekünk, nagyon sötét lesz azon a tengerparton... — Bízd rám, édes fiam! Rábíztam. Jött is haza másnap lógó orral. Egyik kezében a világútlevél, a másikban az 50 dollár. — Igazad van, édes fiam — mondta. — Most már nem kell főelvtársnak lenni egy tengerparti nyaraláshoz, csupán kft.- igjU^tának. Azok is lettek, Ini akarnak. Dé miért akawifTni mindenáron a tengerparton üdülni? Holnap bemegyek a szakszervezethez, és kérek egy balatoni beutalót. Ahhoz nem kell se útlevél, se dollár. Végtére is ez is víz, az is víz. Fölülünk a vonatra, és délben már áztathatjuk a lábunkat a magyar tengerben. — Jól vgn, édesem — hagytam rá. — Úgyis félek a repüléstől... A jó öreg vonat sokkal biztonságosabb. Másnap este kissé zavartan fogadott az én Amálkám. A szakszervezeti könyvecskéjét gyűrögette, és közben különös varázsszavakat mormolt. Nem értettem pontosan, amit mondott, de valami szexuális dologról volt szó. Azóta se tudtam meg, ki, kivel, hol és hogyan, de hogy nagyon, az biztos. — Nos, mit végeztél, drágaságom? — karoltam át incselkedve a derekát, hátha én is bekerülök abba a szexuális izébe, amit emlegetett. O azonban perdült egyet, és úgy a sarokba vágta a kis kék könyvecskét, hogy egyenként peregtek le a falról a lapjai. Hiába no, a honi nyomdaipar terméke... — Befejeztem a szakszervezetet — dohogta. — Tíz évvel ezelőtt kértem tőlük egy beutalót a Balatonra, elküldték a hegyekbe. És most mit gondolsz, mit mondtak? — Azt, hogy végtelenül sajnálják, de kiadták az üdülőt a nyugati turistáknak valutáért. — Honnét tudod? — Onnét, hogy nekem is ezt mondta az én szakszervezetem. Látod, ha ötvenhatban nem fordulunk vissza Soroksárról, most mi is valutáért nyaraló nyugati turisták lehetnénk. j. — Ezt a vonatot már lekés- tük. De hát akkor hol nyaraljunk? , — írok a Józsi bácsinak. Emlékszel? Évek óta hívnak bennünket Velencére, a hor- gászbungallójukba. Mindig csak ígértük, de soha se értünk oda. Egész nap horgászunk, süttetjük a hasunkat a nappal... Csupa olcsóság az élet. Még spórolhatunk is rajta. Józsi bácsitól hamar megjött a válasz. Nagyon sajnálja, de szeptember előtt nem tudnak fogadni bennünket. Jön haza a Sanyi fiuk Cleveland-ből, hozza a barátait is. Egész nyáron lent lesznek Velencén. Végül is megoldottuk a dolgot. Úgy, mint a kormány: koalíciós alapon, kompromisz- szummal. Lejöttünk nyaralni a Mariska nénihez Bürgüzdre. Ez afféle falusi turizmus. Éppen a kukoricát kapálják. Betársultunk hozzájuk. Harmadnap már én is meg tudtam különböztetni, melyik a kukorica, melyik a gaz. Igaz, tó az nincs, de vettünk két nagy lavórt, és letettük a tábla két végére. Egy sor kapálás, egy pancsikolás. Nagyon elégedettek vagyunk ezzel a kompromisszummal, mert itt sokkal kevesebb a szúnyog, mint a Balatonnál. Még a hajókürt se ébreszt föl bennünket hajnalban. T. Ágoston László Folyóirat-tallózó Mindenki meglepődött, hogy az idei könyvhét milyen jól sikerült. Alig valaki számított arra, hogy a valóban értékes, irodalom ennyire kapós lesz. így beigazolódott újonnan, hogy a kultúrát sohasem lehet kizárólag üzleti szemlélettel megközelíteni, s hogy nem-azért van tele a könyvesboltok és utcai pultok kínálata selejtes minőségű áruval, mert „az olvasók” csak ezt kívánják, hanem azért, mert a kiadói üzletemberek — tisztelet a kivételnek — tudni vélik, hogy milyen „az olvasó”. Láthatjuk: sokféle, s az élő irodalom igazi képviselőinek ugyanúgy megvan változatlanul a tábora és vásárlóközönsége, mint a selejtesebb áruknak. Mégis, a vers haláláról, a versolvasók eltűnéséről értekezők most megfontolandó ellenérvvel találkozhattak. S ilyen ellenérvre akadhatunk szinte bármelyik május—júniusi irodalmi folyóiratban. Szokás szerint sok a jó vers, s most is megfigyelhető, hogy néhány, költő különösen „jo formában van”, s egyi dőben több helyen is jelentkezik. Szöllősi Zoltán például a Tiszafája an (május) és a Hitében (11. szám). Ez utóbbiban a Halott napraforgó a minden igazságot megkérdőjelezni kényszerülő mai ember rapszodikus vallomása elégiába hajló lezárással: „Tekintetem mit fölvetek / arrébb taszít egy felleget / Kisüt a Nap de nem meleg / könnyes a fűszál didereg / Sírás maszatja kezemen / ruhámba törlőm kézfejem / Kigyúl a bokor csupa fény / gyöngy sajog minden tövisén”. De említhetném Oravecz Imre Szay/aciklusának legújabb darabjait (Új írás május, Alföld, május, Kortárs, június). E „verstanulmányok egy regényhez” készülnek: a szülőföldet és a gyermekkor világát rögzítik. Említeni illene Kiss Annát (Alföld, május, Kortárs, június), Petri Györgyöt (Jelenkor, május, 2000, június), Takács Zsuzsát (Liget, nyár, Forrás, május), s akkor még mindig csak a középnemzedéknek egy időben több lapban is megjelenő képviselőit soroltam. A közelmúlt lírájáról van szó Domokos Mátyás esszétanulmányában is, amely a májusi Tiszátápan jelent meg. A barokkosán terjedelmes cím sok mindent elárul a mondandóból is: Táltos Babilonban — avagy: szépségmaximummal a bánat ellen — a líra elsivatagosodása korában. Az esszé Nagy László különböző alkotói korszakait mindig az adott korba, és annak különböző irodalmi és kötészet- tani törekvéseivel párhuzamba állítva vizsgálja. A harcias vagy ironikus elutasítók sommás véleménye mögött olyan értetlenség húzódik meg, amely nemcsak ezt a költészetet, de általában a magyarság sorsát, nemzet és költészet viszonyát sem tudja igazán megérteni. A Kádár-kor költője lett volna Nagy László? S így múlékony érték? Inkább fordítva van. Volt egy korszak, amelyet Nagy László neve fémjelez — többek közt —, s ebben a korszakban Kádáré volt a legfőbb politikai hatalom. A politikai hatalom változhat — meg is változott —, de az érték érték marad minden korban. Az értékválság túllihegéséről, s ezzel összefüggésben egyes talmi értékek változatlan hirdetéséről szól — ugyancsak, a Tiszatájban — Ablonczy László naplóesszéje, az 1989. október — 1990. február közti időszakot rögzítve. Az erkölcsileg mindenképpen lehangoló lejáratási kampányokról (lásd Pozsgay Imre esetét) és az egyes figurák körüli furcsa csendről (például Aczél György) ugyanúgy van mondandója, mint művészeti életünk félmúltjának sok eseménynek A-Tnájusi Alföld legolvasottabb , közleménye alighanem Páll Árpád beszélegetese lesz Sütő Andrással. A hagy terjedelmű, de egy percig sem érdektelen párbeszéd a romániai S arság mind lehetetlenebb nényeit mutatja be sokoldalúan. Kár, hogy évszám nem jelzi, hogy az anyag még 1989 decembere előtt keletkezett — ezzel együtt semmit sem vesztett időszerűségéből. Hiszen ma is csak kijelentő módban írható le, hogy „Álom volt és marad románok és magyarok tejtestvérisége”. Nem mentség és nem magyarázat, de érdekes adalék a térség történelméhez, s ahhoz, hogy a románoknak sem volt könnyű történelmük, mindaz, ami a Holmi májusi számában található. Visoianu 1944—46- ban volt román külügyminiszter, s az ötvenes évek elején az Egyesült Államok képviselőházában tett tanúvallomást arról, hogy a szovjet politika — a megszálló hadseregtől is bátorítva, meg a szövetségesek beletörődő közönyétől is — mint kényszerítette a román királyt arra, hogy a kommunistáknak adja át a hatalmat. Egyes amerikai politikusok már az ötvenes években érvénytelennek szerették volna nyilváníttatni ajaltai egyezményt, mondván, hogy a szovjet fél sohasem tartotta be azt. Vasy Géza
