Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)

1990-05-19 / 21. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 1990. május 19., szombat Mihály Margit meséi Kiirthatatlan bévülteljességgel KADICSFALVÁRÓL KAPOSVÁRRA Az antik íróasztalon különbö­ző tárgyak. Régi tintatartó, gyertya, templomi énekes­könyv, „tapperoló” itatós. Vala­mennyihez emlék kötődik. Ha ránéz arra a különleges formá­jú, erezett kőre, tisztán hallja a csobogó, csacsogó Küküllő hangját. Az erdélyi folyóból neki ez maradt. Kicsinyke szobájában Mihály Margit az íróasztalánál ül. „ Tisztelt Szerkesztőség! Gyerekkorom meséit szedege­tem mostanában essze, hogy ne veszekedne el belőllek vaj egy francsikájik se, mett eltű­nőben az ősi nyelvezet, koptat­ván együtt sanyarú sors s idő. Akár a mesében, Betlenfal- ván túl s Zetelakán innen, ép­pen a Küküllő partján áztatja lábit Kadicsfalva. A fölötte fe­nyőktől zöldellő Reztető aljába ütve kedveskedik szeminkbe, alig alább a temetőnél. Ugyan­azon nevek fent a fejfákon, s lent a kicsid faluban. Felazon nyugosznak véreink az időtlen idők óta itt élt őseikhez megtér­ve, s leazon, méges köztenk, egytől-egye a faluságot kitevő maradékiban. Ez maga az örökkévalóság. Isten áldja ha- lóporikba es az ezesszojú (1), mesélőkedvű, nótásszájú ti- zenvalahány gyereket fölneve­lő szülőket, a mókásan figurás báttyakot, s a táncoslábú, jótét- lélek ángyikákat, s Isten éltes­se őköt az itthelyt élő minden­kori mivoltjukban. A szalmaka­lapos, sinyóros (2) harizsnya- nadrágos férfiak, az udvar­helyszéki csíkos szoknyájú aszsonyok székelykapus, fa­házas ősi fészkéből tanítók s papok sora indult ki, de királybí­ró, budapesti rendőrfőkapitá­ny, s egyéb sok kiváló mások nevét is őrözi az emlékezet. Akadott köztek ámerikás is, nem egy. ” A szülőföld ez, a környezet, ahonnan Mihály Margit elindult. Feje fölött azóta több mint hetvenszer váltotta egymást a négy évszak, s az utóbbi évek- 1 1. ezesszojú: édes, mézes, ízes beszé­dű 2. sinyóros: zsinóros 3. gubermárton: gubernátor ben ellenállhatatlanul kikíván­kozó, belső, lelki kényszerévé vált, hogy az íróasztalhoz üljön. — Nagyapám volt a fő mesé­lő! Itt, a fiam házában, míg napközben teszek-veszek, fél­mondatok jutnak eszembe, és ezekből építkezem. Tisztán beszélek magyarul, de az ősi nyelven gondolkodom. Ezek­ben a mesékben ezt a nyelvet szeretném megőrizni. — Milyen volt Kadicsfalva? — Székelyudvarhelytől két és fél kilométer. Mihály-rokon- ság volt az egész falu. Később, amikor már Udvarhelyen lak­tunk, s egy-egy ünnep alkalmá­ból hazalátogattunk, hát az a vendégség egy rettenetes tor­túra volt! Illett meglátogatni mindenkit, de ember kellett le­gyen a talpán, aki ezt a rokoni szeretetet végigcsinálta! ,, Apámat gyerekkorától Zen- gőnek nevezték, mett örökké dallott, versezett, s uram bo- csá, a szent imádságokból es mesét fabrikált, s akkorán tódí- tott, hogy kétfelé álltak belé a filek. — No, hékás, te se éred tal­pon a végit! — inték gyakorta, de heába esett, mett valósá­gost dőlt belőle a figuraság. Borka ángyom beszélté, mint ejtette volt el puliszkástul a pu- liszkásfazakot, amikor apám hőnyárba egyet nagyot kátott a hátiba. — Né, mekkora hó nincs! — Juhpásztor-ivadék anyám, nagykunsági lány lé­vén, erősen ízett, de azt es hamar felejtő köztenk. Soha­sem mesélt, ritkán danolt, hall­gatag volt és setéten sűrű ba- bonasággal ojtott bé münköt. Egyszer egyedül tudva magit, így nótázott: „Idesanyám mír is adták fírjhez, Mír is adtál idegen legíny- hez...?” Apám, aki éppen fát hasíga- tott, felkapta a fejit, s szigorúan rázergette az ablakot: — Mír? Azír, hogy a rák a vetésre ne menjík! Drága anyám, az őt ért mó- kázásra sírvafakadott, mett suha nem érzett reá árva feje a magamat: én nem sírhatok! A szokás, a gyakorlat az volt, hogy a temetésekért fizettek. Ezt én először nem tudtam. Mikor jöttek a kislány szülei, visszautasítottam. Csak ké­sőbb derült ki: ezzel nagyon megszégyenítettem, megbán­tottam őket. Tény azonban, hogy később, ami pénzt a te­metésekért kaptam, azt sza­bályszerűen elszórtam. Pedig hát nagyon takarékos, beosztó voltam egész életemben, de valahogy abból a pénzből nem tudtam volna olyat venni, ami maradandó. Végül is mikor és hogy tör­tént, hogy elhagyta a szülőföl­det Mihály Margit, akit a Hegy­közökben az iaős asszonyok úgy szerettek: „Jaj, kedves csak addig maradjon, hogy maga temessen engem is!” — Az ötvenes évek legelején történt. A románok már újra visszajöttek, és Udvarhely, Csík és Háromszék megyéből a sportpályán gyűltek össze a székelyek. Én a templomban voltam, de behallatszott az üvöltözés, a lábdobogás. A fenyegetésektől felbőszültek a székelyek. A Malom-gátnál, a Küküllő mellett laktunk, rohan­tam haza, de mégis belekeve­redtem a tömegbe. A saját faj­támat ennyire megvadulva még nem láttam! Tetőtől talpig átjárt az irtózat. Kilátástalanná vált a helyzet... Mi, fiatal tanítók sokat tanakodtunk. Megfogal­mazódott: át kéne jönni! Úgy gondoltam, kijövök, írogatok, talán többet tudok használni, mintha maradok. Az indulatok nélkül, csaknem monoton csendességgel be­szélő Mihály Margit elhallgat. Sóhajt. — Hát... nem tudom, jól cse­lekedtem-e?...Sütő írja vala­hol: aki áruló módon elhagyja népét, azt megátkozzák. Le­het, hogy velem ez történt. — Margitka! Nem lehet, hogy ez túlzás? Nem lehet, hogy az édesanyjától örökölt,, setéten sűrű babonaságnak" köszön­hető? Csend telepszik közénk. — Rettenetes volt elszakad­ni a családtól! Pedig ők sem el­lene, sem mellette nem szól­tak! Hárman voltunk testvérek. Az öcsém tehetséges hege­dűs, a nagyváradi filharmoni­kusok koncertmestere negy­venöt évesen, autóbalesetben meghalt. Meghalt a sógorom is, a húgom még él, özvegy lel- készné. Nem kaptam enge­délyt, hogy az öcsém temeté­sére hazamenjek. A mai napig nem tudom feldolgozni ma­gamban, hogy meghalt... „A háború után egyedül ke- rülköztem ideáira, s ecceriben idegen, s jövevény levők Ma­Egyenest úton levő bensősé­gesen meghitt családi házban. ,,Nagytatám gyakorta mesé­ié: vót eccer egy ügön eszbeli ember, ugyan valóst gubermár­ton (3), vaj, mű? Oszt első szó­ja vót annak Apafii Muhály feje­delem szemibe. Történik ec­cer, esment valamiféle magyar urak futták hezzok, oszt már nem es kérők, hanem követe­lők a segítséget. Eléálla akkor a gubermárton, s szóla: — Mán engedetem szóm­nak, naccságos urak, de amondó vónék, mű a magyaro­kat megsegéllénk mündenkor, de ük münköt vajeccer es suha I Ha, mese vót is, ígyformán vót! Őrlődő bástyája volt Erdély gyarországon. Mett ideát min- gyárást pofonokat kaptam. Az első csattant eképpen: — Na, ezzel is sokat nyer­tünk! Ez még magyarul se tud tisztességesen! A második csípősebbre sike­redett: — Ne mond! Ott még élnek magyarok? A harmadikra végképp meg­keseredett bennem a lélek. Valakik végigbirizgálták a falut, ne engedjék táncolni a gyereki- ket, mert a szalajtott rumuny, román táncokat tanít nekik. Csak háromig számolám a pofonokat, mett aztán kaptam filsiketítőbbeket is. Alaposan megjárárfi valahány stációját a magam kálváriájának, de sze­rencsémre alyan ősek vére munkált bennem, kik akkor es helytállának, ha szíjut hasítot­tak hátikból." — Miután Pécsett a tanár­képzőben oklevelet szerez­tem, először Látrányban taní­tottam. Úgy gondolom, ez az idő volt életem legkedvesebb szakasza. Mihály Margit részben a táj, részben az emberek miatt, itt érezte először otthon magát. — Egy csodálatosan szép arcú özvegyasszony, Molnár- né Madarász Erzsébet adott szállást. A Don-kanyarban tűnt el a férje. Neki is jó volt valakivel lenni, nekem is. Előkerül egy történet. Egy este megy haza, az ágy szo­katlanul kemény. Mi történhe­tett napközben vele? Másnap a háziasszony bevallja: a beszol­gáltatás elől oda dúgott el há­rom zsák búzát. — Magánál úgysem fogják keresni — mondta. így aztán, míg el nem fogyott, a búzán aludtam. Látrány után Szemesre ve­zetett az út, onnan Kaposvárra. Mihály Margit közben férjhez ment, fia született; és elvált. Egyedül, illetve Gosztonyi Zol­tán Imre nevű fiával járta életút­ját. Aki a népművészet ifjú mestere, csodálatos faragásai vannak, akivel és a két unoká­jával él együtt Kaposváron, az Magyarországnak minden időkben. Mü mindig bizakod­tunk, ma es ezt tesszük, de igen kevesecske a bizodal- munk...” A falakon, ^szobákban min­denütt csodálatosabbnál cso­dálatosabb székely hímzések. Mihály Margit maga tervezi, maga varrja ezeket a remek­műveket. Mutatja, mi az a sub- rikozás, meg hogy egyszerre két-három munkán is dolgozik — mikor mihez van hangulata. Évek óta nem járt otthon, mert a székelyek sorsa annyira fájt a lelkének, hogy még a rádiót sem tudta végighallgatni. —Talán most, ezen a nyáron hazamegyek. Az erdélyiekben bízom. Annyi értelmes, tehet­séges ember van, akikkel nyer­ni lehet! Csak egy kis támasz­ték kell nekik... ,,Mindezeknek utánna úgy tűnik, mégis fogott rajtam az átok, mett suha otthon nem voltam itthon. Való, hogy reám átkot mondtak, mikor el ide kiin- dulék, mert szemikben hűtlen őrizőként elhagytam a vártát. Kettészakajtotta a szüvemet, bár szelíd és könnyes átok volt, akár a nóta: „Megátkozott engem az édesanyám, hogy ne legyen se orszá­gom, se hazám, Csüpkebokor legyen majd a szállásom Ott se sokáig legyen mara­dásom. ” De az ifjúság töretlen bizako­dásával hittem, hogy ideát job­ban tudom szolgálni Erdélyt, s ezzel maradtam... A Biblia egy helyt azt mondja: A harcot megharcoltam, a hitet megtartottam. Én még ennyit veszek hezzá: ősi nyelvem megőrzöttem, mett valóságos Galapágosz szigete lett nekem Magyarország, s jómagam az őskövület rajta... ” Mihály Margit ül az antik íróasztalnál, kincseket érő em­léktárgyai között. És meséket ír... Vörös Márta Fotó: Jakab Judit mi örömben-búban való keser- édes figurázásinkra. Az iskola észrevétlen sajátít­tatta el velem az irodalmi nyel­vet, de az ősi nyelvezet ze­néje máig él bennem kiirthatat- lanul, s bévülteljességgel így beszélem az édességest." Erdélyben a hegyközökben tanított és papként működött Mihály Margit. A tanítóval együtt abban az időben kántori oklevelet is kaptak a hallgatók. —A hegyközök apró kis tele­pülések, azért is hívták így, mert a völgyeket gyakran elön­tötte a víz. Mindenféle papi teendőt el kellett látnom. Te­mettem is. Az első egy nyolc- hónapos kislány volt. Nehéz volt. Csak erősítettem

Next

/
Thumbnails
Contents