Somogyi Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 32-57. szám)
1990-06-14 / 43. szám
1990. június 14., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 BORISZ JELCIN, A MOSZKVAI LÁZADÓ Bűnszövetkezet Pontosan két esztendő múltán, 1987-ben mentettek fel a moszkvai városi pártbizottság első titkári beosztásából, s így a politikai bizottságból is kizártak. Az ügyhöz, úgy gondolom, nem volt köze a maffiának, csupán egybeesésről lehet szó. Néhány epizódot azonban szeretnék megemlíteni. Levelek tömkelegét kaptam korrupciós ügyekről, a kereskedelem és a rendőrség csúszópénzeiről. A vizsgálatokat végzők sohasem jutottak el a bűnszövetkezet legfontosabb gócaihoz. Vagy nem akartak, vagy nem tudták megtenni. Ugyanis a belügyi szervek, a KGB munkatársai, valamint a kereskedelmi és közellátási hatóságok új vezetői is belekeveredtek. Az esetek mind gyakoribbakká váltak, az emberek ezt látták és jelentették is, többnyire névtelenül. Én most arról szeretnék beszélni, amire személyesen sikerült fényt derítenem. Az egyik húskombinátban például folyamatos szabálytalanság történt: elhullott állatokat dolgoztak fel, a lopásnak és a vesztegetésnek egész hálózata alakult ki. Mindezt a kerületi pártbizottság első titkára fedezte. Az ügyet megvitatta a városi pártbizottság. Egy napon tudomásomra jutott, hogy az egyik üzletbe borjúhús érkezett; elmentem és sorba álltam. (Ez még a megbízatásom első hónapjaiban történt, amikor az arcom még nem volt ismert.) Amikor rám került a sor, így szóltam: „Egy kiló borjúhúst.” A válasz: „Marhahús van, borjút nem kaptunk.” „Ez nem igaz, hívja az igazgatót!” Az igazgató kénytelen volt beengedni a raktárba, ahol egy félreeső helyen ott volt a borjúhús; az ablakon már adogatták is kifelé, hogy aztán elvigyék. Botrányt csaptam, a vezetőket elbocsátották. Egyszer megkérdeztem az üzemi étteremben: „Miért nincs sárgarépa?” „Nem kaptunk.” Az üzem vezetőivel együtt tartottam ellenőrzést. Kaptak sárgarépát, de még aznap tovább is adták. Ha nem lettek volna a szállítók, akik elmondták, hogyan történt a dolog, semmit sem találtunk volna, minthogy a gazemberek titokban csináltak mindent. Élelmiszerüzlet. Az igazgatónő irodájában gasztronómiai különlegességek csomagjai. „Ezek kinek készültek?" „Rendelések." „Mindenki rendelhet?” Csend. Amikor magyarázatot követeltünk az igazgatónőtől, kénytelen volt elismerni, hogy az árut ranglétra szerint osztják el: a területi végrehajtó bizottság, a külügyminisztérium, a területi pártbizottság, a különböző városi intézmények között és így tovább; súly, választék és minőség szerint eltérő csomagolásban. Átvizsgáltam egy sor élelmiszer városi elosztásáról készített jelentéseket. Feltűnt, hogy a kiszállított mennyiség túlsúlya pár ezer mázsával mindig meghaladta a törvényben megállapított „természetes veszteség” százalékát. Senki sem óhajtotta felfedni a mechanizmus titkát, ezúttal azonban szerencsések voltunk. Közismert volt, hogy gyakran járok üzletekbe, kereskedelmi központokba, raktárakba. Tudták azt is, hogy bizonyos témák kiváltképpen érdekelnek. Olyanok, amelyekről a nép nem mer őszintén beszélni. Kenőpénzek Egyszer, amint kijöttem egy üzletből, egy fiatalasszony sietett utánam és így szólt hozzám: „Nagyon fontos dologról kell beszélnem...” Mindmáig nem tudok felháborodás nélkül gondolni arra, amit informátorom a kenőpénzek és a sikkasztások rendszeréről elmondott. Ő nem régóta volt benn a körben, ám nem volt makulátlan. Elképesztő, hogyan számoltak. Az eladónak mindig a vásárló számlájára kellett tévednie, s egy megszabott összeget naponta le kellett adnia a „megbízottnak". Ez bizonyos hányadot megtarthatott, a többit az üzlet vezetőjének adta. Általános osztozkodás következett ezután, még a központi raktárban is le kellett tenni a kialkudott részt. Létezett ezenkívül nagybani kenőpénz is, a nagykereskedelmi hálózatban. Mindent megtettem, hogy senki se tudhassa meg az informátorom nevét. Az asszony nagyon félt és védelmet kért. Nem sokkal később másik üzletbe került. E közjáték után szűk körű bizottság vizsgálta az ügyet, és úgy döntött, hogy nem elégszik meg egyetlen bűnös elbocsátásával, hanem leváltja a beosztottakat is a boltban, a raktárakban, mindenütt, és „tiszta” fiatalokkal helyettesíti őket. Alig egy esztendő leforgása alatt mintegy nyolcszáz személyt állítottak bíróság elé. Ez azonban csak egy része a maffiánknak. A fekete jövedelmekhez — ez 15 százaléka lehet a teljes bevételeknek — és a politikához kapcsolódó maffiához azonban nem jutottunk el. Erre nem kaptunk lehetőséget. Az én két évem véget ért. A városi pártbizottság érdeklődése ezek iránt az ügyek iránt alábbhagyott. Elitkommunizmus Minél magasabbra jutsz a hierarchia lépcsőfokain, annál jobban elhalmoznak kiváltságokkal, így aztán egyre kínosabb és megalázóbb veszíteni, ennélfogva egyenlő mértékben növekszik alávetettséged és célod értéke is. Meg van ez szervezve. Egy főosztályvezetőnek nem jár személyi használatú gépkocsi, de jogában áll kérni saját magának is, a beosztottjainak is. A területi igazgatóhelyettesnek már van saját használatú Volgája, az igazgató Volgája azonban más, jobb ennél, rádiótelefon is van benne. Ha pedig a nómenklatúra piramisának csúcsára érkezel, mindent megkapsz: elérkeztél a kommunizmushoz! És megérted, hogy nincs szükség világforradalomra, a munka legmagasabb fokú termelékenységére, egyetemes harmóniára ahhoz, hogy eljussunk a kommunizmushoz, fel lehet azt építeni egyetlen országban is, de csak bizonyos egyének számára. Nem túlzók, ha a kommunizmust emlegetem. Gondoljunk csak a ragyogó kommunista jövő alapelvére: „Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.” Esetünkben csakugyan így van. A képességekről már szóltam, sajnos ezzel nem lehet dicsekedni. Hanem a szükségletek!... Ez aztán olyan nagyigényű, hogy már mostanra sikerült az igazi kommunizmust felépíteni — mintegy húsz személy számára. A kommunizmus építését a KGB kilencedik osztálya biztosítja. Mindenható osztály ez: éber szeme előtt zajlik a pártvezető élete, és bármilyen szeszélyt teljesít. Zölddel elkerített dácsa, nagy park, kert, sportpályák és sporteszközök, minden ablak alatt őrszem és vészjelző rendszerek. Nekem a politikai bizottság póttagjaként három szakács, három háztartási alkalmazott, egy szobalány meg kisegítőivel egy kertész járt. Én, a feleségem, az egész család, valamennyien, akik hozzászoktunk, hogy mindent magunk csináljunk, határozottan zavarba jöttünk, amikor addigi életmódunkat fel kellett adnunk... Szinte teljesen lehetetlen volt a normális kapcsolattartás, vagy az, hogy találkozzunk valakivel. Ha moziba, színházba, múzeumba vagy bármilyen nyilvános helyre kívánkozol, először odamegy egy ügynöksereg, ellenőriz mindent, védőkordont von, és csak ezután jöhetsz te. Egyébként a dácsában is van vetítőterem, ahol minden pénteken, szombaton és vasárnap megjelenik egy mozigépész az óhajtott filmmel. Rendelkezésedre állnak a legfejlettebb orvosi módszerek, a technika és a tudomány legújabb importberendezései. A klinikai kórterem hatalmas szoba, és itt is luxus vesz körül: porcelán, kristály, szőnyeg, csillár... Az orvos azonban reszket a felelősségtől, ezért aztán nem is dönt egyedül. Feltétlenül a kollegáival együtt érkezik; öt, tíz specialistával konzultál, köztük a legnevesebbekkel. Engem Szverdlovszk- ban Tamara Pavlovna Kurusi- na belgyógyász kezelt. Nagyon jól ismert, vagyis minden esetben pontos diagnózist állíthatott volna fel. De csak fejfájás, gyengélkedés, megfázás, fáradtság esetén kezelt egyedül. Mulatságos dolog, hogy semminek sem vagy a gazdája. Minden, amihez csak jogod van — dácsa, különleges igazolványok, a legexkluzívabb üdülés a tengerparton — végül is a rendszeré. Ámely bármikor elveheti, amit adott... Gorbi dácsái A dácsa megérdemli, hogy részletesebben is szóljak róla. Előttem Gorbacsové volt, ő azonban átköltözött egy vadonatúj dácsába, amelyet kifejezetten az ő számára építettek. Amikor először mentem ki, a biztosítók tisztje fogadott és bemutatta a személyzetet: a szakácsokat, a pincéreket, az őröket, a kertészt és így tovább. Ezután körülvezetett a házban. Már kívülről is nagynak látszott. Belépve hatalmas, mintegy ötvenméteres terembe jutottunk: kandalló, márvány, parketta, szőnyegek, csillárok, luxusbútorok. Haladtunk tovább. Egy szoba, a másodikba harmadik, a negyedik, mindegyikben színes televízió. Azután, de még mindig a földszinten óriási veranda üvegmennyezettel, filmvetítő biliárdasztallal, ami pedig a fürdőszobák és a vécék számát illeti, ezt sohasem tudtam pontosan megjegyezni. Az ebédlőben hihetetlen méretű ebédlőasztal, lehetett vagy tíz méter hosszú, és végül a konyha a különféle élelmiszerek gazdag választékával, továbbá egy föld alatti hűtőkamra. Az első emeletre széles lépcsőn mentünk fel. Megint egy hatalmas átrium kandallóval,'innen nyílott a szolárium, nyugágyakkal és hintaszékekkel. Ezután a dolgozószoba következett, majd a hálószoba, aztán megint két szoba, melyeket nem tudom, mire használtak, további vécék és fürdők. És mindenütt kristály, antik és modern csillár, szőnyeg... A bejárás végén a tiszt ragyogó arccal fordult felém: „Tetszik önnek?” Motyogtam valamit. A családom is teljesen elképedt. Lehet, hogy vitatható, de én úgy vélem, hogy a peresztrojka, minden elkövetett taktikai hiba ellenére sem akadt volna meg, ha Gorbacsov mindenekelőtt önmagához szigorú, ha elsőként utasította volna visz- sza ezeket a teljesen felesleges, bár kellemes és immár szokásos kiváltságokat; ha nem építtetett volna új dácsát a Lenin-hegyen, ha nem építtette volna át a picundai nyaralót és nem emeltet egy harmadik szupermodern házat Forosz közelében. És mindezek mellett nem jelenti ki fellengzősen a képviselők előtt, hogy neki nincs magándácsája. Úgy gondolom, mindezért Gorbacsov etikai felfogása hibáztatható: szeret jól, luxuskörülmények között, kényelemben élni és ebben a felesége is partnere, aki sajnos nem vesz tudomást arról, hogy a szovjetek milliói, főképp a nők, menynyire figyelik minden lépését. Szereti, ha előtérbe kerül, hogy szerepe van az ország életében. Ez a tény bármely jóléti, gazdag és elégedett társadalomban bizonyára természetes, nálunk azonban nem, legalábbis most nem. Gorbacsov egy másik hibája, hogy közömbös a nép hangulata iránt. De hát hogyan is lehetne erre fogékony, ha nincs kapcsolata a néppel? A dolgozókkal való találkozásai nem mások, mint álarcos felvonulások: kevés közönség* körös-körül a biztonsági emberek gyűrűje. Akikkel szót vált, azok teljesen megbízhatóak, különbuszok- kal vitték őket a helyszínre, ahol aztán elvegyültek az utca emberével. Gorbacsov voltaképpen monologizál: bármit mondanak neki, nem hallja meg, nem akarja meghallani, ő csak mondja a magáét... És aztán a felesége ZIL-ko- csija? Meg a politikai bizottság tagjainak fizetésemelése? A nép előbb-utóbb megtud mindent, semmit sem lehet eltitkolni előle. Ahol a lányom dolgozik, havonta egy szappant adnak fejenként, feleségem pedig napi két-három órát járja az üzleteket, és még a család mindennapi ételéhez sem találja meg az alapvető élelmiszereket, nos még ő is ideges és ingerült, pedig nyugodt és kiegyensúlyozott a természete. Az amerikai út Amint a területközi csoport befejezi munkáját, rövid vakációra megy a parlament. Én tehát szeptember végén Amerikába utaztam, rövid időre, mindössze nyolc napra, de utam igen nagy port vert fel. Különféle közintézmények, egyetemek és a politikai élet kiemelkedő személyiségeinek meghívására utaztam az Egyesült Államokba, mintegy tizenöt helyre. Eredetileg arról volt szó, hogy kéthetes lesz az út, a központi bizottság azonban úgy határozott, hogy csupán egy hetet engedélyez. A szervezők ezt nem értették, és azt javasolták, hogy semmiképpen ne hagyjuk veszni a programot. Ha lehetséges, a már meghirdetett találkozók és konferenciák zömét sűrítsük egyetlen hétbe. Az egyetemi konferenciákért tiszteletdíjat kaptam, ennek feltételeit ,a szervezők állapították meg. Én az utolsó napon tudtam meg, hogy csoportunk (összesen négy személy) teljes költségeinél levonása után százezer dollárral rendelkezem. Úgy döntöttem, hogy ezt az összeget az AIDS elleni küzdelem céljaira fordítjuk, egyszer használatos injekciós tűket- veszünk. A következő héten meg is érkezett Moszkvába az első százezer darab, ezeket tizenegy gyermekklinika kapta. A teljes összeget, az utolsó centig arra használtuk, hogy egymillió tűt vegyünk. Erről csupán azért beszélek, mert éppen akkor írtam alá azt a dokumentumot, amelyben rendelkezésem szerint minden pénzért injekciós tűket kell venni, amikor a moszkvai újságoskioszkokban megjelent a Pravdának az a száma, amely az egyik olasz újság (La Repubbli- ca) cikkét ismertette az utazásomról. Az írás arról szólt, hogy amerikai utam során állandóan részeg voltam, mi több, még az elfogyasztott alkohol mennyiséget is megadta. Amiből nyilvánvalóvá vált, hogy az olasz újságírónak szegényes a fantáziája. Ez az italmennyiség ugyanis komoly férfinak meg se kottyan. Továbbá azt is állította, hogy aki injekciós tűkre vár Moszkvában, hiába vár, mivel én minden pénzemet videokamerákra és videokazettákra költöttem, ajándékokat vettem, öltönyöket, ingeket, cipőket és egyéb ostobaságokat; vagyis nem csináltam mást, mint áruházakat jártam és rendeltem: ezt, meg ezt, meg ezt kérem! A Pravda által átvett cikk céltudatosan úgy állított be engem, mint a műveletlen és részeges orosz medvét, aki először jut el egy civilizált országba. Természetesen pontosan tudtam, hogy az utazás a hatalom csúcsán heves ellenérzéseket vált ki. Számítottam arra, hogy mindent elkövetnek, hogy rossz színben tüntessenek fel engem és rövid amerikai utamat; azt azonban nem hittem, hogy ellenfeleim ilyen mélyre süllyednek, hogy a szó szoros értelmében vett ostobaságig, szemtelen hazugságig is eljutnak. A moszkvaiak és igen sokan mások az ország minden részéből egyöntetűen reagáltak: ezrével kaptam a szolidaritásról biztosító táviratokat. (Vége)
