Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-07 / 82. szám

1990. április 7., szombat SOMOGYI NÉPLAP 5 Meghalt a cár — éljen a cár? nyíre jellemzőek a korra a „jele­nések”!—feltűnikaz öreg pász­tor, akivel a cárevics sírjánál a csoda megesik, s a pásztort ugyanaz a színész alakítja, mint Pimen krónikást-... (Azt már nem tudom, hogy a franciául és néme­tül „szóló” csatajelenetet a rende­ző, vagy a látszólag apró, valójá­ban jelentékeny (mert pontosító) kiigazításokat végző dramaturg Spiró György—iktatta-e ki sze­rencsés kézzel a kaposvári elő­adásból.) Szó nincs azonban ar­ról, hogy a puskini mű minden je­lenete azonos erővel hatna ránk; némely epizód kevésbé markáns, már-már közömbös számunkra, s ebben szerepe van a drámai ma­téria kisebb minőséghibáinak éppúgy, mint az esetenkénti sze­reposztásbeli engedményeknek. Sajnos, a példaértékűen rövid expozíció—a két bojár beszélge­téséből minden nélkülözhetetlen információt megkapna a néző a szereplők előéletéről —, nem képes a csönd bilincsét csatolni a meg krákogva, köhécselve, cso­szogva akklimatizálódó közön­ségre. Mint minden jelentékeny mű, a puskini szintén érvényesen mond vagy kérdez más korokban is. Lukáts Andornak van rendezői intelligenciája ahhoz, hogy eze­ket ne tegye „direktbe”, ne aktua­lizáljon olcsón, például a lehallga­tás-botrányra utalva akkor, ami­kor világossá válik a néző számá­ra, hogy a diktatórikus hatalom „szolgálatos fülekkel" teleépíti az egész Birodalmat, a nyomorult muzsiktól a főnemesig. Lukáts azt is tudja, hogy egyetlen pofon el- csattanása dramaturgiailag hatá­sosabb mint százé. (Godunov— Sujszkij.) Amikor kiderül: az álcár­nak is első dolga a leszámolás, a rendezőt jó ízlese megvédi attól, hogy a rendszerváltást élő közön­séggel művi úton tudatosítsa: a győzteseknek itt és most szintén meg kell válaszolniuk a történelmi kihívást: a demokrácia nevében a barbár leszámolást választják-e, vagy európaiak maradnak. Ott is csak a nyírfahusáng képzettársít­ja bennünk a közelmúlt tragédiá­ját, ahol a lukátsi rendezés arra figyelmeztet, milyen könnyű a tömeget csőcselekké manipulál­ni; bár természetesen érvényesül itt a Karinthy-ábrázolta Barabás- effektus is. A „holt alkotóelemek” jól szol­gálják az egységes, erős szelle­miségű előadást. Dés László basszgitárokon, fúvós hangsze­reken zengő fenségesen félelme­tes zenéje mintha gránittömböket hasogatna, hangvételével utal Muszorgszkijra, s képes asszo­Soha semmilyen hatalom nem zsugoríthat teret és időt úgy, hogy ez a borzalmas-gyönyörű trilógia ebben a sorrendben látható le­gyen egyetlen napon: Szergej Mihajlovics Eizenstein — Rette­gett Iván (film, 1944—45, címsze­replő Cserkaszov), Alekszej Tolsztoj — Fjodor loannovics cár (Moszkvai Kis Színház, 1973, címszereplő: Szmoktunovszkij), Atekszandr Szergejevics Puskin) — Borisz Godunov (Kaposvári Csiky Gergely Színház 1990, címszereplő: Koltai Róbert). így kevesen lehetnek a felismerés birtokában: a Birodalom egyben- tartásának személyiségtorzító feladatában szinte pszichopatá­vá romlott IV. Iván rémségés ural­mát követő — saját alkalmatlan­ságát hamar felismert —, gyenge Fjodor uralkodása alatt, illetve után, történelmi szükségszerű­ség hívta elő Borisz Godunovot előbb régensként, majd cárként, hogy külső és belső ellenségtől kemény kézzel óvja Oroszorszá­got. Tartozunk a történelmi igaz­ságnak avval is, hogy soha, sen­kinek sem sikerült igazolnia azt, a már akkor elterjedt (elterjesztett) vélekedést, mely szerint Rette­gett Iván másik fiát, a Fjodor utáni trónvárományos Dmitrijt Godu­nov (Fjodor sógora) gyilkoltatta volna le. A vélekedésnek — köz­hitnek — alapot mindössze a kö- zépkorian sötét viszonyok adnak, s az, hogy a hatalomba jutásnak már-már statusquo-szeruen elis­mert módja volt a jogutódok legyil- kolása. Puskin színműve (1825) Godu- novban nem a tatár—svéd—szi- birják ellen győzedelmeskedő, Oroszhon egyházi függetlensé­gét a „konstantinápolyi pátriárka” kiiktatásával biztosító, éhínség ellen magtárakat nyitó, Moszkvát a tűzvész után hamvaiból feltá­masztó cárt láttatja, hanem a vé­res kezű trónbitorló összeroppa­nását rajzolja elénk a Shakespea- re-től tanult, dramaturgiai érde­keknek alávetett, szabad történe­lemkezeléssel. Csak így válhat a történelmi színmű — a színpadi lektűr — valódi drámává. Igaz, nemcsak a mintának tekintett shakespeare-i életmű, hanem Karamzin: Az orosz állam törté­nete című munkája is ezt a drámát sugallta az írónak. (Egyébként Jurij Lotman a Puskin-esszéjé- ben joggal tekinti a Borisz Godu­novot egyszerre korhű és a politi­kai aktualitás szellemétől áthatott tragédiának.) A mű a modellül szolgáló sha­kespeare-i, lazán fűzött, de célirá­nyos szerkesztésű drámákat kö­veti, átvéve még a jambusütem és a próza váltakozását is. Két szálon fut a cselekmény. Az egyik a puskini dráma szerint bűnös Godunov statikusabb életszaka­sza a koronázástól haláláig—Bo­risz cár mint a belső féregrágta óriási tölgy pusztul el szemünk láttára —, a másik a dinamikus történésé, s ez Griska Otrepljev suhanc szerzetesfi története attól a mozzanattól, amikor az elhatá­rozás megszületik benne, hogy ál-Dmitrijként megszerzi a koro­nát Godunovtól, egészen addig, amíg ez valóban végbe nem S . (Csoda, hogy Sztálin ge- sszimusz kedvenc figurája ez a Grigorij volt, aki — hozzá hasonlóan — kiugrott a szerzet­ből novíciusként, s jutott hatalomra?!) Németh László, a színmű fordítója esszéíróként élesen látja: Godunov, mint a gö­rög drámák hősei, szinte egy helyben várja a sors taglócsapá­sait, vívódása cári nyugalma mögé rejtezik; a darab súlypontja a megírás közben áttolódott a bi­torló Grigorijra. Lukáts Andor a Borisz Godu­nov kaposvári színreállításával jelesre kollokvál; felkészültsége — bár ez ebben a színházban ter­mészetes — lenyűgöző. „Min­dent” tud a korról — Boriszéról és Puskinéról is—, pszichológiailag, sőt esetenként fiziológiai állapo­tot illetően is .kiismerte” a fonto­sabb szereplőket, s ismereteit alkotó módon képes beépíteni a figurákba, jelenetekbe. Egy pél­da. A darabban nincs benne, hogy a Dmitrij cárevics tisztázat­lan halálát Sujszkij herceg veze­tésével kivizsgáló bizottság azt állapítja meg: a fiatalember epi­lepsziás roham közben sebesí- tette meg magát halálra. Lukáts ezt a kikutatott információt rende­zőként.— bravúr a színésztől is! — úgy használja, hogy Grigorij szerzetesfi valóságos epileptikus roham közben azonosul Dmitrij- jel. A legerőteljesebb jelenetek egyike ez. A puskini műből komponált Muszorgszkij-opera a lelkifurda­lásba rokkanó Boriszt nyugtatga­tó legendát „elvette” a Pátriárká­tól és Pimen krónikaíró szerze­tesnek adta gyönyörű basszus­áriaként. A lukatsi alkotótehetség mindkét lehetőséget figyelembe véve egy harmadikat munkált ki: a Pátriárka elbeszélése közben Borisz előtt jelenésként — meny­BORISZ GODUNOV SZAPUD1 ANDRÁS TÄRC/ Amnézia Kujtoroghy álmában nem tudott kimondani egy nevet. A nyugdíjasok klubjában tartott előadást avitt falak közt el­és kihasznált embereknek, akik áhítattal hallgatták esz­mefuttatásait a magyar irodalomról. És egyszercsak — egy hosszú mondat kezdetén — rádöbbent, hogy emléke­zete elveszített egy ezerszer olvasott és emlegetett kereszt­nevet, kedvelt zsoltárfordítójáét, s amikor majd—pillana­tokon belül—rá kerül a sor, csak az első és a vezetéknevét lesz képes közölne Szenczi Molnár... mondta kissé zavar­tan, mert egykori kollégiumi igazgatójának a neve akart a nyelvére ugrani aki Molnár volt ugyan, de nem Albert, hanem Imre. Előadását a hálás kisöregek lelkesen meg­tapsolták, s feldúltan rohant haza, hogy a lexikonban megkeresse a zsoltárforditót, s miután megtalálta, felsó- hqjtott. Fáradtnak, elgyötörtnek érezte magát, ezért'ledölt a díványra és megpróbálta megidézni előadásának gon­dolatmenetét, közegét, helyszínét. Kiverte a hideg veríték. Hiába erőltette emlékezetét, nemjutott eszébe miről, hol és kiknek beszélt alig egy órával azelőtt. Talán csak az elő­adással kapcsolatban érvényes ez a nyugtalanító rövid­zárlat, bizakodott, s arra gondolt, meg kellene innia né­hány fröccsöt. Megdermedt a rémülettől. Elfelejtette ugyanis a törzshelye nevét, ráadásul az az érzése támadt, hogy ha lemenne az utcára, nem találna el a vendéglőhöz. Ezután elhatározta hogy sorra veszi a nőket, akik valaha forró élményben részesítették, de kénytelen volt tudomá­sul venni hogy első szerelmének szeme színén kívül sem­mire sem emlékszik. Visszanézett gyerekkorára a szülő­házra, ahonnét apját elvitték, s őt magát anyjával és test­véreivel együtt elűzték egykor. De szomorúan tapasztalta, hogy immár az emlékek közül is kiűzetett, hogy végképp el­tűntek az ismerős zugok, utak, az időtlennek vélt arcok, csak néhány rozsdás géppisztolycső és kietlen facsonk veszi körül. Aztán a szomorúságát is elfeledte. Érzéstelenül, gondo­lattanul lebegett, mint aki önmagáról sem tud már. Ekkor —anélkül, hogy tökéletes nyugalma meg tört volna—eszé­be villant, hogy tulajdonképpen álmodik. Hogy a valóság­ban is azon a díványonfekszik, amelyen álmában. És nem volt kedve felébredni A sátán bárkája Egy ideig mintha titokban dolgoznának, alig hallható a neszezésük. Aztán megvadulnak a kalapácsok, fűrészek, szekercék, s nincs nyugovásuk hajnalig. Kujtoroghy a tv előtt ül, a képernyőn éppen agyonvernek valakit. A szeren­csétlen ember az aszfalton fekszik, a keze békés, már nem rángatózik, amikor rátaposnak. Érzéstelenítette, láthatat­lan bársonyba burkolta a jótékony halál számára már nincsjelentosége, hogy egy suhanc még egyszer fejbe veri a husánggal, majd ráugrik a mellére, és sátáni táncot lejt rajta. Közben odafönn, a plafonon túl csoszogás, ropogás, recsegés, síró fűrész, kopogó kalapács, csattogó szekerce. Kujtoroghy tudja mi készül odafönn, már csaknem két hónapja tudja, igaz nemjött rá könnyen, sokáig töprengett rajta de végül rájött, hogy a fölötte tévő lakásban egy bár­kát építenek. Éppen olyat, mint Noé a vízözön előtt, csak­hogy most nem az Isten, hanem a Sátán utasított itt valaki­ket, hogy készítsenek bárkát. Alkonyat tájt sunyipofákjelennek meg a ház körül, s egy- egy óvatlan pillanatban beosonnak a lépcsöházba, föllopa­kodnak a negyedik emeletre, s rögvest hozzálátnak a mun­kához. Kezdetben csak szöszmötölnek, simogatják, pátyol- gatják az anyagot, aztán, mint akik a munka hevében megfeledkeztek az óvatosságról dühödten Júmak-farag- nak, szegecselnek. Vajon mekkorára tervezik a bárkát?, tűnődik Kujtoroghy, s eszébejut az a csúnya fogúfiatalem­ber, aki néha becsönget hozzá s megkérí, hogy telefonál­hasson. Olyankor azt mondja: ,, orvost szeretnék hívni nagybeteg öreganyámhoz”, de—Kujtoroghy megfigyelte— sohasem a rendelőintézet számát tárcsázza, majd telefo­nálás közben különféle állati hangokat ad ki: vartyog, szi­szeg, brekeg, makog, hizelkedően csahol vagy mérgesen ugat. Kujtoroghy sejti, hogy ilyenkor a bárka leendő utasai­val tárgyal: kígyóval varangyos békával veszett kutyával pestisbacilussal, AlDS-vírussal. A sátán parancsára a bár­kába gyűjt minden ocsmányságot a világból, hogy megóvja egy újabb vízözöntöl, amelyre most még az Isten se gondol. ciáltatni a Vaszilis Blazsennij hagymakupolái alól felhangzó ha­rangokat, de a lélekben dúló vi­hart is. Lengyel tánca „a fülben marad”. A csodálatosan hangzó egyházi kórusok is Hevesi András —szereplőként jelen van!—csak a legnagyobb tisztelettel említhe­tő munkáját dicsérik. Bevallom, a Ljubimov-rendezte milánói ope­raelőadás díszletének (Borovsz- kij, 1980) ismeretében — óriási ikon, embermagasságú cellákkal szegélyezve — kíváncsian vár­tam a kaposvári színpadképre: Khell Zsolt leglenyűgözőbb dísz­letképe az ikonosztaz lett, a kifor­gatható gótikus oldalfallal. De a többi, meg a szinte csak jelzés­szernek is meggyőzőek. Szigeti 'Sz/'/w'ajelmezeire az „illúziókeltő" jelző kevés, annyira valódinak hatnak pompájukkal, vagy éppen toprongyosságukkal. Koltai Róbert és Borisz Godu­nov találkozott. A jeles művész szinte eszköztelenül — így a leg­nehezebb — állítja elénk ezt a nagy formátumú személyiséget, emberközelbe hozva bonyolult jellemként mindazt érzékelteti, ami a puskini drámában benne sincs: a politikai sakkjátékost, a tehetséges hadvezetőt, az alulról jött ember örökös résenlétét a főbojárokkal szemben. Mégis le­het gúzsba kötve táncolni... Kon­szolidáltabb időkben Godunov a népe igazi felemelőjévé válhatna, megvan ehhez minden képessé­ge; fiával való dialógusaiban a bölcs uralkodó is megszólal. Fen­sége mögött azonban egyre elvi­selhetetlenebből vibrál a lelket szétrázó bűntudat. Koltai a meg­roppanásban — Godunovban robbanást idéz elő az ambivalen­cia: örülnie kellene; ha Dmitrij él, ő nem gyilkos; félnie kell, mert „Dmitrij” az életére tör — ugyan­úgy hiteles, mint a cár utolsó pilla­natainak méltóságteljességében. Kellett már egy ilyen nagy találko­zás a szereppel! A bitorló Griska szerzetes suhancot Bezerédi Zoltán bravú­rosan alakítja szintén dimenzio- nális jellemmé: hamis férfi:Johan- na, fixálódó küldetéstudattal. Nagystílű szélhámos, akit fanati­kussá tesz a vállalt szerep. Bá­mulatos természetességgel ala­kul koszos szerzetesből világfi cáreviccsé, kitűnő diplomatává. Hiperérzékeny lelki alkat, melyet a szolgálatba fogott empátia­készség is jellemez. Egyetlen egyszer billen ki az azonosulásig átélt cárevicsszerepből, amikor szerelmét, a Mnyisek-lányt pró­bára kívánja tenni. Ekkor derül ki, hogy ebben a kapcsolatban a lengyel Marina még nála is célra­törőbb, Lady Machbetet idézően kemény a nagyravágyásban: Pogány Judit megfogalmazásá­ban a kisebb prédákat türelem­mel futni hagyó, nagy vadra váró kegyetlen csapdász. A ravasz — Sujszkijt Hunyad- kürti György játssza jól, bár alakí­tásából nem sejthetjük, hogy nem is sokára ebből a minden hájjal megkent főnemesből is cár lesz. Tóth BéláróleImondható: nélküle ma a Csiky Gergely Színház nem volna azonos... Pillérévé lett a tár­sulatnak. Pimen monológjában láttatni képes az iszonyú ugricsi merényletet. A zabolátlan élet­öröm testestül meg Dánffy Sán­dor Vaarlamjában; saját csuha­zsebre, kolduló szerzetestársa, Krum Ádám a méltó párja. Spind- ler Béla orosz medveként állítja elénk az egyik Puskint, udvaron- cibban kikupálódottnak a mási­kat. Markáns vonásokkal rajzol karaktert Csapó György, Szta- renki Pál, az újvidéki Venczel Va- , ■ lentin, Tóth Eleonóra, Csernák Árpád, Rózsa Tibor. Hiú ábránd: Alekszej Tolsztoj drámájában látni „gyenge” Fjodorként Jordán Tamást, a ré- gens Godunov, Koltai mellett... Leskó László (Fotó. Csobod Péter) Ma egészségügyi világnap ÜZENET SOMOGY állampolgáraihoz Ma van az egészségügyi vi­lágnap. Ebből az alkalomból mikrobiológiai környezetünk veszélyeiről szóló kiállítást nyi­tott meg dr. Virágh Zoltán igaz­gató főorvos, a Somogy Megyei Köjál kaposvári székházában. A környezet és az egészségvé­delem összefüggéseiről is szó­ló üzenet ismertetése után — melyet dr. Hiroski Nakijama professzor, az Egészségügyi Világszervezet főigazgatója küldött a világ népeihez — a somogyi közegészségügyi szakemberek felhívással for­dultak megyénk lakosságához, amelyben az egészséges élet­módra, a fizikai és szellemi túl­terheltség elkerülésére, a má­sik véleményének tolerálására ösztönöznek mindenkit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents