Somogyi Hírlap, 1990. május (1. évfolyam, 6-31. szám)
1990-05-12 / 15. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1990. május 12., szombat Ujkéry Csaba Vihar után Lassan oszlott az éjszaka sötétje. Keleten az ég alján egy halvány csík jelent meg, aztán lassan kiömlött a résen a fény. Mint az asztal vásznára dőlt víz, átitatta a sötétség peremét. Növekedett a narancssárga folt, hatalmassá terült, s nyomán bíbor született. A csillagok elhalványodtak, és felszívódtak az ég bársonyába, helyet adva a tüzes korongnak. Megszólaltak a madarak, csivitelésük betöltötte az erdőt. A fehér pára lassan felszállt; harmatcseppek szikráztak a fűszálakon, bokrokon, mint apró briliánsok. Ézsiás egy kövön ült; és nézte a lába előtti szakadékot. Nem lehetett látni az alját: megülte a köd. Távolabb, az irtás szélén kanyargóit egy parányi sínpár a folyó felé. S mint játékvonat, kibukkant a lokomotív, apró pamacsokat pöffentve, az alagút sötétje felé. Nézte, mint nyeli el a hegy torka a semmiből jött vonatot. — Uram, ha már arra ítéltél— fohászkodott —, hogy egyedül éljek, miért büntetsz az emlékekkel? Mit tehetek én, lábadnak pora, a te akaratod ellen, hisz minden úgy történik, ahogy te rendeled... Megzörrent az erdőszéli bokor; pár kurta röffenés hallatszott, és kibukkant a lombok közül a vadkan busa feje. Orra feketén, nedvesen fénylett, beleszimatolt a levegőbe. Agyarai sárgán kunkorodtak, az egyik félbe törve. Pislantott párat, orra remegve szimatolt az ember felé. Méltatlankodva röfögött, aztán fordult, és csödeté- se az avarban mind távolabbról hallatszott. Eszébe nem jutott, hogy a puskája után nyúljon. Nap nap után járta az erdőt, de nem emlékszik, hogy mikor sütötte el célra tartva utoljára. Ez a fegyver csak arra jó, hogy majd az utolsó lövést leadja... Feltámadt a szél, és kifújta a párát a szakadék aljából. Helyenként látszott az út szerpentinje, mint kapaszkodik feljebb éles kanyarjaival. Lejjebb egy sárga autóbusz gurult; hangját nem lehetett hallani; üvegén tükröződött a kelő nap fénye, aztán eltűnt. — Mindennek vége lesz egyszer — sóhajtotta. Szeme az egerészölyv röptét követte, s megállt az északról tornyosuló fellegeken. Egymáson hömpölyögve közelítettek, szürkén, helyenként sötötkéken, az orom felé. Alul még szikrázott a fény, de fent elborult. Távolról már hallatszottak a tompa dörrenések. Mintha hatalmas szikladarabokat gurítottak volna le a hegytetőről. Nézte a gomolyogva közeledő felhőfodroka(, s a formációk lassan életre keltek. A szakállas, gödrös próféta arca fintorba torzult, s hajfonatainak gyűrűi összekuszálódtak, amint megjelent a Madonna. Szeme hunyva, ajka szögletében keserű ránc, fél arcát leomló kendője takarta. Felette röppenésre kész korpusz szögverte kezével... Tisztán hallotta a harangzúgást a dörrenések között, hangszilánkjai a levegőben remegtek. Szeme tovább kutatta a rohanó felhőket, és megtalálta a köztük nyíló utat; a fekete semmibe kanyargóit. ...Sötét volt, a gépkocsi reflektorfénye megvilágította az útra hajló fák ágait. A kerekek surrogását elnyomta a zene, ami a hangfalakból áradt. —Ha most itt hagynál, sosem találnék ki — mondta Grisel, és átkarolta nyakát, arcát hozzásimította. A keze a kormányról a térdére csúszott, és kúszott a szoknya fodra alá. — Én sosem hagylak el — felelte. Érezte, hogy a bársonyossíkos ajak szájára tapad, és az enyhe bódulatot. Fél szeme az úton, s keze a kormányon remegett, amikor ugrott a szarvas. A fénynyalábban a lassított film mozgásgyorsaságával tűnt fel, és úszott keresztbe az úton. Beletaposott a fékbe, másik kezével a kormányhoz kapott. Csikorgás, görcsös szorítás, s az autó az árok szélén, keresztben az úton megállt. Csak a zene ritmusa lüktetett tovább. A koronás vad, ahogy jött, eltűnt a sötétben. Egymásra néztek. A műszerfal fénye megvilágította sápadt arcát, és felszakadt a sóhaj. — Ezt megúsztuk — mondta Grisel. — Most...De mindig nem lehet— felelte. — Ugyan..., felejtsd el! — Mindig nem lehet — mormolta maga elé Ézsiás. ■ Hatalmasat dörrent az ég; fénylő villám csapott a völgybe. Recsegett, ropogott körötte minden, és a felhőfoszlányok arcába csaptak. Nedves lett kézfeje, gallérja. A puska feketén kéklő csövén vízcseppek képződtek. Eltűnt a derűs nyári reggel. Nem mozdult, csak bámult lefelé. Nézte a meredek, kopár sziklafalat, melynek egy-egy szögletén megkapaszkodott a csenevész bokor, ritkás fűszálakkal tűzdelt moha. Lejjebb karvastagságnyi égerfa vetette meg gyökerét, s lógott a szakadék fölé. Minden pillanatban attól kell tartani, belezuhan. Észrevette villás ágai közt a fészket. Elhagyatott volt, mint egy üres, felfordított sapka. Úgy hányódott a széláramlatban a lomb felett, mint sajka a vízen, amely utasát vesztette. ...Amikor a rekkenő nap déli verőfényében a csónakpadló rácsán hasaltak és mezítelen testük barnaságán elolvadtak az ibolyántúli sugarak, nem gondolt a holnapra. Arcuk keresztbe fordított karjukon pihent, és szemük bogarát láthatatlan csóva kötötte össze. Muzsikált a csendben a hullámok lágy szava, amint az orrhoz ütődve, loccsanva simultak tova. S a ringás monotom ritmusa, a csónakban a rács alatti víz toccsanása, különös szimfónia, harmonizált a lelkében zendülő hanggal. Miközben úgy érezte, pillantása lelkét simogatja, Grisel megszólalt. —Jaj, ne nézz így... — Hát hogyan? — Ne kutass! Akkor már tudnia kellett volna vagy legalább gondolni rá, hogy lassan képződik egy titok. Gondolnia kellett volna rá, hogy semmi sem örök. Meg kellett volna éreznie, hogy miközben öleli s arca az arcához simul, a lány szeme üres. Tekintete messze kalandozik. Még vele van, de az ő dala idegen. Eltelt a nyár, és a színes őszi levelek betakarták a barna avart. így múlik évről évre. A tavasszal zsendült levél zöldje színesre válik, s majdan hullik, és eltakar, mint a temetői hantok. Aztán elszárad, s zörög, ha fújja a szél, s betakarják a következők. Ő könnyítette meg a válást. Arca derűs volt, hangja köny- nyed, de a torkában a szorítás azóta sem enged. — Persze ennyi, és a remete... Ezt a szót csak ő értette és Grisel. Miként az apró jelek, majd egy új kapcsolatban hasznára válik. Sokáig bámult a villamos után, amint a külváros sínpárjainak összetartó pontjában szürke foltként távolodott. Mellette a málló téglafal tetején hullámos, rozsdás szögesdrót, mintha leválna a görbült tartó vasakról és lelke köré csavarodna. Szájában érezte a kávé és a konyak savanykás-keserű ízét és a nikotinét. Öklendeznie kellett, s nem bánta, kilátja... Hatalmas dörrenés térítette magához. Most már itt fent is zuhogott, hüvelyknyi esőcseppek verték arcát. Felállt, és kiterjesztette karját, mint a röppenésre kész madár. Csábította a mélység, egy mozdulat és elszállhatna, minta viharmadár. Lehajolt, fölvette puskáját, és indult. A szél meghajlította a fákat; recsegtek az ágak, szakadtak a levelek, s ő ment. Kiért a műútra a kocsijához. Ahogy jött, úgy csendesedett el a vihar. Mire elindult, az első napsugarak is megjelentek. Bekapcsolta a rádiót, de hiába pillantott oldalt, mellette az ülés üres. Arcán keserű mosollyal, végigsimította borostás állát. Szabadulni kéne—gondolta. — Alkohollal és Grandaxinnal nem lehet élni... S ekkor az út melletti bokor takarásából ugrott a dámvad. Lapos, vizes agancsán megcsillant a napsugár. S ő semmit sem tett, csak nevetett. Hallotta az érces koppanást és a szilánkok csörömpölését. Megszédült, és érezte, repül. — Mindig nem lehet megúszni — motyogta, és elsötétedett körötte minden. Fent az egerészölyv, félrefordított fejjel pislantott alá a felcsapó lángokra, az ég felé törő fekete füstoszlopra. A tűz ropogásába távoli harangszó vegyült... Horváth János: A kérdező fiú című művének reprodukciója A Kisgazda Párt történetének kérdőjelei Benigna von Krusenstjern nyugatnémet történész könyvében Benigna von Krusenstjern: Die ungarische Ke- linlandwide — Pádéi (1909—1922/1929). (A magyar Kisgazda Párt (1909—1922/1929) című könyvének bevezetőjében arról ír, hogy 1945- ben és 1920-ban is, a Kisgazda Párt győztesként került ki a választásokból. Mindkét választás hirtelen juttatta a vezető szerephez a Kisgazda Pártot, de amilyen gyorsan kerültek be a politikai vezetésbe, ugyanolyan gyorsan kerültek ki onnan. 1920 és 1945 után is, két év alatt, jelentéktelen politikai erővé váltak annak ellenére, hogy a választásokat ők nyerték meg. 1919-től 1922-ig a nagybirtokosok által irányított szervezetekkel történt egyesülés vitte a pártot alárendelt helyzetbe, 1945 után pedig a szovjet és kommunista nyomás, valamint a saját belső ellentéteik változtatták a Kisgazda Pártot jelentéktelen politikai erővé. Bár a történelmi helyzet mindkét esetben különböző volt, mégis hasonlatosságok adódtak. Mindkét esetben vesztett háború után volt az ország, a gazdasági és a politikai helyzet zavaros volt. Infláció és hatalmi válság lépett föl. 1920- ban először szavazott a falusi lakosság titkosan és egy jóval szélesebb választójog alapján, mint az első világháború előtt. 1945-ben szintén széles tömegek előtt nyílott meg a választás lehetősége. A Kisgazda Párt 1918 előtt is és 1945 előtt is jelentéktelen és alárendelt ellenzéki szerepet játszott, mégis a háborúk által az országra szakított kétségbeejtő helyzetben, a falusi lakosság bizalmával ezt a pártot ajándékozta meg. Benigna von Krusenstjern munkája további részében azt tartja feladatának, hogy nyomon kísérje: mindez tödénelmileg hogyan következett be: Benigna von Krusenstjern könyve 1981-ben jelent meg Münchenben és az ottani Magyar Intézet, Studia Hungarica sorozatának kiadványaként látott napvilágot. A könyv anyaga eredetileg doktori disszertáció volt, amelyet a mainzi Johannes Gutenberg Egyetem 16. Tödénettudományi Szakbizottsága fogadott el. A szerző ősei Htván nemesek voltak, szülei már német értelmiségiek. A magyarok iránti szimpátiáját annak köszönhetjük, hogy keresztneve középkori magyar női keresztnév. Már nagyon fiatalon kezdett tanulni magyarul, később pedig magyar történelmi témákkal foglalkozott. (KovácsAndor (Basel) = Pethe Ferenc: Néhány gondolat Benigna von Krusenstjern: „A magyar Kisgazda Párt 1909—1929" című könyvének olvasása közben. Mitteilungen das Verbandes Ungarische Landwirte, Wien. 1984.1. No.) Mindazoknak, akik németül olvasnak, azért ajánlom Benigna von Krusenstjern könyvét, mert magyarul még összefoglaló kisgazdapádi tödé- net nem jelent meg. Részfeldolgozások J. Tóth Dezsőtől, Kávássy Sándodól, Mászáros Károly- tól, Sipos Józseftől, Nagy Józseftől és ezen sorok írójától olvashatók a Nagyatádi Szabó István által vezetett pártról és ez igaz az 1929 utáni Kisgazda Pártra nézve is. Az utóbbi témakörben Vida István munkásságával találkozhat az olvasó. Magyarul mások nem kutatták a témát. Benigna von Krusenstjern munkája eredeti munka, az átnézett irodalom óriási. Hivatkozásai pontosak és lelkiismeretesek. Munkájának forrása elsősorban nyomtatott anyag volt. A német, az osztrák könyvtárak és az Országos Széchényi Könyvtár vonatkozó irodalmát tekintette át. Bár több nyugat-európai levéltárat is felkeresett (elsősorban külügyieket), de ezeket az anyagokat alig idézi és őszintén szólva nem is igen látszik meg a munkán, hogy a követi és egyéb jelentések foglalkoztak a kisgazdamozgalommal. Benigna von Krusenstjern szorgalmas kutató és történetíró, aki illő igyekvéssel akarta beépíteni mondanivalójába mindazt, amit a magyartörté- nészek feldolgozásai nyújtottak. Sőt el kell mondani, hogy könyvének azok a részletei, ahol voltak magyar előmunkálatok, meglehetősen tapadnak kritikai és tematikai vonatkozásban ezekhez a munkákhoz. Mégis, ezeknek a felhasználásában jelentkezett egy olyan akadály, ami a 80-as évek elején Nyugat-Európában meglehetősen általános volt a keleti blokk országainak szellemi termelésével szemben. A „Források és kutatási helyzet” című fejezet utolsó bekezdésében sommásan a magyar, idevonatkozó történetírást „pártosnak” nevezi és elutasítja szemléletüket. Ahogy mondja, ő csak az édékekre figyel és a forrásoktól függően keresi a mozgatóokokat is. Sajnos e tekintetben a szemlélete megakadályozta abban, hogy a már elkészült magyar munkák lényeges mondanivalóját termékenyen tudja felhasználni. Ez a sommás ítélet azért téves, mert a magyar történetírás Horváth Mihály XIX. századi neves történész- püspök óta krusenstjerni értelemben „pádos történetírás, amennyiben az érdekeken nyugvó osztálytörekvéseket a történelem egyik mozgatóerejének tartja. Persze nyugatról tekintve ez könnyen megtéveszthette a szerzőt és bizonyára ennek köszönhető, hogy az antikommunizmusá- ról jól ismert müncheni Magyar Intézet oly lelkesen vállalta a disszertáció kiadását. A történetírás szemszögéből nagyobb baj az, hogy ez a szemlélet sok esetben önellentmondásba kergeti a szerzőt. így például nem érzékeli azt az új történeti és politikai helyzetet, ami 1905 után állt elő Magyarországon és így a Nagyatádi Szabó vezette mozgalom keletkezése nála a levegőben lóg. Az osztályálláspontok vizsgálatának az elutasítása vezette arra, hogy ellepleződ- jön előtte annak az azonosságnak a lényege, amely felfedezhető az első világháború előtti politikában és az ún. keresztény-kurzus politikájában. Pedig két nyugati forrása Tóth Adalbed és Ilona Reined-Tárnoky írása is tálcán kínálta mindezt. Azt sem volt képes észrevenni, hogy gr. Bethlen István 1922-ben az Egységes Pád létrehozásával a korábbi ún. munkapárti osztálydiktatúrát állította helyre. A szakember szemével hosszan sorolhatnám a hibákat, ami nem is oly égbe kiáltó egy első munkás történésznél, mégis nem erre terelem a figyelmet és főleg nem akarom elrettenteni az olvasót. Ugyanis a lelkiismeretes kutatásnak megvan az a nagy előnye, hogy a magyar olvasó sok hazai munkában kontrollálhatja a szerzőt, és ezzel kissé ő is részesévé válik a történetírás nem könnyű folyamatának. Végezetül hadd említsem meg azt, amiben Benigna von Krusenstjern segítségére volt a magyar történetírásnak. A magyar kutatás nem éppen ok nélkül hanyagolta el azt a mondanivalót, amit a Pester Lloyd hordoz a Kisgazda Pártra nézve. Ez a lap polgári álláspontjánál fogva nem a megértés és a respektálás álláspontjáról közeledett a mozgalom mindennapi tényei felé. Mint polgárok nagyon nem is értették a magyar paraszt helyzetét. Ezért a magyar történészek érdeklődésének köréből kicsúszott ez a naponta kétszer megjelenő pesti, németnyelvű lap. Benigna von Krusenstjern azzal, hogy gondosan átnézte ezt a lapot, szolgálatot tett a magyar történetírásnak, mert valóban igaz, hogy 1918-tól 1922-ig sok fontos tényt is közöl, még ha álláspontja elfogult polgári álláspont, akkor is. Arra azonban nem alkalmas, hogy a Kisgazda Párt korabeli lapjait, a Magyar Lobogót és a Kisgazdát ellensúlyozza és így biztosítsa a történésznek az objektivitását. Kelet-Európa országai elsősorban agrárországok — és az agrárproblematikát csak speciális agrártörténeti műveltséggel lehet megérteni. Az agrártörténetírás a történetírásnak egy olyan magasabb rendű komplexitását jelenti, amely a gazdasági folyamatoktól a parasztság szellemi kultúrájáig terjed. A magyarul tudó olvasónak annyit ígérhetek, hogy az ilyen autentikusabb magyar szerzőktől származó munka megírása nincs nagyon messze. Addig is, amíg ez elkészül, ajánlom a németül olvasónak a figyelmébe Krusenstjern könyvét. Király István
