Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-19 / 21. szám
1990. május 19., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Kálmán Imre-expressz Vera Kálmán múltról, jelenről Kálmán Imre életrajzát oly sokan kutatták, munkásságát is oly sokan feldolgozták, hogy joggal hihetnénk; már mindent tudunk róla. Ám a hozzá közelállók, a rokonok — elsősorban a feleség —, de a hajdani munkatársak emlékei között is sok olyan van, ami látszólag talán elhanyagolható, ám Kálmán Imre egyéniségének, életének, munkásságának, kötődéseinek teljes, illetve teljesebb meglátása és megláttatása szempontjából nagyon is fontosak. Kálmán Imre özvegyének emlékei között is akadnak a szülőváros, Siófok viszonyára, kötődésére fényt vető mozzanatok. Bizonyítja az alábbi hangfelvételes interjú is Kálmán Imre özvegyével, Vera Kálmánnal. — Mikor ismerkedett meg a férjével? — Kálmán Imrét 1931-ben ismertem meg. — Az ideális körülmények megteremtésében önnek igen nagy érdeme volt, hiszen ön volt a,,láthatatlan múzsa”. Milyen nyelven beszéltek otthon ? — Imruska csak magyarul és németül beszélt, én pedig már hét—nyolc nyelvet. Persze én már tudtam egy kicsit magyarul is, de Molnár Ferenc, sőt Imruska és Lehár Ferenc is azt mondta: ne tanulj te Veruska jól beszélni magyarul, mert a te kiejtésed olyan édes és kedves. Beszélj csak úgy, mint most. Imruska azt mondta ,,ez az ő charme-ja és így a jó.” — Szívesen jött Magyarországra? — Megmondom magának őszintén, hogy Magyarországot nagyon szeretem. Számomra gyönyörű időszak volt, mikor Bécsből havonta kétszer idejöttünk. Vöt itt egy nagyon szép szálloda, amit Duna Palota Ritznek hívtak. A főigazgatója Marencsics, nagyszerű ember volt, akit én soha nem fogok elfelejteni. Rendkívül szívélyesen fogadott mindig bennünket. Csodálatos apartmanok voltak. — Ismertem Imruska édesanyját is. Nagyon szegények voltak. Az Aréna úton volt egy kávéház, ott dolgozott az édesanyja. Én is segítettem neki felszolgálni, és gyakran kiöntöttem a fröccsöt. Szegények voltak, igen primitív szobákban laktak, először a Rákóczi úton, aztán a Thököly úton. — Később a Duna Palota Ritz nevű szállodába mentünk, ahol úgy fogadtak bennünket, mint a királyt a monarchiában. Akkor nagyon boldog voltam... A háború után is jártam itt többször, de nem tetszett a helyzet. Idővel a Hilton Szállodában laktam, ami igazi amerikai szálloda. Én amerikai állampolgár vagyok. Most a Duna Interkontinental Szállóban vagyok, ahol Kálmán Imre fényképe is ki van téve. Mikor odamegyek, úgy érzem magam, mintha a párizsi, monte- carlói, vagy New York-i apartmanomban lennék. — Ön szinte megállás nélkül járja a világot, s egész életét férje emlékének ápolására szenteli. — Európában mindent megteszek; ha kérnek, elmegyek minden próbára és premierre. Most voltam Budapesten, Bécsben. A közeljövőben nagy bemutató lesz Párizsban; a Cirkuszhercegnő. Azután megyek Veronába, ahol a Csárdáskirálynőt mutatják be. Szóval, nagyon sok munka van! Örülök neki, hogy Kálmán Imrét elismerik és művei állandóan, új meg új szereposztásban színpadon vannak. Ez nekem a legnagyobb boldogság. — Végezetül, a közeljövő terveiről. — Kaptam egy nagy ajándékot a magyar minisztertől; májusban Kálmán Imre tiszteletére egy vonatot Kálmán Imre expressznek neveznek el. Ez Németországból Dortmundból jön és Svájcon, Ausztrián és Budapesten keresztül érkezik Siófokra. Itt lesz a végállomása, ahol Imruska, az én aranyos férjem született. —A fiam Charley, nagyszerű zeneszerző, sokat dolgozik és nagy sikerei vannak. Alányom, Yvonka Ausztráliában él. Mindent megtett azért, hogy apja hírnevét növelje. Elérte, hogy most már majdnem az egész világon játsszák a Csárdaski- rálynőt, a Marica grófnőt és a Cirkuszhercegnőt. Mindent megtettem, ami tőlem tellett, de megmondom őszintén, ha nem csináltam volna semmit, akkor is éppen olyan sokszor játszanék Kálmán Imre műveit, mint most. Matyiké Sebestyén József A fagyott föld szíve is dobban lyan nap volt, mint a többi. Háromszázhatvanötöt sorolnak egy évben, de az értelmes ember tudja, hogy nincs kettő egymáshoz hasonló. A március se csinált mást, mint amit szokott. A széncinke, ezt a madarat is immár csak névből se ismeri a magyar ember, egy ágra ült, és elkiabálta, hogy nyitnikék. Fagyott, még dermedt volt az ág, de ahogy továbbállt a madár, másnap hajnalra az egész bokor felvett egy zsenge zöld ruhát. Az öregasszony tudója volt ennek a csodának, hetvennégy éve mindig megélte. Soha semmi nem változott, és a nagytemplomi imádkozások közben mindig ugyanazt a cinkét képzelte ugyanarra az ágra. Bölcs volt az öregasszony. Megélt, és jól megélt a világgal, hitte, hogy nem tartozik neki semmivel, és biztos volt benne, hogy ő se tartozik senkinek. A szomszédok szerették. Segített ha kellett, meg a gyerekeket is át lehetett küldeni hozzá, hogy vigyázzon rájuk. Ebből valami olyanféle viszony kerekedett, hogy hoztak neki a boltból kenyeret és tejet, reggel megnézték, hogy feléb- redt-e, este tudomásul vették, hogy alszik. A postás keresztnevén szólította, a villanyszámlát, ha úgy hozta a sors, a szomszéd is kifizette. Mariska néni nem volt szegény asszony. Nemcsak a kertje dicsérte, hanem azt is tudta mindenki róla, hogy a harminc éve Kanadába elszármazott fia két-három havonként szép lila csekkeket küld neki. Ő ezeket mindig megtartotta, de sohase váltotta ki. Eltartotta a nyugdíj, meg a kicsi kert, meg a szükségszerűen beléne- velt szorgalom. A fiát viszont nem látta harminc év óta. Rendes gyerek volt a fia. Nemcsak pénzt, küldött, levélben is üzent, azóta már két feleségről, unokákról, amit az öregasszony sohase látott, de akiknek eldugta a kintről kapott dollárokat. Néhá- nyan tudták, hogy gazdag, mások azt mondták, szegény öreg, de igazából úgy kinőtt a faluból, mintha idegen fa lenne. A szomszéd ráköszönt, de a pap már csak bólintott neki, mert nem tudta, hogy ki ez a hétről hétre megjelenő idegen. Mondom, a széncike egy ágra ült. Fagyott és dermedt volt az ág. A bokor dolga, hogy másnapra kivirágzott. Az öregasszony ugyanúgy feküdt le, ahogyan minden este. Egy pohár tejjel, egy fél szelet kenyérrel, március lévén, még egy kicsit megkóstoltatva a sport a tűzzel. Akármilyen magában van az ember, a melegség olyan, mintha többen lennénk benne. A fia rendszeresen írt. És egyre többször volt benne arról szó, hogy hazajön, hogy körülnéz, hogy elhozza a gyerekeit, hogy esetleg itthon tölt egy egész nyarat. Az öregasszony akkor libákat vett. Gondosan tömte őket, de nem úgy, ahogy manapság a libákat tömik. Ő kiválogatta hozzá a kukoricát, gondosan elhatározta, hogy nem májra, hanem zsírra és húsra töm. Azonkívül, bár ezt csak sejteni lehet, minden töméskor minden libának mondott valami kedveset. Persze a libának ez a kedvesség halált jelentett, de az öregasszonynak magát az életet. Látni akarta mégegyszer a fiát. Azon a bizonyos széncinkés március végi napon semmi különös nem volt a világban. Még tartott a tél, de a kertek alatt már botladozott a tavasz. Az öregasz - szony is felkelt, felforralta a tegnap este kapott tejet, gondolkozott egy kicsit, hogy tegyen-e cukrot bele vagy ne, de végül nem tett, mert még hét nap volt a nyugdíjig. A fiú se írt két hónap óta. Az utolsó levelében az volt. hogy nemsokára hazajön néhány napra, és akkor majd mindent megbeszélnek. Megbeszélni való nem sok volt. Az öreg ház, a kicsi kert igazán egy beszélni valót se ért, már régen nagyobb volt a rangja, mint az értéke szegénynek. Felforralta a tejet. Apró kenyérdarabokat dobált bele, mert ő is szívesen ette, és mert a macskája is szívesen fogadta. Volt köztük valamiféle egyezség, ami ember és ember között ritka, de a természetben majdhogynem természetes. — Bolond — mondta az öregasszony a macskának, ha az a tejet hagyta ott. Ő meg ette a kenyeret. Azon a reggelen semmi sem volt más. A cinke sem, afaág sem, a macska se. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor ebben a fenékig sáros utcában, ennek is az utolsó házához belihegett egy gyerek. — Mariska néni, itthon van a fia! — Hol? — Vásárol a boltban, mindjárt itt lesz. Egy igazi Opellel van, két X van a rendszámtábláján. Ő mondta, hogy szaladjanak le, és szóljanak Mariska néninek... Bent még égett a tűz. Amit sohasem tett az öregasszony, otthagyta a spóron a tejet, és kiment a kerítésig. Valamikor széles deszkákból csinálták ezt a kerítést, már csak zöld moha volt rajta a festék. Fagyott. Rátámaszkodott a kerítésre, és várt olyan gyönyörű türelemmel, ahogyan csak az asszonyok tudnak várni. Fagyott, és mégis egy kicsit meleg, furcsa és idegen körülötte a világ. Iszonyú ürességnek tetszett az a néhány száz méter, ahol az autó befordul majd, és akkor jön a fiú, aki mindig volt, de harminc éve nincs. Kiállt az ajtó elé. A mentők jegyzőkönyve szerint az öregasszony, amikor meglátta a gépkocsit, elesett. A fagyos járdára zuhant, és onnan az odarohanó fia emelte fel. Valami olyasmit mondott akkor, hogy a fagyott föld szíve is dobban. Kórházban láttam meghalni embert, amikor a kijelző készülékek mutatják az igazi halált. Mindig néhány nagy dobbanás előzi meg a véget. Talán ezt érezhette, hallhatta Mariska néni is, amikor a túlsúlyos boldogságtól a földre esett. em rossz ez a világ. Én se írok tragédiát. A fia kerített neki egy szociális otthoni helyet. Külön szobájávolt, még a legkedvesebb saját bútorait is elvihette oda. Kedves, jóságos öregasszony, de a többiek bolondosnak tartották, aki néha, titkos és kiszámíthatatlan napokon kimegy a kertbe, lefekszik a földre, és akkor mindenkinek csak annyit mond, hogy a fagyos föld szíve is dobban. A második infarktus elvitte szegényt. Badacsonyban újra látogatható A SZEGEDY RÓZA-HÁZ „Édes, kínos emlékezet Óh, Badacsony szürete! Mulatságos gyülekezet, Te rabságom kezdete!” Nem kell mély irodalmi jártasság ahhoz, hogy asorokban Kisfaludy Sándor, Kesergő szerelem című ciklusából vett idézetére ráismerjünk. A sümegi születésű Kisfaludyt ugyan elkápráztathatta a Badacsony bazaltorgonáinak látványa, vagy az újra éledőben lévő badacsonyi szüretek ma- gávalragadó vidám hangulata, a testőrtisztköltő indulata azonban inkább szólt a Himfy-dalok múzsájának, Szegedy Rózának. A zalai alispán lányát többéves sóvárgás után végül is Kisfaludy Sándor feleségül vette. A badacsonyi ház boltíves pincéjével, emeleti szobáival, a vincellérházzal és egyéb tolda- lékaival — mai, többszörösen felújított formájában is érzékelhető ez — alkalmas volt a gazdasághoz tartozó szőlőterületek, gyümölcsösök termésének befogadására, feldolgozására éppúgy, mint a várt vagy hívatlan vendégek elhelyezésére. Az egykor itt vendégeskedők visszaemlékezéseiből, s a ház asszonyának leveleiből persze nemcsak a híres traktákról kaphatunk tudósítást, hanem az akkor természetes gazdasszo- nyi teendők szinte teljes receptkönyvével is megismerkedhetünk. Szegedy Róza szakácskönyvét messze földön ismerték, s házi gyógymódok, gyógyfüvek leírásgyűjteménye, vagy az ürmös készítésének saját találmányé receptje szintén hozzájárult a ház h íme- vének öregbítéséhez. Kisfaludy Sándor sokirányú — méltatlanul feledett — irodalmi, közéleti, a magyar nyelvű színházalapítás érdekében kifejtett tevékenysége mellett szükség is volt a nemesi birtok kezelését, gyarapítását igazi gazdai hozzáértéssel végző asszonyi gondoskodásra. Róza asszony hosszú betegeskedés után 1832-ben halt meg. A ház későbbi tulajdonosai, — a költő és hitvese iránti tiszteletből. — múzeumként igyekeztek megőrizni az utókornak az egykori szüreti mulatságok helyszínét, Kisfaludy irodalmi munkássága javarészének „szülőotthonát”, a nevezetes házaspár szerelmes éveinek szerény tanúját. Az utóbbi száz évben a ház történetét hol lelkes felújítások, hol a nemtörődömség lepusztító korszakai jellemezték. Most tíz év bedeszkázott ürességét, csendjét váltja fel az ismét korhűnek szánt múzeum zsongása. A berendezési tárgyak, a pipatórium, a kéziratok, Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza életéről valló dokumentumok bizonyára sok látogatót vezetnek majd fel a ház árkádos tornácára, ahonnan szép időben átlátni a Balaton túlsó partjára, s a százados jegenyék mögül előbukkannak a fonyódi hegyek. Idézve azt a látványt, amelyben lassan kétszáz éve egykori lakói is gyönyörködhettek. Juhász Ferenc Törő István Virágzó hársfák Köszönni illene, ahogy a régi nyarak felvillannak, s virágzó hársfák illata hizseregteti vérem, új szavak formálódnak e sodró lendületben, új erők nyergelik meg testemet—áldott, tiszta inat, utak és tévutak kígyóznak bennem, letépem ezt az ágat, megszegve minden tilalmat, mint gyermekkoromban, akik most formálódnak, már ebből a nyárból élnek, százféle berkükből kilódulnak, jut mindenkinek idő, nyár, és hársfaillat, teának szedni télre, mint ahogy anyám áldott hangján kérte, itt pereg előttem, s a Holdat ragyogtató nyár, ahogy a hársfa alatt szédelgek veled, s füzérbe fonjuk két kezünk.
