Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-26 / 27. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. május 26., szombat „URAM, EZT A HEGEDŰSÉRT...” A SZÍNPADON MINDENKI FŐSZEREPLŐ Helyei Lászlóval beszélget Várnai Ágnes Szégyellem magam. Nem most és nem így kellett volna először találkoznom vele. Az igazi alkalmai ugyanis nem azjelenti, ha kitüntetik az embert. Az igazi apropót az ember, a színész önmagában kell hogy szolgáltassa, és azt illik észrevenni. Mégsem ez történt. A hétköznapok diktálta sztereotípiák most is a,, helyzet” fölé emelkedtek. Helyei Lászlót kitüntették. SZOT díjat kapott. Tehát ,,most már illik...” Illik közelebbről is megismerni azt az embert, akinek bamameleg hangja elvarázsol. Aki, hol Mosca, hol Cleante, hol Cyrano, Pozzo, Tevje alakjában néz szembe a publikummal. És akiről azt mondom: Ö a Helyei... A színpadon át botorkálok öltözőjébe, amelyet Bezerédy Zoltánnal és Spindler Bélával oszt meg. Először ő érdeklődik. Szakmai kérdésekről faggat. Velem még nem találkozott, de azért igyekszik megbarátkozni a gondolattól, hogy most én kérdezek. — Kapott már kitüntetést? — próbálom feloldani az ismerkedés zavarba ejtő pillanatait. — Egy díjat már igen, és arra vagyok a legbüszkébb. Főiskolás koromban bíztak meg a Volpone, Mosca szerepével. Erre az alakításra kaptam az elismerést. — Tagja a szakszervezetnek?, merthogy SZOT-díjat kapott? — Igen, de remélem nem azért kaptam a díjat — válaszol kissé bizonytalan mosollyal. Származása után érdeklődöm. — Budapesti vagyok, értelmiségi családban nőttem fel. A főiskolára hatodszorra vettek fel, de hát kellett a papír... Hogy mi irányított a pályára? Nem tudom... Szerettem az irodalmat, a verseket, a jó színházi előadásokat. Békés András osztályába kerültem. Már felnőtt fejjel, 23 évesen és családosán kezdtem meg a tanulmányaimat. Tudom, hogy „illik” szidni a főiskolát, de én csak jót mondhatok róla, bár volt egykét fölösleges tantárgy a négy év alatt. Békés András és Montagh Imre viszont nagyon odafigyelt arra, amit csinált. Szuperemberek voltak. A pályakezdésről faggatom és hangján, gesztusain érzem: kissé feloldódott már. — Az egyetemi színpadon játszottam amatőrként. Borzasztóan rossz voltam... _??? — Egy mély hangú, magas ember a színpadon... — válaszol a néma, kérdő tekintetre. — Ott találkoztam a Zsámbékival. Elém rakott egy kaposvári szerződést a Cseresznyéskert előadására... Nem tudtam nemet mondani, mert közben egy forgatáson megismerkedtem a leendő kollégáimmal, és akkor már eldöntöttem: ha ez a színház hív, csak oda megyek. Egy év haladékot, előszerződést kértem, hogy ne a Nemzetiben kelljen megkezdenem az évadot. Ezt akkoriban elég nehéz volt elintézni. — Az első igazi főszerep? — Miért fontos ez? Miért fontos, hogy főszerep? — kérdi kissé indignálódva. — Tudja, az újságírói beidegződés... — Azt gondolom, minden szerep fontos, minden szerep valamiképpen főszerep... — Amikor az ember a színpadon van, azt gondolja, hogy ott elbújhat. Pedig a nagy egészben minden látszik. Egy csöppnyi rossz jelenlét elrontja az egész előadást. A színpadon mindenki főszereplő. Ebben a színházban mindenkinek arca és karaktere van. Gondoljon például az lvanovra\ Három év alatt 15 szerepet játszottam. A Cyranót nagyon szerettem, de éreztem, hogy szakmailag még éretlen vagyok hozzá. Őszintén, kendőzetlenül beszél átszerződéséről a Nemzetibe. Arról, hogy miként ülte meg az ottani társulatot a mindenre rátelepedő adminisztráció. — Borzalmas színház volt, de nem tudtam nemet mondani Zsámbékinak. Ostoba voltam... Kevés volt a bemutató, és én játszani akartam — magyarázza az 1984-es visszatérés okát. Egyébként is mindig „benne volt a levegőben” Kaposvár. Tudtunk egymásról. Hívtak, és én jöttem. Egy komoly művészeti tanács döntött arról — ellenszavazat nélkül —, hogy visszavesznek. — A két évad szép személyes sikereket hozott: Tom Jones, Cseresznyéskert, Adieu, kedvesem, Godot... Ön mégis ismét úgy döntött: elmegy... — Egy idő után csak a személyes siker nem tudja boldoggá tenni az embert. Ez egy társasjáték.... A színház nagy sikerek után hirtelen hullámvölgybe került. Tavasszal még fantasztikus volt, őszre már semmi sem sikerült. Úgy éreztem: el kell mennem. Pécsre, majd Szolnokra szerződtem, de egy csődtömeg után visszakéredzkedtem... Megkaptam a Hegedűs a háztetőn főszerepét. Jókedvű és vidám voltam. Gondoltam, egyenesbe kerül az életem. Állandóan szólt a magnó, hallgattam a zenét. Nem, a pesti előadást nem láttam, és a felkészülésre is nagyon kevés időm volt, mindössze négy hét. Tudtam, hogy ezen az előadáson rajtam áll, vagy bukik a siker. Most jöttünk meg Dunaújvárosból. Majdnem szétverték a házat — mondja, és talán most érzem először hangjában a harmóniát, a boldogságot. Kaposvárról és a színházról nagy szeretettel beszél. Arról, hogy mit jelentett és jelent a jó mecenatúra, és hogy itt a „hátország” is mindent megtesz az összmunka sikeréért. Amiért is nem telepedik rá erre a színházra is az a bizonyos bürokrácia. — Itt felnőtt egy nagyszerű közönség... s ebben nagy szerepe volt a gyermekdaraboknak, melyeket kiváló rendezők, Ascher, Zsámbéki, Babarczy vittek színre. Hiszem, hogy az első élmények döntően befolyásolják az ízlést. Szeretem a várost. Előnyére változott az utóbbi időben, és most nemcsak a sétálóutcára gondolok. — Hogy ismerem-e az itt élő embereket? Ritkán találkozunk. Napközben próbák, aztán egy picinyke körben élem az életemet. A sarki csemegebolt, a foci... és vissza. Az emberek megbámulnak az utcán. — A napokban életem legnagyobb sikerélményét élhettem át. Lekéstük az autót, amellyel vidékre igyekeztünk volna. Kollégámmal egy taxiba ugrottunk gyorsan, hogy odaérjünk az előadásra. Mikor elővettem a pénztárcámat, hogy fizetek, a taxis udvariasan elhárított, és azt mondta: „Uram, ezt a Hegedűsért...” Zárkózott, vibráló egyénisége a beszélgetés végére egy kicsit feloldódik. Az ember úgy érzi magát a közelében, mintha tükör előtt állna. Nem lehet nem őszintén beszélni, kérdezni. Szigorú önkontrollja zavarba ejtő. A búcsúzásnál szó esik még filmről, zenéről, könyvekről és a szakácsművészetről. — Szeretek főzni, jó szaftos kajákat, de nem túl zsírosán —- mondja. Tapasztalatcserére azonban már nem jut idő. Kezdődik az előadás. Fotó: Jakab Judit Fodor András: A somogyi népköltési anyagból kiemelt cím találóan jellemzi Fodor András szemléletét, hazaszeretetét, hűségét. Tanulmányai, kritikái, vallomásai, esszéi kifejezően tanúskodnak arról a művészeti-szellemi érzékenységről, tehetségről, amely a pannon táj szülöttét az egyetemes európai kultúra szféráiba emelte. írásainak szellemében, erkölcsi felelősségében az Arany János-i szemlélet tükröződik; hiszen Fodor úgy európai, hogy mindvégig hűséges marad a magyar kulturális-művészeti hagyományokhoz. A könyv három fejezete a dajkáló szülőföld szellemi pezsgését, a testvérmúzsák—főképpen a zene és a költészet— európai visszhangjait, s az emberi kapcsolatok — leginkább a barátság — egymást segítő, ösztönző hatalmát vizsgálja, elemzi. A fejezeteket végül szintézisképpen a tanító táj kultúrája, a szülőföld és a költészet őszinteségének kapcsolata öleli össze irodalmi, művészi, emberi egésszé. Az első fejezet tíz írása szemléletesen tanúsítja, hogy Fodor András kitűnő érzékkel bánik az emlékek messzeségében kószáló élményeivel, a felnőtt emberré válás folyamatának bemutatásával, az emberi—irodalmi—alkotói kapcsolatok, összefüggések, ösztönző hatások jellemzésével. A „betűk foglyává” lett ifjú sorsának alakulása, a kaposí MÁV-intemátus korabeli nevelési szelleme, a családi hagyományok és az iskolai regulák szerencsés együtthatásának eredményei szinte kortörténeti dokumentumok színes sorát mutatják fel. Az önéletrajzi fogantatásé lélekrezdülések, a 45 évvel ezelőtti tanáregyéniségek, a korabeli irodalmi élet mozgásiránya (a Berzsenyi Társaság)—s a szociológiai-néprajzi vallomások (Kara Lajos: Cséplés Buzsákon) mind, mind eleven, kifejező tanulmányok — s a lélek kalandjait követő esszék. A költő Fodor — érzékeny szellemek iránymutatása szerint — Szülöttem föld jeles tanárok, sugalló jellemek hatására {H. Kovács Zoltán, Takáts Gyula, József Attila, Németh László) az Eötvös-kollégiumba kerül, ahol aztán gazdag és inspiráló irodalmi-művészeti horizont tárul az érdeklődő és tehetséges ifjú felé. Felnyílik az alkotó és építő szellemek világa annak, aki részt akar venni a munkában. A könyv második fejezete a testvérmúzsákkal való találkozásokról vall 16 tételben. A vezérszólamot a zene, s a természeti környezet és a szomszédos népeknek műfordítások közvetítésével tolmácsolt költészete képviseli. Ezek az esszék, vallomások — miként Fodor András lírája is — a gondolati elemek és az őszinte érzelmi azonosulás ötvözetét kínálják az olvasónak. Természetes, hogy ismételten visszatér Bartókhoz — akinek művészetéről már 1978-ban könyvet is írt. Minden elemzés motívumai azt bizonyítják, hogy a Cantata profana, a Concerto, a Fából faragott királyfi dallamtételei a magyar alkotószellem közvetítésével tolmácsolt kelet—nyugati szemléletes találkozást jeleznek. Ugyanezt a szándékot villantja föl a Breuer: Kodály-kalauz című méltatása — valamint Stravinskyról és Liszt Ferencről följegyzett rövid eszme- futtatás. Az meg természetes, hogy részletesebb elemzést szentel Bozay Attila: Csongor és Tünde című művének, hiszen benne a költészet és a zene hangzásvilága igen szerencsésen találkozik. A balatoni ősi táj Egry Józsefés a többi jeles festőművész alkotásaiban úgy körülölel, becéz, ringat, gazdagít, mint Berzsenyi vagy a többi költő meghitt ritmusának lüktetésében. A környező országok költői Közép-Európa szellemi fáklyáit lobogtatják. Műveik elemzése, fordítása az egyetemes európai kultúra színváltozásait gazdagítja. Fodor András a maga Puskin-for- d/'tésa/nakoldottlíraiságával, Tadeusz Rozewicz „önkínzó” tömörségének megidézésével, Milán Rufus és Pjotr Vegin formahű Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990 megszólaltatásával műfordítói remekléseket mutat be. De számottevő az is, ahogy Kardos László tolmácsolói erényeit vagy Jesze- nyijgazdag világát bemutató Cs. Varga Istvánt méltatja. A harmadik fejezet ,,A szomszéd adóssága” a kritikust és a költőt, az emlékező barátot és az esszéírót idézi elénk. Fodor úgy érzi, hogy adósságokat kell törlesztenie írók, költők, szerkesztők, festőművészek és önmaga baráti körének emlékeit fölidézve—s ezek a bensőséges, lírai melegségű, őszinte írások az elmúlt évtizedek irodalmi mozgásának tiszta fényei, színes dallamai. Akár a múltat hívja tanúnak — Kosztolányi szoboravatóján szólva —, akár József Attila halhatatlanságát hangsúlyozva a humánum és a művészi igény megtestesülését bizonyítja — vele együtt éljük át saját belső világa rezdüléseit is. Radnóti beleérző, azonosuló és megjelenítő képessége teljes formafegyelemben jelenik meg „a förtelmes halál” árnyékában — mint az ,.erkölcsi harc” mesterének, Németh Lászlónak hanglemezről megszólaló hangja. Megidézi ,,Az ég-sapkájú ember": Weöres Sándor és a Nakonxipán-költő: Kormos István szellemét. Személyes emlékek közvetítésével vall Gáli Istvánról, Gazdag Erzsi költészetérőlés Tüskés Tibor Triptichonjáról. Közvetlen melegséggel szól a sorstörvények engedelmeskedő Varga Hajdú Istvánról és Szabó Edéről. A kötetet egy elemzés és egy dialógus zárja. Az elemzés a „Tájegységek kultúráját”mutatja be — különféle „vidéki” folyóiratokat jellemezve. A dialógus két Eötvös-kollégista barát: Lator Lászlóés Fodor András emlékező beszélgetése. S a szavak Makó és Somogyország között is láthatatlan szellemi hidat íveltetnek. A Szülöttem föld írásaiban az adatok, az érvek, a gondolatok, az érzések igényesen, felelősséggel, kifejezően jelennek meg az olvasó előtt. Sorait melegen ajánlom az érdeklődőknek. Szirmay Endre
