Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-20 / 48. szám
1990. június 20., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 Két kötet kotta a világ HÓNAPSOROLÓ UTÁN HAZÁNK TÁJEGYSÉGEI Finn zenészek Ádándon Mintha elefántcsorda dübörgőit volna át Ádándon; letaposott nád zizegett, fujtatás-trom- bitálás zaja verte föl a falu csendjét. Ez aztán a szenzáció! Még akkor is, ha nem az említett ormányosok keltették... A hangok e nagyszerű kavalkádját apró zenészek csalták elő gombos harmonikákból, hegedűkből. Borongós balladával köszöntötték Kalevala gyermekei a művelődési ház zsúfolt nézőterét. Az ezer tó világába, a romantikus finn mesehősök szülőföldjére invitálták a nagyérdeműt, majd hajóra szállva körbeutazhattuk a „kék golyót"... Perui anya altatódala, amerikai farmer éneke játszott-kacagott az ádándi éjszakában, hogy a vitorlás végül megérkezzen a Balaton-partjára. Csuda volt hallani, ahogy a nehezen síró, nehezen nevető északiak „megcsinálták” a rubatókat és a magával ragadó érzéki kitöréseket — rátaláltak a balatoni népdalok forrásához vezető búvópatakra. A koncert végén már nem csodálkoztunk azon, hogy a kis zenészek felnőtt előadóművészeket megszégyenítő érettséggel szólaltattak meg Bartók burleszkjeit. A gyerekek — akiknek átlagéletkora mindösz- sze tíz év, és a legfiatalabb csak hat nyarat látott — Finnország legnagyobb zenei intézetében tanulják a zenei gondolatok kifejezésének csínját-bínját. Kelet-Helsinki e művészeti inűhe- lyében mintegy 1500 diák próbálja mind jobban kifürkészni a muzsika rejtelmeit. E baráti országban egyébként kialakult az a szokás, hogy tanév végén az egész iskola táborba vonul; egy ilyen alkalommal (1986 nyarán) verbúválódott a Da Capo zenekar, s az ádándi volt az első külföldi fellépése. —A szülők akarták, hogy legelőször Magyarországra látogassunk — mesélte a karnagy, Szalay István. — Finnországban, ahol a feleségemmel ötödik éve tanítunk, a zenei oktatás egy, már az óvodások számára is ismert kétkötetnyi kottán alapszik, amely a világ népeinek zenéjét köti csokorba. Ezeket a dalokat támasztottuk meg harmóniákkal és dolgoztuk fel zenekarra. A koncertek anyagát is az oktatás repertoárjából válogattuk. Az ádándi hagyományőrző gyermekcsoport egy Szent Ist- ván-napi népszokás bemutatásával kedveskedett a vendégeknek. A pogány kultusznak e napfelkeltéhez kötődő ünnepe Finnországban jeles esemény. A Balaton Táncegyüttes utánpótláscsoportja pedig bemutatta nekik: miképp táncolunk mi, magyarok arra a zenére, amelyet ők a koncerten „húztak”. Czene Attila Kíváncsi kamera Szennában Ismerős arcokkal találkozhatnak a tizenkét részes Hónapsoroló című televíziós sorozat befejezése után is a gyerek nézők: a Magyar Televízió gyermek- és diákműsorok főszerkesztősége hazánk legismertebb tájegységeit bemutató vállalkozásba kezdett, a Kisalföld után a hét elején a somogyi Szennába települt a kíváncsi kamera. A Hónapsorolóhoz hasonlóan szövi történetét a hagyománygyártó új sorozat: öt budapesti diák kíváncsiságára tárul föl a magyar vidék sok szépsége, szokása. Szonda Györgyi a budapesti József Attila gimnáziumban szeptemberben a második osztályt kezdi: vele beszélgettünk. — A Bihari Néptáncegyüttesben táncolok. Foltin Jolán, az együttes vezetője mutatott be a műsor készítőinek, akik fölkértek arra, hogy „kíváncsiskodjam” a Hónapsorolóban. A tizenkét hónap eltelt, a sorozat befejeződött; kezdődik egy újabb. A Szennai Szabadtéri Néprajzi Múzeum Csökölyből származó épületében dagasztották a lángos és a lakodalmi kalács tésztáját a helybéli asszonyok. A sülő rétes illatát is éreztük már. Nem kevesebbet, mint egy lakodalomba, sütöttek az asz- szonyok. — Mit kérdez a kíváncsi pesti lány Miszling Jánosnétól, az egyik helybéli asszonytól? — Mi a titka a szennai rétesnek? — hangzott a felelet, mielőtt belekóstolhattunk volna a tésztába. — Miért épp erre kíváncsi? — A nagyi vajon úgy készíti- e, mint itt Szennában — felelte Szonda Györgyi. Megtudtuk, a nagyi a Rózsadombon kedveltette meg unokájával a finom tésztát. A somogyi hagyományokat felölelő televíziós filmben közreműködik a szennai néptánc- eggyüttes és Gosztonyi Zoltán fafaragó, betyárballadakat énekel a Kerékkötő népzenei együttes egykori tagja, Molnár Éva, valamint Farkas Imre, Csikvár Gábor a furulyakészítés titkába avatja be a film nézőit; a századelő gyerekjátékát, a métát a helyi fiatalok idézik föl —tudtuk meg ZachorZita szerkesztőtől. Horányi Barna Fotó: Jakab Judit ' S Bizonytalan az EDOSZ-könyvtár sorsa A Kaposvári Cukorgyár segít Komlóssy Zoltánná, a kaposvári ÉDOSZ művelődési ház könyvtárosa elmondta: intézményük sorsa bizonytalanná vált, mert elfogyott a pénzük, ez évi költségvetésük pedig még most sincs. A tervek szerint a fenntartó — a budapesti ÉDOSZ-központ — jövőre bezárja a házat és az utcára kerülnek a könyvtárosok is. Komlóssy Zoltánná arról is tájékoztatott, hogy a húszezer kötetes könyvtár a környék, a Vörös Hadsereg útjai Általános Iskola és Óvoda gyermekei, a helyi nyugdíjasklub, a terület termelőüzemeinek dolgozói és lakói közművelődési bázis nélkül maradnak. Megjegyezte: a könyvtárak mindenhol eltartásra szorulnak, nem lehet „pénztermelésre” kényszeríteni, mint ahogyan azt az ÉDOSZ szeretné. Afelszámolás már megindult: nem tudnak folyóiratokat és új könyveket rendelni. Horgasi István, az ÉDOSZ megyei szövetségének titkára azt mondta: — Választ még nem tudok adni a könyvtár jövőjéről. Az összes ÉDOSZ művelődési ház sorsa bizonytalan, mert a központunknak nincsen pénze a fenntartásra. Sokféle elképzelés volt a jövőről, döntés azonban még nem született. Tárgyalunk a Kaposvári Cukorgyárral is a lehetséges megoldásokról. A Kaposvári Cukorgyár szak- szervezeti titkárának, Beke Istvánnak az álláspontja: — Gyárunk tulajdona a művelődési ház és a könyvtár, évekkel ezelőtt adtuk át a kezelési jogot az ÉDOSZ-nak. Sajnos, ők nem intézték helyesen az intézmény ügyeit, ezért történhetett meg, hogy évek során leépült a közfnűvelődési tevékenység. Hiába kezdeményeztük a ház ügyeinek rendbetételét, a kezelő nem tett semmit. Az ÉDOSZ pénze most elfogyott, az idén már nem ítélték oda a fenntartási költségeket sem. Beke István biztatta a könyvtár dolgozóit, hogy minden fórumot keressenek meg igaz ügyükért, mert a kőnyvtárbezá- rás nem megoldás. Megnyugtató szavakat is mondott: — A tervek szerint a cukorgyárnak lesz anyagi lehetősége, hogy átvegye és működtesse az intézményt, ennek a részleteit azonban még közösen kell kidolgoznunk. Lám, van olyan termelővállalat, amely nemcsak szavakban, hanem tettekkel is támogatja az utóbbi időszakban szorult helyzetbe került kulturális intézményeket. Tudják, hogy a nemes cél miatt megéri. Varga Zsolt LÁSZLÓ LAJOS Halálpolka A sietség azért volt, mert az 1944-es nyár nem várt sikereket hozott a Vörös Hadseregnek, ami egyben nyomasztó teher is volt, mert a román, a bolgár és a finn kiugrás kézzelfogható közelségbe hozta a német kapitulációt. De ahhoz, hogy ezer kilométerekre szállítsanak muníciót, élelmet, nem rendezkedtek be kellő gyorsasággal. így adódott, hogy a Pomerániában harcoló belorusz bőrkabátosok utánpótlása akadozott és autók százai rekedtek meg a hatalmas hósivatagban. Valóban nagy szükség volt a dunántúli, alföldi lányok és legények „jóvátételi” munkájára. Csakhogy ott, akik facipőt se vittek magukkal meg csizmát se kaptak új munkaadójuktól, ‘László Lajos „Halálpolka" című könyve a Babits Kiadónál jelent meg. A részlet a könyvből való. megnyomorodtak. Mire a hómezei „intermezzo" után a valóságos „tetthelyre" érkeztek, vagyis a donbasszi szénmedencébe, az ő lábujjai már nem érzékelték se a hideget, se a meleget. Két rúdból és pokrócból készített saroglyán vitték társai a lágerbe; kapott egy alsó ágyat, mert mászni nem tudott, és azon hánykolódott, amint a társai szomorú menete a műszak elején elindult a lágerből. Először ő is menni akart velük, de a szörnyű fájdalom, ami kiült az arcára, leleplezte. Hasznot így nem hajthatott, tehát felesleges volt. A gyógyítása sokba került volna, a kés olcsóbb volt. Attól kezdve, hogy a kórházban mind a tíz lábujját levágták, Elizabeth Gábris minduntalan polkát járt, szörnyű és utánozhatatlan halálpolkát. De nem kerülhetett nyomban vissza a hazájába, csak egy év leforgása után. A rabság kenyerét ette, távol szeretteitől, otthonától, a hazájától. S kiszolgáltatottságát kellett éreznie, hisz mások közvetlen hatalma alatt élt, bármit tehettek vele, bármit elkövethettek ellene. Volt ideje számot vetni önmagával. Hogy mit tenne, ha egyszer hazakerülhet, hogy mit ér majd az élete csúszva, botorkálva, bizonytalanul lépkedve, gyatrán tartva a testi egyensúlyt. S rájött: amit fizikailag elvesztett, azt másként lehet és kell pótolnia, a testi fogyatékosság lelki nagysággal kivédhető. Az önmaga irányítása és az önmagán uralkodás igénye lehetőséget kínált számára a magasabb rendű életre. Semmit sem változtatott foglalkozásán, mindennapi munkáján; családjához tért vissza, amikor engedték, azt próbálta szolgálni teljes erejével. És mégis minden más lett körülötte. Az a tíz-tizenkét hónap, amit a lágerben a priccsen, majd a kórházi vaságyon töltött, rádöbbentette arra, hogy a megcsonkult testtel is szolgálhat. És hogy a szolgálat, amit addig ösztönösen végzett, lehet tudatosabb, hogy ez számos boldog órát, számtalan belső győzelmet kínál számára. A megvívott harc után, amit nemcsak a fogságban, a kényszermunkahelyén kellett megvívnia, hanem otthon is. Mielőtt társnőjével hazatért, útközben is megízlelte a lelki nagyság nemes egyszerűségét. Vonatuk már áthaladt az országhatáron, s egy alföldi állomáson pihenőt tartottak. Élelmezésükről senki sem gondoskodott, nem volt ez ritkaság akkoriban. Leszálltak a vonatról, kimentek a faluba, történetesen Monorra. Botorkáltak az utcán, de valahogy visszatartotta őket a szégyenérzet, hogy hazájukban kolduljanak, mint kint is számos esetben. Már kiértek a község szélére, amikor egy kis alacsony házat pillantottak meg, az hívogatta őket. A legalacsonyabb, a legszegényebb, amit addig Monoron láttak. Az éhség nagy úr. Benyitottak, és mondaniok se kellett, egy mosolygós, gömbölyű asszonyka azt kérdezte: „Maguk ugye Oroszországból jöttek?! Akkor biztosan éhesek.” Már invitálta is őket a konyhába; a család asztalnál ült, húsleves, töltött paprika, rétes volt az ebéd, hisz éppen vasárnapot ünnepeltek az emberek. Megették az első jó ebédet egy év elteltével. Még útiköltségre is akartak pénzt adni nekik; ezt nem fogadták el, hisz kollektív vonat várta őket. Kíváncsiságból megkérdezték, honnan ismerték meg őket a kedves háziak. Kiderült, hogy a ruhájukba ivódott penészes szag meg a külsejük is kétségtelenné tette helyzetüket, a vonatot nem is látták a monoriak, csak érezték, hogy sokat szenvedett emberek kopogtattak be hozzájuk. Ez a fogadtatás volt az, ami megerősítette és továbbvitte Elizabeth Gabrisban az életvágy és magasabbra törés igényét, együtt és elválaszthatatlanul. Csonkán tért haza, mégis gazdagabban, mint elment. Senki ne mondja, hogy örvendezni lehet az ő szenvedésein, fogságán és megaláztatásán. Joga legfeljebb neki van arra, hogy felmérje, mit veszített és nyert, s az egyenleget nyilván el is készítette már. Talán azért mosolyog, ha megjelenik him- bálódzó járásával. Síkos, csúszós járdán nem közlekedhet; zimankós, csípős időben szaggatnak fagyos lábai. Tüskék, amelyek emlékeztetik, tövisek, amelyek jelzik, bármikor, bárhol kizökkenthetik az embert pályájáról, nem lehet elbizakodott és gőgös. Elizabeth Gábris sose volt az, a szenvedés titkába mégis beavatta az élet, hogy ne csak elkerülje a buktatót, hanem élete példájával másokat is visszatartson attól. Talán. Ki tudja? Ez is ugyanolyan titok, mint az, hogy miért kellett a 16 éves fiatalasszonynak más bűneiért fizetni. Egyáltalán: kinek a bűneiért fizetett? Társaival, akik jeltelen sírokban fekszenek vagy akik testileg, lelkileg sérülten élnek. (Folytatjuk)