Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-14 / 43. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP —KÖZELKÉPEK 1990. június 14., csütörtök Hódosán Rózával Budapesten, a Mérleg utca 6-ban beszélgettem, az SZDSZ országos irodájában. Legelőször az élet- útjáról kérdeztem. — Darvason születtem, Haj- dú-Bihar megyében; Püspökladányba jártam gimnáziumba. Nagy családban éltünk (12-en voltunk testvérek), a szüleim nem tudtak volna tovább taníttatni. Feljöttem Budapestre, négy évig postán dolgoztam. Aztán eldöntöttem, hogy mégiscsak tanulni szeretnék; így kerültem 78-ban a bölcsészkarra, magyar—könyvtár szakra. Később leadtam a könyvtárszakot, és a szociológiát végeztem el. Illegális szabadegyetemek — Hogyan kerültél az úgynevezett demokratikus ellenzék tagjai közé? — Itt, az egyetemen kerültem olyan társaságba... 1979-ben kezdődött el Magyarországon a Charta '77 aláíróinak mozgalma. Erre már odafigyeltem. A félemeleti nagy előadóban ki volt írva, hogy „Charta 77". Aztán ezt lemeszelték. A barátaim révén megismertem az 1976- ban létrejött lengyel társadalmi és önvédelmi bizottság (KOR) alapítólevelét, írásait is. Ez a bizottság segítséget nyújtott a tüntetések és felkelések után perbe fogott embereknek. Azután 1979-ben megalakult Magyarországon a SZETA... — Milyen helyek — például klubok—voltak akkoriban, ahol ellenzéki barátokra szert lehetetttenni? — Ilyen klubok nem voltak. Az egyetemen viszont az évfolyamtársaim között nagyon sok volt a budapesti, akinek a családja révén egy értelmiségi körhöz való tartozásuk eleve természetes volt. Legelőször két barátnőmmel együtt a SZETA- hoz jelentkeztem. Rendszeresen, hétfő délutánonként Solt Otília lakásán csomagoltuk a ruhákat. 1979-ben és 1980-ban pedig beindultak a titkos szabadegyetemek. Ezeket lakásokon tartották. Itt találkoztam először Demszky Gáborral, aki a SZETA alapító tagja. Akkoriban az egyetemen is volt némi mozgolódás: megpróbáltunk kialakítani a nem KISZ-tagok -számára egy úgynevezett hallgatói érdekképviseleti rendszert; nagyon nagy ellenállásba ütközött. Azt gondolták, hogy független ifjúsági szervezetet kívánunk létrehozni a közgazdasági egyetem hallgatóival és a bölcsészekkel. — Volt ebben valami igazság? — Nem volt; akkor ezt még nem is lehetett kimondani. —A rendőrség ekkor már fölfigyelt rátok? — Arra emlékszem, hogy amikor közös tanácskozást hoztunk létre, amelyen valamennyi budapesti egyetem és főiskola részt vett—ez volt az a bizonyos ..Befőtt”, ahogy a közgázon hívták —, akkor már érezhetően erős volt a rendőri hisztéria, elkezdődtek a követések, figyelések. Eközben létrejött egy másik szabadegyetem is, ezt csak a mi társaságunkban tartották. Akkor már voltak szamizdatok, s az egyetem kolKiből mi lett az egyetem után ?—Gyakran eltűnődöm rajta. Politikusként a közelmúltig hárman lettek országosan ismertek azok közül, akikkel az az ELTE-n annak idején nap nap után találkoztam. Egyikük most a Demisz elnöke, a másik az Agrárszövetségtől indult parlamenti képviselő (ófalui tanácselnök), a harmadik pedig a Miszot főtitkára. Hárman háromféle úton járnak. Csak a nemzedékük azonos: ^a mai harmincasoké. Van egy negyedik út is: évekig volt hajmeresztő mutatvány rajta járni. Hódosán Róza — akit szintén egyetemi éveim alatt ismertem meg — az elmúlt tíz év során ezen haladt végig. Illegálisan szerveződő értelmiségi csoport tagjaként indult el, smaa Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője. Immár szabadon elmondhatja mindazt, amit nem is oly rég a hatóságok elől titkolnia kellett. A nyo- mozó helyébe ma az újságíró lép. Holnap talán a történész...j Az utolsó szamizdatlebukás — Fedőneve Lilla volt Titkos nyomda Zamárdiban Beszélgetés Hódosán Rózával, az SZDSZ parlamenti képviselőjével légiumában olvastunk a bezárt ajtók mögött, és gépeltünk. — Mi, akik veled egy emeleten éltünk, akkor miért nem tudtunk erről semmit? — Ez titkos tevékenység, ami retorziókat vonhat maga után. Ezek mind konspiráltan működnek. Az emberek azokkal osztják meg ezeket a dolgokat, akikben feltétlenül megbíznak. Ehhez nagyon erős baráti kör kell. — Hová rejtettétek ezeket a kéziratokat? — Ezeket csak elolvasásra kaptuk — volt, amit csak egy éjszakára —, aztán vissza kellett adni. Emlékszem, Kemény Istvánnak a szegénységről szóló felmérését, Haraszti Miklósnak a Darabbérét olvastuk, aztán a Gulag-szigetcsoportot müncheni kiadásban. — Milyen tevékenységet fejtett ki a SZETA ez idő tájt? Üldözők és segítők — A lengyel katonai puccs — 1981. december 13-a után — pénzt gyűjtöttünk, élelmiszert és gyógyszercsomagot juttattunk ki Lengyelországba, a Vöröskereszten keresztül. Lengyel gyerekeket akartunk meghívni nyaralni, de ezt a hatóságok megakadályozták. — Hogyan gyűjtöttetek pénzt? Nem hiszem, hogy az ösztöndíjból futotta volna... — A Szabad Európa rádión keresztül jutott el a felhívás. Ugyanazokon az információs láncokon keresztül gyűjtöttük a pénzt, amin terjedt a szamizdat meg a kéziratos irodalom. Akkor már fölajánlottam a segítségemet a földalatti sajtónak is. Demszky Gáborral így ismerkedtem meg. Egy alkalommal odajött hozzám a menzán azzal, hogy nem mennék-e fel segíteni neki. Rajk Laci Galamb utcai lakására mentünk, ott működött éppen akkor — a konyhájában, a tűzhelyén volt —a nyomda, a szita. Ott készült a Petri-kötet. Egész délután segítettem neki kiszedni a lapokat a szita alól. Attól kezdve vagyunk együtt Gáborral. — Milyen kritikus napokra emlékszel vissza? — 1982 júniusában — akkor már együtt éltünk — kezdődtek el a megfélemlítő, demonstratív követések, 3—4 BMW-vel, 10—15 rendőrrel, éjt napallá téve, teljes testközelben. Nehéz volt, mert velünk kezdték; végül is öt embert követtek így. Aztán ez ellen is megtanultunk védekezni: csoportosan jár- tunk.'Mindig azt tartottam szem előtt: a gondolataimat nem figyelhetik. Ez az egy, amit biztosan nem tudnak. Nekem van esélyem, ha gyorsabb és ügyesebb vagyok. — Mi a jó ebben a játékban? Tudják, ki vagy, követnek, de nem kapnak el... — Az egyik a visszarettentés: hogy ne csináljam azt, amit csinálok. A másik: hogy kifürkész- szék, tanulmányozzák, amit csinálunk. Ilyenkor az volt a céljuk, hogy lebuktassák a nyomdát. Távolról követtek, úgy, hogy ne vegyem észre. Ezért hallgatták le a lakásunkat is; telefonunk szerencsére nem volt. Hosszú figyelés után, amikor biztosak voltak abban, hogy valahol működik egy nyomda, akkor lecsaptak. — A nyomdagépeket, a papírt honnan tudtátok beszerezni? — Hosszú ideig nem voltak nyomdagépeink, házilagosan készített képkeretből mi magunk készítettük el az úgynevezett rámka-technikát, amit Demszky Gábor Lengyel- országban tanult meg. Az első stencilgéphez különös módon juttottam hozzá. Egy keresztény közösséget tanítottam meg szitázni. (Több embert megtanítottunk Magyarországon erre, ugyanis a szitázásnak az az előnye, hogy bárki, bármikor megtanulhatja, s ha lebukik, elviszik, másnap újra csinálhatja. Nos, a vége az lett, hogy kiderült: van egy stencilgépük, amit nem tudnak használni. -Évekig ezzel dolgoztunk, és ez a gép soha nem bukott le. Később, amikor Magyarországon már nem volt rá szükség, átkerült Csehszlovákiába. — Említenél néhány nevezetesebb szamizdat kiadványt? — Körülbelül száz könyvet adtunk ki az utóbbi nyolc évben, köztük Orwell műveit, Havel darabjait is. Kinyomtattuk Kiss János, Kenedi János, Kun Vera írásait, Konrád Györgynek szinte minden regényét, esszéjét kiadtuk. Gáborral ezenkívül volt saját folyóiratunk is: a Hírmondó. Ezt 1983-tól terjesztettük. A Beszélőnek csak a kiadói voltunk, 1985-től. Rejtőzködés a nyaralókban — A Hírmondó nyomdája tudomásom szerint Zamárdiban volt. Miért éppen ott? — Nekünk több nyomdánk volt. Ebben is azt tartottuk szem előtt, ttogy mi vagyunk előbb egy gondolattal. Gáborral mi magunk is részt vettünk a nyomtatásban. Barátaink, ismerőseink kölcsönadták a nyaralójukat, vidéki házukat egy- egy hétre, hogy ott dolgozhassunk. Volt, hogy az autójukat is igénybe vettük. Zamárdiban egyik barátnőnknek volt nyaralója. Rendszertelen időközönként, 1983 óta jártunk oda nyomtatni. — Úgy tudom, a zamárdi nyomda lebukásakor, 1988- ban, már ofszetgépet használtatok. — Számunkra ez már a szupertechnikát jelentette a korábbi, Nyugatról csempészett, kiselejtezett, öreg stencilgépekhez képest. Az ofszetgép bonyolultabbá tette a munkánkat, és ez növelte a lebukás veszélyét. Volt egy lemezkészítő gépünk, de sehogyan sem boldogultunk vele. Folyóiratot sohasem adtunk ki állami nyomdának... — ??? —... Ugyanis nemcsak a saját nyomdánkat használtuk, hanem államiakat is. — Magyarán: a nyomdász bezárkózott hét végén a kéziratokkal a szedőterembe, kiszedte, elkészítette... — Igen. De azok mindig könyvek voltak. A rizikósabb folyóiratokat — a 30. évfordulóra szánt' kiadványokat is 1956-ról — mindig magunk készítettük. Zamárdiban azért bukott le a nyomdánk, mert nem tudtuk megcsinálni az ofszetlemezeket, kénytelenek voltunk egy nyomdász ismerősünkre bízni. Az ilyet sose szerettük, mert beiktat egy olyan lépcsőt, amely a lebukás veszélyével járhat. Utólag kiderült, a rendőrségnek információi voltak arról, hogy mi és mikor készül. így segítette őket az a beépített szál 1988. május 8-án, amitől eleve féltünk. Ez volt az utolsó szamizdatlebukás. — A zamárdi barátnő nevét már el szabad árulni? — Miután a rendőrség már tudja... De inkább nem nevezem meg. — Somogybán volt még más nyomda is? — Igen. Szintén a Balatonnál. Nagyon nagy feltűnést keltettünk, hiszen nyáron mindenki más sütkérezik, nyaral, mi pedig egész napra bezárkóztunk egy házba, jól felöltözve, mert ezek a szobák olyankor is hidegek... Epilógus — Most már derűsen beszélgetünk minderről. Milyen érzés most ott lenni a Parlamentben, a második legerősebb párt képviseletében, egymillió szavazóval a háttérben? — Semmiképpen nem mindennapi érzés, hogy ma az a baráti társaság, amellyel az elmúlt 10 évben a föld alatt játszottuk a macska-egér játékot a rendőrséggel, és amely nagyon elszigetelt társaság volt, ma az ország második legjelentősebb politikai ereje, és mit ott ülünk egymás mellett a Parlamentben. Ennek az időszaknak a konfliktusaiért sohasem emberek vagy személyek ellen volt bennem gyűlölet; azt a rendszert nem szerettem, amely kitermelte ezt a helyzetet, hogy az embereknek ilyen választások elé kell állniuk, hogy vagy üldözöttek, vagy üldözők. Minden szempontból vége van ennek az elmúlt tíz évnek. Demokratikus világban különböző emberek, eszmék élnek egymás mellett, konfliktusok nélkül. Abban bízom, hogy ilyen világ következett el Magyarországon, és remélem, hogy alkalmam lesz a magam módján hozzájárulni ehhez, és békésen, munkásán dolgozni. —Köszönöm a beszélgetést. Fodor Tamás Hét év a fonyódi intézményben AZ ISKOLA BÜSZKESÉGE A leilei általános iskolában közepes tanuló volt, így természetesnek tűnt, hogy szakmát tanul. A fonyódi szakmunkás- képzőbe villanyszerelőnek jelentkezett, aztán itt is maradt hét évig. Nem, egyszer sem buktatták meg, sőt lassan felfigyeltek a rádiózás iránt érdeklődő fiatalemberre. Pánczél Lajos tanár úr jó pedagógiai érvekkel fejlesztette a fiú képességeit. Elsőben morzetanfolyamrajárt, majd detektoros rádiókat kezdett építeni. Chrenkó Ferenc ma már az iskola büszkesége, s nemcsak az itt eltöltött idő miatt. Amikor a szakmunkásvizsgán jó eredménnyel jutott túl, már eldőlt a kérdés: Feri az intézmény tanulója marad. 1986-ban ugyanis a szakmunkásképzés mellett híradásipari szakközépiskolai oktatás is indult Fonyódon. — Szüleim támogatták az elképzelést, s én ezt csak a tanulással tudtam meghálálni. Elsőtől a legjobbak között voltam, az anyag egy részét már ismer- * tem, s ez előnyt jelentett a többiekkel szemben — mondja szerényen. A szakközépiskolában gyorsap kiderült, mi az igazi hobbija: a szakmai ismeretek, mérési gyakorlatok másnak iskolai feladatot jelentett — neki alaposabb elmélyülést, megoldásra váró problémát. A műszerépítésben igazán otthonosan mozgott már, s talán ennek is köszönhető a siker: az országos tanulmányi versenyen, a szakközépiskolák és technikumok tanulói között ötödik lett. — Volt egy selejtezőnk az iskolában, innen ketten jutottunk el az országos elődöntőbe — itt is eredményesen szerepeltem. Az országos versenyen általános és szakmai feladatokat kellett megoldanom. Kötelezőként építeni és bemérni kellett egy frekvenciafeszültség-átalakí- tót. Chrenkó Feri túl van az érettségi egy részén, s a továbbtanulás sem lehet gond — az országos versen/en elért eredményének köszönhetően, nem kell felvételiznie a műszaki egyetemen. Mert az csak természetes, hogy villamosmérnök akar lenni. Szabadidős programjáról kérdezem a nagyra nőtt fiatalembert, s a válasz sem meglepő. — Otthon ülő típus vagyok. Szeretek olvasni, de az az igazi kikapcsolódás, ha a szakmával, az elektronikával foglalkozhatom. Süli Ferenc
