Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)

1990-05-10 / 13. szám

1990. május 10., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

18.

Azt is kevesen tudják ma már, hogy Batthyány Lajos minden akadállyal megküzdő, semmiféle anyagi áldozattól vi^za nem riadó támogatása nélkül Kossuth semmiképp nem lett volna követ, méghozzá országos követ az utolsó pozsonyi diétán. Ehhez a Pest megyei választási győzelemmel szerezhette meg a jogot. Később a rosszféle, elhallgatott politikai okoskodások miatt senki kortárs közel se férhetett Kossuth mesterségesen megnövelt, tündöklővé ma- gasztosított szobortekintélyéhez. Anélkül, hogy ártani akarnánk ennek a tekintélynek, sallangmentesen meg kell mondani: az akkor még — nem először és nem utoljára — ingatag viszonyok közt élő ügyvédpolitikus igencsak rászorult a liberális felfogású, hatalmas befolyású mágnás — Batthyány Lajos pártfogására.

Amikor 1847-ben a mesésen nagy összegű kortespénzekkel megnyert választásokon Kossuth Lajos mandátumot szerzett, diadalmenetben ünnepelték hívei. A diadalmenetet fő támogatója, Batthyány vezette a város falai közé a Széna tértől végig az Országúton, át a Hatvani kapun. Ehhez fogható lelkes, reménnyel teli órákat csak a következő év március 15-én élt át a pesti nép.

Most Calvin tér a Széna tér, Múzeum körút az Országút s az Astoria aluljáró van a Hatvani kapu helyén.

Mindezt azért említjük fel, mert ilyen előzmények adják az okát a gyászmeneti útvonal megválasztásának. Végig kívánták vinni a mártír földi maradványait ott, ahol még minden keserűség nélkül, a jövőbe vetett tökéletes bizalommal tudott örvendeni első átütő erejű közéleti sikerének. Szavakkal aligha érzékeltethető a gyászmenet. Roppant méretű volt, hatásában pedig lenyűgöző. Ahhoz, hogy egyáltalán felsorakozhasson, kilométereket kellett igénybe venni. A felzárkózásra váró rendezett tömeg megtöltötte a ferencestemplom körüli utcákat; a Barátok terétől tekintve a még álló menetet, sorai végigkígyóztak az Egyetem utcán, a Kecskeméti utcán, a Széna téren, az Országúton; a Hatvani kapunál jobbra kanyarodva folytatódott a Kerepesi úton. Túl a Nemzeti Színházon, a Pannónia Szállónál — ma a Rákóczi út páratlan oldalának első épület — várta a jelet az indulásra a menet éle. A járdákon szorongó közönség a templomtól a temetőig zárt sorfalat alkotott az útvonal mindkét oldalán.

Díszbe öltözött városi huszárok alkották a menet élét. Legelöl egy őrmester, mögötte négy közhuszár egymás mellett, mutatva a felállásukkal, hogy miként igazodjon mögöttük a négyes oszlop.

Az életmegtartó munka jelképeként a különböző mesterségek gyakorlói sorakoztak fel a céhek és ipartestületek zászlóival. Változatos képet mutatott a 2277 emberből álló alakzat.

Náluknál is többen voltak a jótékonysági és temetkezési egyletek nevében felsorakozott csoportok, melyek az iparosokat követve, szintén zászlók alatt, 3750-en demonstrálták az emberiességi összefogás fontosságát, a bajba jutottak iránti áldozatkészség elemi kötelességét.

Hosszú oszlopsorukat meg-mégszakította egy-egy feketébe, vagy díszmagyarba öltözött fiú és leány, aki fekete bársonypárnára helyezett babérkoszorút tartott.

Nyomukban, arányos távközzel más pesti testületek és polgárcsoportok képviselői következtek, ezerkétszázan—minden csoport zászlóval. Háromszáz kiskereskedő, háromszáz, kereskedelemben alkalmazott ifjú, kétszáz hallgató a pesti egyetemről, négyszázan a tűzoltóságtól, a budai és a pesti népkörből. Úgyszintén több száz formaruhás gyászoló a Magyar Államvasutaktól.

Az eddig felsoroltak mind, mind pesti és budai közösségek voltak. Akkor még nem létezett a Buda, Pest és Óbuda egyesítésével életre hívott Budapest, noha az összevonásra már javában készültek a tervek. Hamarosan, 1871. január elsejével be is következett a változás.

Lezárandó a pestiek—budaiak hosszú blokkját, látványos lovasbandérium választotta el a gyászmenet további szakaszaitól. Tizenhat lovasból állt a bandérium. Fekete tollas csákó, fekete bársonyatilla, fekete posztónadrág valamennyin. Nyergük, nyeregtakarójuk úgyszintén fekete, ezüsttel szegélyezve. A lovasok három lobogót vittek: az egyiken Magyarország, a másikon Pest városa, a harmadikon a Batthyány család címere. Áttetsző fekete kelme fátyolozta a magasra tartott zászlókat.

A lovasok után szintén lovasok, de ők már gödöllőiek. Kékbe öltözött, hét jókötésű férfi a kevéssé fegyelmezett paripák hátán. Nem is paripák azok, hanem rúdhoz szokott parasztlovak, amilyeneket össze tudtak válogatni a leg- jobbakból Gödöllő mezőváros gazdálkodói.

Messzébb-hátrább vannak még a vidéki küldöttségek, jogos hát a kérdés, hogy miért éppen e hét kék dolmányos, fekete zászlót hordó gödöllői lovas követi közvetlenül a pesti ezreket?

Senki nem nevezte nevén a magyarázatot, mégis világos volt az mindenki számára, aki egy kicsit is értett a politika nyelvén. A koronázás óta Gpdöllő egyet jelentett az uralkodóval, I. Ferenc Józseffel. Ugyanis a király a gödöllői, volt Gras- salkovics-kastélyt és a hozzátartozó uradalmat

Bocsánatkérés Batthyány Lajostól

kapta koronázási ajándékként Magyarországtól. Az ajándékozás szándékát és tényét az alkotmányosan választott kiegyezési országgyűlés kezdeményezte és szavazta meg. Maga az uralkodó vagy személyes képviselője csakugyan nem vehetett részt a gyászünnepen, már csak a közös monarchia császársági felének érzékenysége miatt sem, de volt arra gondja a rendezőbizottságnak, hogy módot találjon a temetést helyeslő uralkodói vélemény megnyilatkozására. Ezt fejezte ki a hét gödöllői lovas.

Mindenki megilletődötten tekintett a gödöllőiek után következő veterán honvédekre. Létszámra egy bő zászlóalj telt volna ki az 1848—49-es csataterek immár megőszült hőseiből. Ők minden pompát nélkülöztek. Egyedül az élükön álló Riegler honvéd százados viselt fekete díszegyenruhát. Még Ivánka Imre, a bátorságáról ismert szabadságharcos katona is a régi, kopott egyenruhájában mutatkozott bajtársaival.

A gyászmenet következő, igen hosszú, legalább fél kilométeres szakasza az ország megyéinek, közigazgatási körzeteinek, városainak és községeinek hivatalos küldöttségeiből tevődött össze. Akik egyéni szándékból, saját költségükre —tíz- és tízezrek—jöttek ez alkalomból a fővárosba, azok természetesen nem állhatták be a sorba.

Lássuk tehát, honnan érkeztek küldöttségek, összesen több, mint másfél ezer személy. Bármilyen unalmas a felsorolás, attól el nem tekinthetek, mert kortörténeti tényről adunk számot. Másrészt pedig hadd jusson hozzá az értesüléshez a szóban lévő helységek, megyék későbbi szülötte.

Ismertessük előbb a megyéket és közigazgatási körzeteket.

Abaúj, Alsó-Fehér, Arad, Aranyosszék, Bács, Baranya, Bars, Békés, Bihar, Borsod, Esztergom, Fejér, Gömör, Győr, Hont, Hajdúkerület, Háromszék, Heves, Jászkunkerület, Komárom, Kraszna, Közép-Szolnok, Marosszék, Márama- ros, Nógrád, Nyitra, Pest, Sáros, Sopron, Somogy, Szabolcs, Szatmár, Szepes, Temes, Tolna, Torontál, Trencsén, Vas, Veszprém, Viseg- rád, Zala, Zemplén, Ung.

És íme a falvak és városok.

Arad, Apostag, Baja, Cegléd, Csepreg, Csongrád, Debrecen, Derecske, Dunabogdány, Eger, Esztergom, Gödöllő, Gyöngyös, Győr, Hódmezővásárhely, Jászberény, Kalocsa, Kassa, Kecskemét, Kiskunhalas, Kolozsvár, Komárom, Korpona, Losonc, Makó, Miskolc, Nagymaros, Nagyszombat, Nyíregyháza, Óbuda, Sopron, Szegéd, Szentendre, Székesfehérvár, Temesvár, Ungvár, Vác, Veszprém, Zilah, Zom- bor, Zólyom.

Aztán a közélet leghíresebb, legtudósabb, leghatalmasabb emberei következtek. Mindenki előtt a legtekintélyesebb: Deák Ferenc a szokásos egészen egyszerű táblabírói öltözetben. Neki nem kellett külön alkalmi ünneplő, hiszen örökké feketében járt, tetőtől talpig. Még a nyaka körül viselt elmaradhatatlan selyemsál is fekete volt. Gróf Andrássy Gyula, a miniszterelnök meg természettől illett a gyászmenethez: dús,göndör haja, erős bajusza és szakálla szénfekete. Ami a templomi gyászszertartásról való távolmaradását illeti, abban nem kell politikai okot látni. Szomorú, prózai - magyarázata volt annak. Olyan betegséget tett rá a sors, ami miatt lehetőség szerint tartózkodnia kellett a huzamos időhöz kötött bezártságtól. Amennyire lehetett, meg kellett neki adni a mozgásszabadságot. Emiatt nem lehetett jelen mindvégig az órákig tartó gyászmenetben sem. Súlyosbodó panaszai miatt idő előtt vissza kellett vonulnia a közélettől s a kegyetlen, gyógyíthatatlan betegség rettenetes szenvedést okozott neki a hosszú haláltusában.

Ugyanazokat a kormánytagokat láthatták a két vezérpolitikus társaságában, akik a gyászmisén is részt vettek — báró Eötvös Józsefet, Horváth Boldizsárt, Szlávyt és Gorovét. Nemhiába dorgálta meg a sajtó az országgyűlést a gyászünnepéllyel kapcsolatos hallgatása miatt, mert most feltűnően sok képviselőt láthattak a menetben. Hasonlóképpen népes csoportot küldött a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság. A Pesti Magyar Királyi Egyetem professzori kara úgyszólván teljes létszárfimal megjelent. Kultúránk és tudományunk mindmáig tündöklő nevű gyarapítói nyilvánították ki kegyeletüket: Horváth Mihály, Pulszky Ferenc, Szász Károly, Jókai Mór, Gyulai Pál, Toldy Ferenc, Greguss Ágost, Römer Flóris, Pauler Tivadar, Jedlik Ányos, Ballagi Mór — s írhatnánk még hosszan a ma már kevéssé ismert, de a akkor nagy tekintélynek örvendő neveket.

A szellemi és politikai előkelőségek nyomában az egyházi személyiségek következtek, majd a fővárosi törvényhatóság tagjai, a közigazgatás tisztviselői, élükön a főpolgármesterrel. Mögöttük Pest valamennyi dalárdája, zászlókkal, dalárdánként más-más, egységes öltözetben.

Egyébként a gyászmenet egész hosszán, szabályos távközökben munkás és iparos egyesületi zenekarok helyezkedtek el.

Megkönnyítendő az áttekinthetőséget, itt most félbe szakítjuk a sorrendi folyamatosságot, és visszatérünk az események időrendi folyamatosságára.

Piry Czirjék gyászbeszéde végeztével kint a templom előtti téren fölzendült Beethoven Miserere című szerzeménye, melyet a már említett pesti dalárdák együtt énekeltek, negyventagú polgári zenekar kíséretében. Amíg ez tartott, kihozták a ravatalról az érckoporsót, és a külön erre a célra készült hatfogatú halottaskocsira emelték. Pontban tizenhat órakor a város minden harangja megkondult, s ekkor indult el a temető felé a gyászmenet éle, amely mostanáig a Pannónia Szálló előtt várakozott.

Mire a templom elől, a Barátok teréről megindulhatott a halottaskocsi, addigra a menet eleje már elérte a temetőt.

Innen megint visszatérünk a gyászmenet ismertetésére.

A középponti rész ötven-ötven fáklyás lépdelő sorfalán belül haladt. Kissé távolabbról követve a dalárdákat, elöl Beliczay Imre városi képviselő vitte azt a fekete bársonypárnára helyezett babérkoszorút, amelyről már a ravatal leírásakor tettünk említést. Beliczay tanácsost a szertartásban részt vevő nagy számú papság követte, ugyanazok, akik a templomi gyászszertartást is végezték. A rajtuk és náluk lévő infulák, palástok, kegytárgyak vakítottak a pompától.

A nyomukban haladó halottaskocsi hat fekete paripáját elborították a szerszámzat ezüst veretéi. Batthyány Lajos magasan nyugvó érckoporsójáról gyászszalagok íveltek alá, amelyek végeit egy-egy tanácstag tartotta. A kocsit a fáklyások sorfalán belül, jobbról-balról tizenkét-tizen- két díszruhás pesti polgár kísérte, a válluknál tartva kivont kardjuk hegyét. Gyalogosan követték a gyászkocsit a család és a szőkébb rokonság ferfitagjai. Utánuk hat, teljesen egyforma díszhintó a nők számára. Az elsőben az özvegy, Emma és Ilona lányával. A másodikban Damja- nics Jánosné Csernovics Emília Hollán Ernőné társaságában. Majd a további négyben más női hozzátartozók, mellettük közéleti nagyságok feleségei.

Bármilyen különös, de úgy igaz, hogy a világvárosi jövő elé néző Pest-Buda munkastömegei Batthyány Lajos temetésén vonultak először utcára vörös zászlók alatt. Ugyanis a nagyasszonyokat szállító hat díszhintó után sok ezer munkás vonult, példás rendben, egyszínű vörös lobogóikat gyászfátyolba takarva. Hosszú oszlopukat a magánfogatok tömege követte, majd, mint ahogy az egész gyászmenet élén városi huszárok haladtak, úgy ok'is zárták a menetet.

Ott, ahol a mauzóleum magasodik, abban az időben még jól kivehető természetes domb emelkedett a temető síkja fölé. A mauzóleum elkészültéig piszkei vörösmárvánnyal bélelt sírüregnek kellett őriznie Batthyány hamvait. Ezt a sírüreget a temető középpontjának számító domb tetején építették meg.

Előre meghatározott rendben, csoportonként ki-ki a számára jelölt helyre vonult a sír körüli térségen. A gyaszmenet közeledése közben zúgtak a város harangjai, csak a temető kápolnájának tornya maradt néma. Ebben pontosan tizenhét órakor csendültek meg a lélekharangok. Ekkor már felsorakoztak a honvéd veteránok. Egyedül az ő zászlójukat vitték a sír közelébe. A lélekharangok megszólalásával egy időben fehér ruhás leánykák egész serege ékelődött a gyászmenetbe. Mindegyikük élő virágból font koszorút tartott—ezek a gyermeklánykák a kivégzett első miniszterelnök ártatlanságát jelképezték.

A dalárdák gyászéneke mellett érkezett a temetőbe a halottaskocsi, amelyről másodpercnyi pontossággal hat órakor emelték le Batthyány Lajos koporsóját. Miként a ferencesek templomában, úgy itt is Szabó József püspök, esztergomi nagyprépost, prímáshelyettes vezette az egyházi szertartást. Rövid gyászbeszédet mondott Barna Zsigmond városi főjegyző, aki minden bizonnyal derék férfiú lehetett, hogy ekkora tisztességben részesült. De vele kivételt teszünk: boruljon jótékony feledés az ő szónoklatára, mert az, sajnos, valami egészen lehetetlen közhelytömeg. Még szerencse, hogy a gyászünnep monumentális összbenyomása, ünnepi fenségessége mit sem fakult a különben rövid dikciótól.

Annál inkább sem, mert az egyetlen hatalmas kórussá tömörült dalárdák megrendítő hatással énekelték Egressy Béni ez alkalomra írt és komponált, Búcsúzó című szerzeményét, miközben a helyére állították a pesti polgárok a súlyos érckoporsót lent a márvány üregben. Mielőtt befedték volna az egy darabból faragott, antik ízlésű, hatalmas márványlappal, az özvegy helyezett elsőnek koszorút a koporsóra. Utána két gyönyörű hajadon, a főváros nőtársadalmának jelképei babérkoszorúk sokaságával borították el a sírüreg belsejét.

A helyére illesztett fedőlapon és a sír környékén csakhamar virághalmok magasodtak. Sötétedésig tartott a megilletődött tömeg fegyelmezett, csendes búcsúja a nemzet halottjától. Még a következő napon is ezrek zarándokoltak ki a Kerepesi úti temetőbe.

19.

Az a másnap pedig péntek volt, június tizediké. Tallózva a mondott napon megjelent országos lapok estéli kiadásából, ilyen tudósításra bukkanhatni:

,,A zsinat tárgyalásairól ma csak azon hírt vettük, hogy pünkösd hétfőjén kezdetét vette a csalhatatlanság feletti részletes tárgyalás; a schéma két első fejezete elfogadtatott. A jezsuiták erőszakosan betömték az ellenzék száját a zsinatban, most pedig olyat terveznek, hogy a kisebbségtől még azon jogot is megvonják, hogy a zsinaton kívül működhessék eszmékért. Egy jól értesült római levelező szerint a pápa az ellenzéki püspökök ‘eretnek’ iratait a csalhatatlanság ellen kárhoztatni, s mint a hazugság szüleményeit elítélni akarja.

A jezsuiták államcsínyjét a zsinaton az ultra- montán lapok a legnagyobb örömujjongással üdvözlik. A csalhatatlanság feletti általános vita megszakítását," a szó szabadságának kigúnyolását, a brutális szájkosarat, melyet a legtudósabb püspökökre erőszakoltak, ‘kellemes ese- mény’-nek neveztetik. így az Unita Catt. levelezője 3-án következőket írja a zsinatról: ‘A zsinat közgyűlésében tegnap igen kellemes esemény’ történt. Értem ez alatt, hogy tegnap 150 atya az általános vita berekesztését indítvanyozá s óriási többség el is fogadé. így ért véget a zsinat munkálkodásának első része, melyet az ellenzék vágyai a végtelenbe kihúzni akartak. A ‘rai- sonirozo’ atyák utolsója a hírhedt Marét, surai püspök ki beszédével nem aratott babért. Ha a gallicán-forradalmi lapok azon eseményekről, melyek a zsinat tegnapi ülésében előfordultak, hazudságokat közölnének, úgy könnyű lesz azokat meggyöngíteni; most még nem jött el erre az idő. Legyen elég megemlíteni, hogy Bilio bíbornokot, a zsinat elnökét, tetszés zaj üdvözlé, midőn a szónoktól másodszor megvonta a szót.”

Jó okkal állítjuk párhuzamba a pesti országos gyásszal ezt a Rómából keltezett, egyébként hamisítatlan liberális szellemben fogalmazott tudósítást. Mindjárt a liberális szellemnél maradva, láthatjuk, hogy a később teljesen indokolatlanul feudális-reakciós társadalomnak nevezett királyi Magyarországon milyen szabad szájú hangnemben írhatott a sajtó a katolikus egyházról. Aztán meg, ha bárkinek is elkerülte volna a figyelmét, ezennel emlékeztetünk rá, hogy nem akármilyen eseményről ad hírt a tudósítás. A világegyház újkori történetének nagy visszhangot keltő eseményéről, az első vatikáni zsinatról van szó. Bármely kor történészének.elemi feladata megismerni a kutatási időhatárai közé tartozó eseményeket. Még akkor is, ha azok között nincs oksági összefüggés, csupán csak párhuzamosak egymással.

Senkit meg nem gyanúsítok azzal, hogy a korszakot kutató szakember létére nincsen tudomása az oly nevezetes első vatikáni zsinatról. Csodálatos szórakozottságra vall viszont, ha el tudja képzelni ezt a zsinatot az esztergomi érsek-hercegprímás nélkül. Simor János különben sem tartozott a jelentéktelen személyiségű egyházfejedelmek közé. Mint egyéniség is nagy tekintélyt mondhatott magának szerte a világon egyháza közvéleményében. Ráadásul a második legjelentősebb európai kontinentális nagyhatalom legfontosabb egyházi méltóságának számított. Fontosabbnak a salzburgi, a bécsi érseknél. Amellett a legképzettebb dogmatikusok egyike. Képzelhető-e, hogy ez a királyt koronázó Simor János, a magyar történelmi hierarchiában az első zászlósúr hiányozhatott arról a zsinatról, ahol éppen a pápa dogmatikai csalhatatlanságát kellett kimondani és megszavazni?

Távolmaradása, leszámítva az esetleges fizikai akadályoztatást, teljességgel elképzelhetetlen lett volna. A körülmények pontosabb ismeretében határozottan utalhatjuk tehát a fikciók közé, hogy ,,az akkori hercegprímás... a felkérést visszautasította.”

S ezzel még mindig nincs vége a dolognak. Mert ha a rendezők meggondolatlanul felkérik Simor Jánost, a hercegprímás csakugyan kitért volna. Egyszerű a magyarázata ennek. A katolikus egyházban a legritkább esetben temet világi személyt a prímásérsek, hacsak nem családtag vagy közeli hozzátartozó az illető—amikor tehát nem hivatalos minőségben végzi a szertartást. Máskülönben csak koronás személyek tetemét szokta beszentelni.

Mondhatnánk, miért nem kérték fel a rangban utána következőket: elsősorban a kalocsai érseket, másodsorban az egri érseket. Azért nem, mert miként a világi végtisztesség megadója a főváros volt, úgy az egyházi szertartás annak az egyházmegyének a hatáskörébe tartozott, amelynek területén a főváros fekszik. Ez pedig az esztergomi főegyházmegye. S mivel szertartásvezetőnek maga a hercegprímás eleve szóba sem kerülhetett, igenis a lehető legbarátságosabb gesztusnak tekinthető, hogy a főegyházmegye tényleges kormányzója, a hercegprímás közvetlen helyettese, a püspöknek fölszentelt nagyprépost végezte a szertartást Batthyány hamvai felett.

(A következő csütörtökön folytatjuk.)