Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-10 / 13. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1990. május 10., csütörtök KAPOSVÁRI AUTÓS MONOLÓGJA Hála Istennek, tulajdonképpen majdnem minden rendben van! Tavaly végre sikerült túladnom az öreg Wartburgomon, és megérkezett a modern, fürge Fiat, amely köhögés nélkül úgy száguld az utakon, mint egy Honda. Csak az a kár, hogy a garázsorti messze van, kint a pokolban, a laktanya mellett. Fél óra gyaloglás kell, míg odaérek... No, de sebaj! Addig is kitapasztalom, hogy milyenek is Sí autósok! Hogyan tartják be a szabályokat, hogy nekünk, szegény gyalogosoknak ne kelljen félnünk, mert még a zebrán is elütnek bennünket. Sajnos, akadnak bőven ilyenek! Mit nekik a zebra, a zöld, mind olyan, mintha színtévesztő lenne. Nem is tudom, hogyan kaphattak ezek a félvakok jogosítványt! Hát most nézzenek oda! Itt a Honvéd utcában egy szegény kis öregasszony, egy bottal járó vánszorgó nő át akar menni az úton. Már a közepe felé tart, még a botját is lengeti, mégis elvágtat- nak az orra előtt hárman, egy meg mögötte! Meg nem állnának az istenért sem! Hát szabad az ilyen gengsztereknek jogosítványt adni?! Ott, a Kisfaludy utcában meg két ártatlan gyermek megy át az úton. Pont az iskola előtt! Hát van ennek a vezetőnek lelke, hogy majd a sarkukra hajt? Én rögtön elvenném tőle a jogosítványt! Ronda gyermekirtó, biztosan valami ficsúr, aki meg nem nősülne, hogy egész életén át szabadon garázdálkodhasson a Mercede- sével az utakon! Na, végre itt vagyok a garázsomnál. Valami csibész persze nekiment az ajtómnak, és a friss festéken egy ronda hofzsolás van! Hát ilyenek a szomszédok! De félre a bosszúságokat, végre beülhetek az én gyönyörű sötétkék Fiatomba. Még meg is csókolom a fényes orrát! Végre elhelyezkedhetek a zsöllyémben, és száguldhatok a kocsimmal úgy istenigazából! Csak itt érzem magam igazi szabad embernek! Na, indulás! No, de hol van itt szabadság? Hát szabad élet ez, amikor a meggondolatlan járókelők, ezek a megátalkodott gyalogosok minduntalan megszegik a szabályokat, s akárhol át akarnak menni az utcán? Ez a fiatal lány is, a magas sarkú cipőjében, ez az ostoba liba, nem tudja, hogy egy Fiat milyen gyors? Egykettőre ott vagyok a nyakán, de nem siet, nem ugrik el, csak tipeg a lenge szoknyájában! Azt hiszi, hogy majd lelassítok miatta? Hát azt várhatja! Nézzen körül, ne legyen olyan bamba, várja meg szépen, míg az ilyen gyors kocsi elsuhan előtte. Hogy nem tudja, mire képes egy Fiat, egy Merd, egy Honda? Erre mondják, hogy a maiaknak a technikai műveltsége nagyon alacsony színvonalú. És a gyerekek! Képesek futkosni az utcán, még labdázni is, pedig tudhatnák, hogy ez milyen veszélyes! Hát micsoda szüleik vannak ezeknek, akik még arra sem oktatják ki őket, hogy várják meg, amíg tiszta lesz az utca! Hát micsoda pedagógusok tanítják ezeket? Szabad manapság egyáltalán olyan pedagógust alkalmazni, akinek nincs jogosítványa? Micsoda rendetlenség van ebben az országban? És most meg nézzék csak! Előttem vagy 300 méterre egy fiatal anya akar átmenni az úton, a karon ülő gyermekével! Hát megőrült ez az asszony? Hát így vigyáz a saját egyszülött gyermekére? Hát nem kellene ezt börtönbe zárni, aki ennyire tudatlan, ennyire lelketlen, majdhogynem gyilkos? Ahelyett, hogy körülnézne, megvárná csöndben, míg egy ilyen gyors kocsi elszáguld előtte, nekiindul, gyermekkel együtt! Ha én lennék a férje, hát bezárnám egy szobába, és kenyéren-vízen böjtöltetném, amíg meg nem tanulja, hogy az úttest nem a gyalogosoké, hanem a mienk, autósoké. Ha nem is kizárólag! És mégis mindig minket szidnak, fenyegetnek; őrülteknek neveznek bennünket, hogy gyorsan hajtunk, pedig egy ilyen kocsinál akkor lehet benzint megtakarítani, ha kihasználjuk a gyorsaságát! Ez népgazdasági érdek! Erre kellene megtanítani a járókelőket. Javaslom, rendezzenek az öregek és a nők számára gyorstalpaló tanfolyamokat, ahol arra oktatják őket, hogy mikor kell áthaladni az utcán. A legjobb, ha üres az úttest, se közelben, se távolban nincs jármű! Hát ezt még az öregek és a gyermekek is meg tudják talán érteni! Tari János Napszakok (Egy nyugdíjas feljegyzései) Az angolokról mondják: a délutáni teázás szokását még a háborúk idején sem hagyták abba, az arra a napszakra (ebéd és vacsora közt) beütemezett, megszokott foglalatosságot — a teázást — min- denekfelett valónak tartották és tartják. Mi, magyarok ilyen szent dolognak tartottuk valaha az ebédet, az ebédelést; ehhez a magyar pontban déli 12 órakor fogott hoz*á. Harangszókor. Otthon, gyermekkoromban, legjobb emlékezetem szerint sok dolgot megbocsátottak az asszonynépnek, egyet azonban soha: ha déli harangszóra nem lett kész az ebéddel. * * * A napszakok az ember fogódzói: a reggel az ébredésé, a nappal a munkáé, az éjszaka a pihenésé. Ettől persze vannak, lehetnek eltérések, de az embernek ez a rendszeresség tenne jót: az ilyen életvitel, életritmus lenne (idegrendszere, életfunkciói számára) az ideális. Ennek kapcsán az esti tévénézésről. Meddig nézhet televíziót a másnap hétkor iskolába induló nebuló? Erről (is) erősen megoszlanak a vélemények. Pétiké, 10 éves keresztfiam például késő estébe nyúlóan— szülei hallgatólagos beleegyezésével — tévézget: legtöbbször ő kapcsolja ki a készüléket, mert szülei közben elalszanak. Ezt a fajta liberalizmust én erősen helytelenítem, a szükségtelen eltérések kategóriájába sorolom. * * * Miközben — férfiasán bevallom — magam is engedek (ha úgy tetszik) a kor kihívásának, megszegve a napszakok eddigi megszokott rendjét. A kísértés, ezúttal a műholdprogramok belépésével polgárjogot nyert szerény panelhajlékunkban is. A nap tévénézéssel kezdődik és fejeződik be. Mostanában már nem kevesebb, mint másfél tucatnyi tévéadó versenyez a néző kegyeiért, s az ember eredendően kíváncsi lény, enged a kísértésnek. Persze az is lehet: mint minden eddigi csoda, ez is három napig tart... Kerner Tibor CSEKÉLY ESÉLY Kaphat-e munkát a nyugdíjas? 1983 januárjától működik Kaposváron a Munkaerő-szolgálati Iroda. Ez év márciusától a foglalkoztatáspolitika megváltozása miatt—átképzési támogatás folyósítása, gyakornoki foglalkoztatás, munkanélküli segély, újrakezdési kölcsön stb. Tizenegyen dolgoznak a Füredi utcai irodában. Ottjár- tunkkor — ünnep közeledvén — csak néhányan fordultak meg itt. Naponta általában 50— 60 ügyfél kopogtat be munkalehetőség iránt érdeklődve. Van, aki sokadszorra jön, mivel nem akadt megfelelő állásra. Jelenleg 400 betöltetlen helyről van tudomásuk, amelynek 98 százaléka fizikai, 2 százaléka szellemi munkaerőt vár. Arról érdeklődtem: a nyugdí- jasokfelkeresik-e az iroda munkatársait, s a rokkantosítottak vagy a nyugdíjkorhatáron túl lévő egészséges férfiak és nők váloqathatnak-e a lehetőségek közül? Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc — Tavaly 6811 ügyfél fordult meg nálunk. 96 rokkantsági és 161 öregségi nyugdíjas jutott a mi közvetítésünkkel munkahelyhez — mondta dr. Kárpáti József né irodavezető. — Ez csupán 4 százalék, ám arról nincsenek információink, hogy nem rajtunk keresztül hány vállalatnál, intézménynél oldódik meg a munkaerőgond úgy, hogy ismeretség alapján alkalmaznak nyugdíjast, vagy a korábbi szerződésüket hosz- szabbítják meg. — Miiyen a kínálat? — Elképesztően szegényes. Általában nyolcórás állásokat hirdetnek a munkáltatók. Ilyen például a takarítói, a portási, a fűtői és az éjjeliőri állás. Ritkán részidős alkalmazás is lehetséges. Nagyobb zárlati munkáknál szívesen alkalmaznak nyugdíjas gépírónőket, adminisztrátorokat. — Más lehetőség? — Sajnos nincs. Ennek az is oka lehet, hogy ha valahol van üresedés, akkor a munkahelyek nem jelzik ezt. Ha beosztottjuk elköltözik, meghal vagy huzamosabb ideig betegállományban van, akkor helyettesítik, vagy munkakörét a kollégák ismeretségi köréből töltik , be. Természetesen léteznek úgynevezett „úri nyugdíjas helyek” is. Ilyenek például a múzeumi teremőrök... — Ha közvetítés útján álláshoz jut a nyugdíjas, milyen bérezésben részesül? — Általában jóval kisebb ősz- szegért alkalmazzák őket. Ezt takarékossági okokból teszik, mivel szerintük az 55, illetve a 60 éven felüli munkaerő már részesül egy alapellátásban, a nyugdíjban. De ha úgy vizsgáljuk, hogy esetenként ennek az embernek ugyanazt a munkát kell elvégeznie, mint egy jóval fiatalabbnak, aki 2—3—4 ezer forinttal többet visz haza, olyankor jogos igazságtalanságot érezhet a nyugdíjas. — Véleménye szerint a nyugdíjasok körében a kereslet-kínálat találkozhat-e a közeljövőben? — A jelenlegi munkaerőhelyzetben (amikor fiatal emberek tucatjai kapják kézbe máról holnapra a munkakönyvüket: amikor olyan sokan részesülnek munkanélküli segélyben) a nyugdíjasok elhelyezkedési gondja tovább fokozódik. Ha a munkáltató tájékoztat bennünket munkaerőigényéről és megjegyzi, hogy az illető lehet nyugdíjas is, akkor nem vitás: két fiatal munkanélkülit és egy nyugdíjast küldök az álláshelyre. Ha a munkáltatónak a nyugdíjas a rokonszenvesebb, akkor azt veszi föl. Mi pedig a két munka- nélkülinek tovább folyósítjuk a segélyt... Lörincz Sándor EGY VOLT HADIFOGOLY KÉRDEZI Újra bűn a ,,nyugatosság”? Még nem is olyan régen különböző szervek különböző alkalmakkor előszeretettel érdeklődtek afelöl — nem is titkolt célzatossággal —, élnek-e külföldön (értsd alatta: nyugaton) rokonaink, s ha igen, miként „szakadtak” határainkon túlra. Mert ugye volt, aki önként ment, (különböző késztetésektől indíttatva), megint mást vittek (akarata ellenére). Ez utóbbiak száma kiváltképp a második világháború idején és azt követően sokasodott meg, és a sokadalom főként keleti irányba tartott... Évtizedeket kellett várni, amíg minisztertanácsi rendelet mondta ki egyebek között a „polgári személyként, katonaként, illetőleg leventeként—munkavégzés céljából vagy hadifogság címen — a második világháborúval összefüggésben a Szovjetunióba hurcoltak, illetve ott hadifogságba esettek" társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezését és az 500 forintos nyugdíj- emelést. A rendelet világosan beszél és kiterjed minden részletkérdésre csupán egyet hagy nyitva. Nevezetesen azt, amelyik arra kér választ: mi lesz azokkal a volt hadifoglyokkal, akik nem a Szovjetunióban, hanem Németországban estek fogságba, s ott töltöttek több-kevesebb időt a szovjetek vagy szövetségeseik hadifoglyaként? Táczli Sándortól (Rinyaszent- király, Fő utca 43.) kaptuk a minap azt a tanácskérő levelet, melyből a következőkben idézünk: „Olvastam az újságban, hogy emelik a volt hadifoglyok nyugdíját. A cikk végére érve lepődtem meg: megtudtam, hogy ez rám nem vonatkozik, mert én Németországban voltam hadifogoly. Amikor a hadifogságból hazajöttem, még akkor is megkülönböztettek bennünket a többi hadifogolytól — például engem is hazaküldtek a munkából, mert „nyu- gatos” voltam... Nem hittem volna, hogy még mindig érvényes az ilyesfajta megkülönböztetés, mert most úgy néz ki, mintha mi saját magunktól mentünk volna oda ki üdülni... Sokan vagyunk, akik ezt a módszert helytelenítjük. Ne tessék azt hinni, hogy mi sajnáljuk a nyugdíjkiegészítést azoktól, akik a Szovjetunióban voltak hadifogságban, hanem azt kérdezzük: mi miért nem kaphatunk? Jóllehet már nem sokan élnek közülünk... Én 67 éves vagyok, s amióta nyugdíjba mentem, hétszer műtötték, cukros is vagyok, három hónappal ezelőtt pedig infarktusom volt. A nyugdíjam egy részét, sajnos, orvosságra költőm: hétféle gyógyszert szedek. Itt, Rinya- szentkirályban még élünk néhányan, akik hozzám hasonló helyzetben vannak és sérelmezik a nyugdíjkiegészítésnél alkalmazott, rájuk nézve hátrányos megkülönböztetést.” Az én ismerőseim között is akad, aki deportáltként járt keleten és nyugaton. Az úgy történt hogy negyvennégy telén a falubó sokadmagával a Szovjetunióba vittek, majd onnan a munkatáborból, később egy nyugatra induló szerelvénnyel nem hazaszállítot ták, hanem továbbvitték (mint hogy német vagy osztrák hadifog lyokkal került egy transzportba) következésképp „nyugatosként’ tért haza a háború után. Rá azon ban végül is vonatkozik a minisz tertanácsi határozatnak ez e asszusa: „polgári személy ént... munkavégzés céljából... e második világháborúval össze függésben a Szovjetunióba húr colták”. S mi vonatkozik vajon a rinya szentkirályi Táczli Sándorra é; társaira? „ _ A SZOKÁS HATALMA A professzornak a vára — a szokásai voltak. Törékeny, rendkívül kedves, élni vágyó, tevékeny és igazi tudós volt. Tudós volt abban a tekintetben is, hogy mindennapjait szoros rendben tartotta, felismerve a rendnek, a kialakult szokásoknak a hasznát, mintegy életben tartó erejét. Hosszú életre vágyott, hiszen hatvanévesen még fiatal férfinak számított, fiatal nővel kötött kapcsolatot, és ez a kapcsolat haláláig szép maradt. Reggel pontosan hétkor kelt, majd megreggelizett. Még az ízekben is ragaszkodott a megszokotthoz: bőséges, nem túl erős kávé, pirítós, vaj, sajt reggelire. Ebédelni vendéglőbe járt. Vacsorája társas kapcsolataitól függött, de akkor is a megszokott ételeit kérte. Reggeli után rögtön az íróasztalához ült, és intenzíven dolgozott két-három óra hosz- szat. Majd intézte a délelőtti dolgait, megebédelt, és hazaérve egy fél órát aludt. Délután ismét dolgozott egy-két órát. Az estéket társas életre szánta. Szeretett inkább ő menni a barátaihoz, de természetesen ő is fogadott vendégeket. Ebbe az életmódba gyakorlatilag senki sem szólhatott bele. A szó igazán jó értelmében még a szerelem sem. Tehát az életrendjétől, a munkarendjétől az érzelem nem téríthette el, de talán az érzelmei éppen ezért biztonságosak voltak. Elképzelhetetlen volt bármilyen téren, hogy ígéretét be ne tartsa. Valójában az az ember, aki szigorú rendet tart az életében", rengeteg időt és energiát takarít meg, illetve megkíméli magát a váratlan csalódásoktól, nehézségektől. Vegyünk egy igen egyszerű példát: ha a hét minden napját külön-külön meg kell terveznünk, önmagában a tervezéssel, programegyeztetéssel sok idő és energia fogy el, és a siker bizonytalanságát sem zárhatjuk ki. Lehetetlen minden napunkat úgy tervezni, hogy körülbelül egyenlő mennyiségű teher jusson egy-egy napra, így bizonytalanok lehetünk, elsősorban magunkban, hogy az egy napra jutó több terhet vajon elbírjuk-e? Tehát a napi tervező több feszültséget, több rohanást vállal, több rizikóval, és ebből következően több stresz- szel kell számolnia. A szokás és a rend minden korban, minden foglalkozásban érezteti hatalmát. A szövőnőnek ugyanúgy rendeznie kell mozdulatait, figyelmét a gépeknél, mint a hivatalnoknak az ügyek szövevényében,vagy az idős tudósnak a gondolatok megvalósításában, de ugyanez vonatkozik a szabadidőre és a magánéletre is. Ha igényes életet akarunk élni, sok eseményt kell életünkbe „behívni”, ez pedig rend nélkül alig megoldható. Nos, a professzor minden tekintetben helytállt. Tudományos munkássága tetőzött, több művet írt, igazi sikerrel. Családja, barátai ugyanilyen intenzíven és rendben érintkezhettek vele. A professzor ugyanakko magas kora ellenére ragaszko dott a magányos élethez, életvi telét így tartotta megfelelőnek. Munkássága magas tudomá nyos rangot juttatott számára és az öröm meggondolatlan lé pésre indította. Kedves tudói barátját látogatta meg Olasz országban, és közvetlenül utá na meglátogatta Londonban ; nagyobbik lányát. A két látoga tás csaknem egy hónapot vei igénybe. Egy hörtipja nem í megszokott rendjében telt. Kü lönösen a lányánál tett látoga tás vette igénybe. Rendszerte len, sokgyerekes család, ké vendég kislány is éppen látoga tóban volt ott, a lánya meg nen tudott szabadságot kivenni. / professzor megszokta a kora kelést, képtelen volt reggel ágy ban maradni, lustálkodni, é éhes is volt. Reggel tökéletesei felöltözött, hiszen idegene előtt soha nem engedett mei köntöst, és üldögélve, egyn fáradtabban várta a nap kezde tét. Ugyanígy telt a nap töbt része is, hirtelenül tervezetter sok bizonytalansággal. A professzor egy nappal hazaérkezése előtt szívroham ban meghalt. Dr.V. t
