Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)

1990-06-26 / 53. szám

1990. június 26., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 FESTŐK, GRAFIKUSOK — MEG A NYÁR-­Készül Magdi néni csendélete Misch Ádám szakmai instrukciót ad Állvány nélkül, asztalon... Művésztelep a Kecel-hegyen — Hajából készít ecsetet Igazi művészteleppé, amolyan nyári alkotótáborrá alakult át a napokban a kaposvári Bárczi Gusztáv Utcai Általá­nos Iskola. A múlt hét közepe óta 30 festő és grafikus sereglett össze, hogy a Somogy Megyei Művelődési Köz­pont által szervezett képzőművészeti táborban töltsön 10 napot. — A zömmel somogyi resztvevők mellett az ország különböző pontjairól szintén eljöttek ide, valamint egy né­met főiskolás leány és három jugo­szláv alkotó is itt van — mondta Misch Ádám budapesti festőművész, a tábor művészeti vezetője. Azoknak a fiata­labb és idősebb képzőművészeknek teremtünk alkotási lehetőséget, akik­nek már kialakult az egyéni stílusuk. A reggel megkezdett és gyakran az éj­szakába nyúló közös munka, az egy­más melletti ténykedés olyan gondo­latsort indíthat el, amelyből egész éven át meríthetnek a táborlakók. Éppen ebben rejlik a sikere. Az SMK ideiglenesen áttelepített grafikai műhelyében Pittmann László szombathelyi tanár irányításával szü­letnek a rézkarcok, linómetszetek. Olyan eszközöket, technikai berende­zéseket is használnak az alkotók, amelyek saját otthonukból — legin­kább áruk miatt — hiányoznak; s a Csokonai tanítóképző főiskola szita­nyomó műhelyébe is ellátogathatnak két alkalommal. Boltizsar Josef, a jugoszláviai Vrbo- vecből érkezett: — Három éve vettem részt először magyar alkotótáborban Törökkop- pányban. A jó hangulat, a barátság újból visszahívott — meséli, s megtu­dom azt is, hogy autodidaktaként sajá­tította el mesterségét. Művei a hiper- realizmushoz állnak közel; az embert, mint a civilizáció áldozatát mutatja be képein. —Amikor Tihanyban a grafikai bien­nálén körülnéztem, rengeteg tehetsé­ges grafikust fedeztem fel. Csodálko­zom, hogy nálunk miért ismeretlenek ezek a nevek... — töprengett Boltizsar Josef, aki azért jött ismét Somogyba az idén, hogy aTörökkoppányban megta­nult — számára addig ismeretlen — rézkarckészítés technikáját tovább tökéletesítse. A másik tanteremben egy csodála­tos, mezei virágokból kötött csokor a főszereplő. A 77 éves Mezey Magdol­na szedte előző nap a környéken. Most festőállványa mellett álmodja vászonra a színeket. Nagyatádról jött, hogy e 10 napot csak a festésnek szentelje, hiszen otthon nem foghatja kézbe bármikor az ecsetet és a palet­tát... — Nagy a családom, és a ház körül sok a tennivaló — jegyzi meg, s keze nyomán pipacs formálódik a félig kész képen. A mókusszőr ecset helyett sa­ját hajából készítettel dolgozik; —Tudja, kedvesem, én már másodi­kos elemista koromtól fogva festek kedvtelésből, s a drága ecsetekre nem mindig futotta. Ekkor jött az azóta már remekül bevált ötlet... Önarcképe Kecskeméten egy or­szágos kiállításon került falra. Bár azt szerette volna, ha kollekciójából egy csendéletet választ ki a zsűri, mert ő legjobban ezeket kedveli. S, hogy a csendélet „kezd kimenni a divatból”? — mit sem érdekli, hiszen közönsége általában csendéleteket vásárol tőle. Pár teremmel odébb Mertz Éva ké­szíti kollázsait. A technikát Szemadám Györgytől tanulta a fővárosból érke­zett hölgy, akinek személyi igazolvá­nyában ez áll: szellemi szabadfoglal­kozású. A budai vár éttermében talál­kozhatunk képeivel, amelyek zömmel nyugatnémet, holland és francia ottho­nok díszei. Itt van a kaposvári Vörös András is. Az öt négyzetméternyi hófehér vá­szonra nagy lendülettel rakja fel a szí­neket. Legújabb alkotásával a Rippl- Rónai Stúdió kőszegi kiállítására ké­szül. A szűk helyiségben nyolcan-tízen ülik körbe a női aktot. A fiatal lány alak­ja könnyedén kerül papírra. Katja Mar­tin Drezdából utazott ide — tudtam meg a mosolygós arcú diáklánytól —, hét év óta jön rendszeresen. Az itteni munkában az a vonzó számára, hogy a tábor lakóit hagyják szabadon dolgoz­ni, „csak” a gondolat megvalósításá­hoz kapnak szakmai segítséget. A kecel-hegyi speciális iskola ideális hely e művésztelep számára. S hogy az SMK önköltségesen — csupán 1500 forintért—hirdette meg, az Kam- per Antal igazgató művészetszerete- tének (is) köszönhető. Lőrincz Sándor Fotó: Jakab Judit Vallottak az alkotók A MŰVÉSZET: HATALOM? Könyvbemutató Balatonszemesen Jóleső érzéssel ajánlhatunk a Balaton-mellék lakosságának és nyaralóvendégeinek szíves figyelmébe egy olyan helytörté­neti monográfiát, amely a vállal­kozás nagyságrendjét nézve akár a könyvkiadás ünnepi nap­jainak terméke is lehetne. Éz pedig nem más, mint a Szemes című monográfia. Nagy erénye a kötetnek es főleg Reőthy Fe­renc és dr. Stirling János író­szerkesztőknek, hogy igyekez­tek mindazt számba venni, amit erről a tájról, erről a településről megörökíteni érdemes, és ezt a szakértő szerzőgárda nívós ta­nulmányok sorozatával bizo­nyította. A közel félezer dolláros tanulmánykötetet Reich Károly (Balatonszemes szülötte) Kos­suth- és Munkácsy-díjas grafi­kusművész a hely szellemét idéző rajzai díszítik. A Szemes című könyv egy sorozat első kötete egyben, amelynek alapgondolata 1987- ben fogalmazódott meg, amikor a Balatonszárszói Nagyközségi Közös Tanács döntött arról, hogy Szárszóról és mind a hat társközségéről külön-külön helytörténeti kiadványt jelentet meg. Nemrég 13 szerző és közre­működő jelenlétében Balaton­szemes lakóinak, híveinek nagy érdeklődése mellett mu­tattak be a kötetet a művelődési ház színháztermében. Zóka László vb-titkár köszön­tötte a vendégeket, majd el­mondta: ez a könyv a múlt meg­ismerésén túl, az öntudatra ébredésnek, az anyagi és szel­lemi kultúra örökségének, és a további küzdelemnek a forrása. Ajelenlévőket Reőthy Ferenc is üdvözölte, aki közel negyed­századon keresztül tanított a községben — a kötetben 22 tanulmányt írt—s aki, mint köz­tudomású, a dél-balatoni honis­mereti mozgalom egyik „motor­ja” is egyben. Oroszlánrésze volt e könyvsorozat létrehozá­sában, amely mögött ott áll dr. Kanyar József, a megyei levél­tár tudós, nyugalmazott igazga­tójának szelleme. Ezután a szó a tizenhárom tudományos kutatóé, a tanul­mányok jelenlévő szerzőié, akik saját munkájuk öröméről, ered­ményeiről szólnak. Dr. Sági Ká­roly európai hírű régész, a Bala­ton Muzeum nyugalmazott igazgatója a kötetben sorra véve a különböző korok régé­szeti emlékeit, lelőhelyeit — amelyről közösen írt dr. Cséby Gézával — egyik rendkívül iz­galmas és tanulságos új írását ismertette, amely a szemesi te­repbejárás kapcsán vetődött föl benne. T. Mérey Klára, a történettu­dományok kandidátusa a Hu- nyady grófok gazdálkodásával kapcsolatos hiteles forrásokat kutatta föl. Dr. Lazckó András, a So­mogy főszerkesztője Szemes irodalmi életéről, Farkas Béla, a könyv technikai szerkesztője pedig a kötet születésének kö­rülményeiről beszélt. Nagy Ká­roly tanár a község híres szü­löttére, Reich Károlyra em­lékezett, Nagy Lajosné a taka­rékszövetkezet fejlődésé­ről, Bérces Ildikó óvónő a helyi óvoda, Varga Béláné pedig a bölcsőde létrejöttének körülmé­nyeit és jelenét ismertette. Gueth Gyula őszödi református lelkipásztor az egyház történe­tére tekintett vissza 1695-ig, idézve az egykori megyei fel­jegyzést, miszerint,,Szemes la­kói kálomisták ekkor". A kötetben szereplő további tanulmányok szerzői közül Guzsik Tamás építészmérnök a község középkori törté­netéről, Hóvári János történész a török hódoltság esztendeiről, Költő László régész a honfogla­lás korának leleteiről, Nemes­hegyi Zoltán baptista lelkész pedig gyülekezetének múltjáról írt. (Ok személyes elfoglaltsá­guk miatt nem lehettek szemé­lyesen jelen a könyvpremie­ren.) Végül dr. Stirling János kandidátus — maga is szemesi illetőségű — vette át a szót, aki számos tanulmánnyal vett részt a munkában, és a kötet fotóit is maga készítette. Jegyezzük meg itt, hogy a monográfiában szereplő meg­annyi Balatonszemesről szóló fotó és rajz több mint illusztratív műmelléklet, ugyanis azok már önmagukban is forrásértékűek lehetnek a község történetére vonatkozóan. Stirling, nagy tárgyismerettel és körültekin­téssel szólt a régió néprajzáról, természetföldrajzáról, sok új­szerű florisztikai adatot közölve a kötetben a szakkutatás szá­mára is. Befejezésül dr. Stirling érde­kes epizódként említette meg, hogy munkájukhoz értékes se­gítséget kaptak a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum akkori igazgatójától is, akinek rokoni gyökerei szintén Balaton-mel- lékiek. Gyakorta, mind a mai na­pig nagy érdeklődést tanúsított a szülőföld, az ősei csontjait takaró táj iránt, újabb és újabb forrásértékű dokumentumokkal látva el a munkálkodókat Ma­gyarország jelenlegi miniszter- elnöke: Antall József. A Szemes kötet hiányt pótol, és méltán várjuk további társait: Szárszó, Kötcse és a többi köz­ségről szóló kötetek megjelené­sét. Matyiké Sebestyén József A tudós Békés István kutatá­sai szerint ,,a tudás: hatalom” szállóige néma alappal bibliai szövegből eredeztethető, majd többek között Francis Baconon keresztül jutott el a múlt század hetvenes éveinek elején a né­met munkásmozgalom egyik neves ideológusához, Wilhelm Liebknechthez, legalábbis ek­kor használta a nyilvánosság előtt ezt a szólást, majd az első világháború kezdetén érkezett hozzánk. Hogy azután jeles karriert csináljon az utóbbi négy évtized Magyarországán (is). Tagadhatatlan, hogy 1945 után valóságos — bar fölülről kezdeményezett—népmozga­lommá vált a tanulás. Munká­sok, parasztok ezreit emelték ki a munkapad vagy az eke mellől, (néha akaratuk ellenére,) s csi­náltak belőlük íróasztali embert. Hírhedtek voltak a „gyorstalpa­ló" képzési formák. Ma már nem kérdéses, hogy e korszak men­nyiségi bűvölete igencsak sze­rény minőségi teljesítményt hozott. Öncéllá—„hatalmi kér­déssé” — vált a két háború kö­zötti időszak üpyintézőinek, ér­telmiségi polgárainak félreszo- rítása. Maga az értelmiségi megjelölés csúfabb bélyeg volt a származási kategóriák mű­ködtetése idején, mint—mond­juk — a tisztázatlan tartalmú „alkalmazott”. (Megerősíthetik ezt mindazok, akik az ötvenes évek elején számtalan önélet­rajzuk valamelyikét fogalmaz­va, az előnyösebb önbesorolás esélyeit latolgatták.) S csakugyan hatalom volt a tudás az elmúlt négy évtized­ben? Talán inkább fordított vi­szony érvényesült: jobbára va­lamely hatalmi pozíció birtoká­ban kellett vagy illett utóbb megszereznie kinek-kinek a le­gitimáló végzettéséget, magya­rán: a papírt. Mert egészében véve, bizony, értelmiségelle­nes, az „intellektulkok” iránt bi­zalmatlan és fensőbbséges volt a magát a szocializmus építőié­ként megnevező társadalom. S vajon a szellemi alkotó munka egy másik területén, a művészetben hogyan áll ez a hatalmi mozzanat? A művészet: hatalom jelsza­vát nem hirdette a most leváltott rendszer, bár — valamelyest gyakorlattá tette. Nem elsőként. A hatalom — az ókori, a rene­szánsz, a barokk stb. — mindig is szívesen vette körül magát művészekkel. Mindig is vágyott arra, hogy megörökíttesse magát versben, olajfestmény­ben, szobor formájában, moz­góképen, közvetlen vagy átté­teles megrendelést adva a szol­gálatra jelentkező, netán kivá­lasztott művésznek. Hiszen a művészet legtöbbnyire költsé­ges dolog, megélni belőle csak (gazdag) pártfogó mecénáltja- ként lehetséges, s a hatalom emberei mindig egyszersmind az adott társadalom gazdagjai voltak. S cserébe a művész is kapott bizonyos kiváltsápokat, tehát hatalmi tényezőve vált (például oly módon, hogy a ha­talom közvetlen szolgájaként hivatalos presztízs tekinteté­ben kollégái fölé nőtt; megnyil­vánult ez a kitüntetésektől az üdültetésip, az egészségügyi szolgáltatásokig). Major Tamás, ez a roppantul „hatalomfopékony” (bar ettől még kitűnő) művész gondos vizsgálódások nyomán beszélt arról szakmai körökben, hogy Shakespeare drámáinak egyes utalásai csak akkor érthetők, ha az elhangzó családnevek vala­mely korabeli képviselőjét is odaképzeljük a nézőtérre. Ha­talom erőterében mozpott tehát Shakespeare; függvényé és bizonyos értelemben maga is tényezője volt a hatalomnak. Ugyanígy Moliere — vagy Bul­gakov. Ámi nem mond ellent olykori végletes kiszolgáltatott­ságuknak, sőt megalázásuk­nak. A hetvenes évek második fe­lében jelképpé vált művészeink körében (színháziak, filmesek tanácskozásain) „Gyula pápa" mint a hatalom értelmes, mű­vészetszerető és -pártoló kép­viselője. „Gyula pápák” iránt áhítoztak a közelmúlt magyar művészei közül sokan. Egy kis biztonságos megkötöttségért. Akkoriban, egészen az MSZMP fölszámolásáig, egyetlen párt vezetőinek kegyet keresték (akik keresték), manapság többpárti s így fáradságosabb fölajánlkozásoknak, alkukísér­leteknek lehetünk tanúi. (Bár e folyamatok ritkábban zajlanak a nyilvánosság előtt.) Hát igen, ha a művész a „töb­biek” rovására szerez különle­gesjogosítványokat, a hízelgés s a kemény bírálat együttes jo­gát akarja birtokolni, abból csak felemás és elmaszatolt dolgok származhatnak. Szakítani kellene ezzel a to­vább élni hajlamos szemlélettel és gyakorlattal. A politikus poli­tizáljon, a művész művészked- jék. „Találkozzanak” ők ketten a nézőtéren, a koncertterem­ben vagy az olvasólámpa meg­hitt fényénél, lapok zizegése közepett. Ilyen értelemben még akár meg is engedhetnők: le­gyen a hatalom a művészet! Legyen hatalma rajtunk, a lel­kűnkön, a személyiségünkön, a gondplatainkon, az érzésein­ken ! Épüljön bele egész valónk­ba, váljék életformánk részévé! Csak hát azt is hozzá kellene tenni: kizárólag a jó művészet érdemli meg ezt a „hatalmi” pozíciót, nem pedig a silány­ság, a giccs, a pótlek, a valódi értéket kiszorító, az ízlés haj- szálcső-rendszerét eldugaszo­ló dilettantizmus. Ám ez már egy másik lapra tartozik. Kőháti Zsolt Kedvence a rézkarc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents