Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-20 / 92. szám

1990. április 20., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 TÉKA Bocsánatkérés Batthyány Lajostól 10. Batthyányné nővére volt Zichy Karolinának, akinek férje, Károlyi István szintén az Újépület­ben raboskodott. Károlyi feje fölött is ott lebegett a halálos ítélet veszedelme, mert a gróf saját költségén egy honvéd huszárezredet látott el lóval, ruházattal, fegyverzettel, s tartott fenn a szabadságharc egész ideje alatt. Sokszor meg­alázták bátorságukkal a császáriakat a Károlyi­huszárok, többek között Buda felszabadításá­nál. Összefogva a bajban a két Zichy nővér, Antónia a vészterhes napokban Karolina húgá­nál lakott három gyermekével a Károlyi-palotá­ban, abban az épületben, amely most a Petőfi Irodalmi Múzeum otthona. Megpróbáltatásukban nem maradtak maguk­ra. Latolgatás nélkül vállalták a kockázatot a segítőkész hazafiak. Közéjük tartozott egy im­ponálóan bátor fiatal pap: Szántóffy Antal, a néhai Külső-Józsefváros akkori plébánosa. Ahol működött, ott ma is élő egyházközség létezik a Horváth Mihály téri kéttornyú barokk templom­mal. Ez a fiatal pap tekinthető az első temetés kulcsszereplőjének. Batthyány Lajosné október 5-én délután érte küldte Bártfay Lászlónét, a Károlyi-család levél­tárosának feleségét. Szántóffy azonnal a palotá­ba sietett. Azzal az őszinte meggyőződéssel vigasztalta Batthyánynét, hogy a férj életét bizo­nyosan meg fogják kímélni, hiszen számtalan eset tanúsítja, hogy a halálos ítéletet vasban töl­tendő várfogságra változtatták. Ebben a re­ményben indult a grófnő megbízásából fölkeres­ni Batthyányt a siralomházban. Levelet vitt a ha­lálraítéltnek, akit szertartás szerinti lelki gondo­zásban kívánt részesíteni, de ezt a papi teendőt már ellátta az Újépületben tartózkodó francia abbé, a Károlyi családházi papja. Szántóffyt csakúgy, mint a francia abbét, ide- oda ráncigálták, faggatásokkal zaklatták a hadi- törvényszék emberei, de hivatásuk teljesítését nem tagadhatták meg. Mozgásukat csak annyi­ban korlátozták, hogy az Újépületen belül állan­dó fegyveres kísérettel közlekedhettek. E vi­szonylagos mozgásszabadság magyarázata szintén Haynau bizarr jellemében keresendő. A táborszernagy dermesztő kegyetlensége az egyház babonás tiszteletével párosult. Mint min­denben, a vallásosságban is túlzó volt. Soha annyi Te Deum — hálaadó ünnepélyes istentisz­telet — nem volt Magyarországon, mint az ő 1849-es hadjárata során Pozsonytól Temesvá­rig. Innen van, hogy a megtorlásokról a papok je­gyezhették fel a legtöbbet, mint például az aradi minoriták a tizenhárom tábornok-vértanú meg­dicsőüléséről. Az éles eszű, kivételesen talpraesett és nem kevésbé elszánt józsefvárosi plébános e körül­mény ismeretében határozta el, hogy a szigorú haditörvényszéki előírások formai betartásával mindent megtesz, hogy elejét vegye a mártírom- ságra szánt gróf holta utáni megszégyenítésé­nek. Mivel a Rókus-kórház is a Józsefvárosban van, a hivatásából eredő feladatai révén min­dennapos kapcsolat kötötte a kórházhoz és annak vezetőségéhez. A kivégzést követően föl­kereste a kóroda igazgatóját és hétpecsétes ti­toktartás mellett kérte, adja ki a családnak Bat­thyány Lajos holttestét, hogy a hozzátartozók gondoskodhassanak a végtisztességről. Az igazgató, bármennyire derék ember volt, s bár­mennyire becsülte a fiatal plébánost, kérését hideglelős félelemmel elutasította. Alapos in­dokkal. Abban a hiedelemben ugyanis, hogy aki megszegte a haditörvényszék rendelkezéseit, az életét tette kockára, semmi túlzás nem volt. A veszéllyel eleve számoló Szántóffy Antal nem nyugodott bele az igazgató elutasításába. Kérte, legalább attól tekintsen el a kórház, hogy a hulla­házában lévő névtelen tetemekkel együtt tegyék közös, jeltelen sírba a nemzet mártírját. Ezért ő, a külső-józsefvárosi plébános, mint illetékes pap, akihez egyházi vonatkozásban a Kerepesi úti temető is tartozik, vállalja, hogy az éj folya­mán egyszerű szertartással végső nyugalomra helyezi gróf Batthyány Lajost. Ezt a kérést méltányolta a kórházigazgató, de csak azzal a feltétellel, ha a kivégzettet a kórház hullaszállító létrás kocsiján viszik ki a temetőbe. Szántóffy köszönettel tudomásul vette az igazgatói akaratot, de a megmásítás tervével még ott elkészült. Akként változtatott az igazga­tó kikötésén, hogy annak baja ne történhessék tervének kudarca esetén. Üzenetet küldött a sírásónak, hogy haladékta­lanul menjen a temetőbe, ásson sírt, ésjegyen kéznél estéli tíz órától a temetés helyén. Ő maga Dank Agáp ferencrendi házfőnökhöz sietett megtudakolni, vállalja-e a szerzetes vezető, hogy a Szent Ferenc-rend pesti templomának kriptájában rejtsék el gróf Batthyány Lajos földi maradványait. Dank Agáp, noha szintén tisztá­ban volt a vállalkozás főbenjáró veszedelmével, tétovázás nélkül igent mondott. Szilárdan bízott a fiatal plébánosban, a továbbiakban rá hagyat­kozott, s amíg Szántóffy intézkedett, a házfőnök titkon fölkereste cellájukban a rendház legöre­gebb szerzeteseit, kérve őket, hogy teljes titok­ban készüljenek fel teendőjükre, éjfél előtt legye­nek a kolostorkertben annál a mellékkapunál, amely a rendház telkét határoló kőfalból nyílik a Hatvani utca mentén. Szántóffy Antal eközben Hauszmann doktor és Bártfayné társaságában bérkocsin a Rókus- hoz érkezett. Minden úgy történt, ahogy az igaz­gatóval megállapodott. A mártír miniszterelnö­köt a hosszú, fekete ládával ellátott létrás kocsi­ra tették. Amíg erre sor került, ott volt kiterítve a hullaházi tetemek sorában azon mód, ahogy ide szállították a Fapiacról, a két akác közül, ahol agyonlőtték. Tetemét egyszerű fenyőkoporsóba tették, így helyezték a taligán lévő fekete ládába. Elindultak a temető felé estéli tíz órakor, a tel­jesen néptelen úton. Elöl a halottaskocsi, mögöt­te a bérkocsin Szántóffy, Hauszmann és Bárt­fayné. Akkoriban alig néhány majorépület állott a homokos síkságon, a Keresztúri Országút két oldalán. Ez a Keresztúri Országút a mai Nép­színház utca vonalán haladt és az Orczy tér irá­nyába kanyarodott el. Balról, a mostani Köztár­saság tér és környéke helyén a hatalmas barom­vásártér terpeszkedett. Valahol a Teleky tér bel­ső csücskénél keresztezte az utat a városi so­rompó, ahol a hadi terror idején megerősített katonai őrség tanyázott a vámházban. Mivel az őrszolgálatra rendelt katonák a helyőrség meg­határozott alegységéhez tartoztak, már jól is­merték a Rókus-kórház létrás taligáját. Április óta, hogy megnyitották az új temetőt a Kerepesi út mentén, mindig a késő esti órákban szokott sorompót nyittatni a halottvivő kocsis. így történt ez most is. De tekintettel a hadiálla­potra, szigorú parancs szerint ellenőriznie kellett az őrségnek, mit tartalmaz az ismerős fekete láda. Megnyugodván, továbbengedték a kocsit, úgyszintén a bérkocsit, hiszen pap is kell a teme­téshez. Az meg már rá tartozik, hogy kiket visz magával a szertartásra. Utasítás szerint engedelmeskedett a sírásó, elkészült a sírüreg, mire kiérkezett a temetőbe a létrás taliga. Váltig csodálkozott a jámbor sírásó, miért kezdi dorgálni az indulatos plébános. Szántóffy erélyesen pirongatta, hogy félreértet­te az üzenetét, rossz helyre ásta az üreget. De ezen most rögtön nem lehet segíteni a sötétség miatt, ezért másnapra kell halasztani a temetést. Furcsálkodva, a dologból mit sem értve indult haza a sírásó, Szántóffy pedig visszafordulásra utasította a létrás taliga kocsisát. A sorompónál úgy történt, ahogy a plébános remélte: firtatás nélkül átengedték a katonák a már unalomig ismert taligát a fekete ládával. Ámbár arra az esetre is készen állt a magyarázattal, ha netalán megismétlik a szigorú ellenőrzést. A kolostorkert kapujának belső oldalán vára­kozó szerzetesek némán és gyorsan cseleked­tek, amikor megérkezett a kocsi. Levitték a szer­tartásra már előkészített kriptába a sima fenyő­koporsót, s mielőtt nyughelyére tették volna a mártírt, ruháját megtisztogatták a Fapiac porá­tól, amelybe legyilkolt teste omlott. Arcáról, ko­ponyájáról lemosták a vért, s a homlokán táton­gó lőtt sebre fekete vászontapaszt ragasztottak. 11. Úgyszintén szakértői állításra hivatkozva írta az egyik fővárosi újság 1987 februárjában: „A temetéssel kapcsolatosan cikkek jelentek meg a korabeli lapokban. Tudni vélték, hogy nem is gróf Batthyány Lajos teteme nyugszik a ferencesek templomában.” Ez a közlés már nem a kivégzést követő teme­tésre vonatkozik, hanem az 1870. évi országos gyászünnepélyt megelőző azonosításra. A tő­lem telhető alapossággal néztem át a korabeli lapok közül a legmérvadóbbakat, de a Batthyány Lajos hamvaira vonatkozó kételyekkel nem ta­lálkoztam. Ettől függetlenül jelenhettek meg fel­színes fogalmazványok, nem mérvadó, érde- kességhajhászó orgánumokban. Megtudtam viszont, hogy az özvegy, aki 1856-ban tért haza gyermekeivel svájci önkéntes száműzetéséből, minden esztendőben, a legnagyobb titokban, hosszú órákon át imádkozott férje nyughelyénél. Teljesen kizárt, hogy a ferencrendi szerzetesek kegyes csalással ámították volna az özvegyet. Amikor pedig szükségtelenné vált a titok őrzé­se, napvilágot láthatott a temetést igazoló hiva­talos egyházi okmány is, amely több újságban megjelent. Azért tekintendő ez kétségtelen bizo­nyítéknak, mert akkor még fontosságban az egyházi anyakönyvezés volt a mérvadóbb. Ideje megint közzétenni az 1870-ben publikált ok­mányt. „Temetési oklevél. Melynél fogva elismerem és hitelesen bizonyí­tom, hogy az Úrban boldogult méltóságos gróf Batthyány Lajos úrnak holttetemei 1849-ik évi október hó 7-én éjfélkor a pesti gondviselésemre bízott szent Ferencziek sírboltjába egyházi szer­tartás után letétetvén, ugyanott, a kripta belső részének baloldalán (G. B. L.) betűkkel ellátott sírboltban fenntartatik. Melynek nagyobb hitelére kiadom ezen saját írásommal és hivatalos egyházi pecsétemmel ellátott bizonyság levelemet. Dank Agáp s. k. Pesti Sz. Ferencziek Elnöke (P. h.) . Hogy az Urban elhunyt méltóságos gr. Bat­thyány Lajos úrnak holt-teteme a fenn írt időben csendes beszentelés után a pesti szent Ferenc­ziek kriptájában és ugyan a fennemlített sírbolta előttem letétetett légyen, hitelesen bizonyítom. Pesten, 1849-ik évi okt. hó 11. napján. Szántóffy Antal s. k. Pest józsefvárosi plébános és h. alesperes. (P. h.)” Források után kutatva fölkerestem egyházi intézményeket is, hogy eredetiben lássam az írott bizonyítékokat, de ebbéli próbálkozásom semmi eredményt nem hozott. A plébániákon sajnálattal adták tudtomra, hogy régebbi doku­mentumaik elpusztultak Budapest ostromakor, 1945 januárjában. A ferencesek iratai azonosít­hatatlan módon semmisültek meg vagy kerültek ismeretlen helyre 1950-ben, a rend feloszlatása­kor. 12. Első miniszterelnökünk mártíromságát sokan megírták a szemtanúk közül, így meglehetős pontossággal ismerjük a tragédia minden rész­letét. Vagy talán csak ismerni véljük. Mert íme, kutatás közben előkerült egy, a maga nemében páratlan dokumentum. Igaz, nem eredetiben, csupán nyomtatott másolatban, de hitelességé­hez halvány kétség sem férhet. Amikor 1870 júniusában egész Magyarország megilletődött figyelemmel kísérte Batthyány La­jos második temetését, jelentkezett Dés városá­ból egy Friedländer nevezetű belgyógyász kör­orvos. Haynau őrjöngésének idején pesti medi­kus volt, és rendszeresen naplót vezetett héber nyelven. 1849. október hatodikét is megörökítet­te. Közreadott naplórészletét maga fordította magyarra, így bocsátotta a köz rendelkezésére. Szövegét egyetlen betű megváltoztatása nélkül másolom ide. „A míg csak élek, és a míg a testem és lelkem közötti kötelékek meg nem fognak szakadni, élénken meg fog maradni emlékemben az, a minek ma, Tischri 21-én (okt. 6-án) sátoros ün­nepünk egyik fél ünnepnapján akaratlanul szem­tanúja valék. Miután lakásom nagyon szűk, melybe a nap csakis a nyitott ajtón keresztül lö- velhette be némileg sugarait, elhagytam azt est­ve felé a végett, hogy egykissé sétáljak, és üdítő levegőt szívjak, egy szegény tanuló egyetlen luxusát kívánván éldelni. Lépteimet az Új-épület hátulsó oldala felé irányoztam, szokásom lévén ottan sétálni és tanulgatni, miután a város felé lévő oldalán az Új-épület a mulatságkedvelő közönség a Széchenyi-féle berekben szokott járdogálni. Alig, hogy Hempel bonctanát tárgyaló könyvemet felnyitottam, egy nagy embertömeg férfiakból, nőkből, ifjak, aggokból álló tódult min­den oldalról felém, és a nagy csődület kényszerí- tett könyvemet betenni, és ezen tolongásnak okára jutni. Miután észrevettem, hogy vala­mennyien a felhalmozott farakásokra töreked­nek felmászni, magam is azt tettem anélkül, hogy legkisebb sejtelmem lett volna arról, hogy váljon mi történend ottan; tekintetem mindenfelé szétkeringet, valahogy végére járni és megtudni: mi légyen tárgya a közönség figyelmének. Az­alatt, hogy én így szorultan várakozva ottan áll­tam , lovaskatonák száguldoztak elő és sorba két oldalra felállottak, ezekhez csatlakoztak sok harczosok, kiknek közepén egy magas alakú, tiszteletet parancsoló személy volt hófehér arczczal, kopasz fővel és hosszú szakállal. Ezen férfiú—a mint a körülállóktól megtudám, állítóla­gos árulásért halálra lön ítélve. Borzadály futá keresztül egész lényemet, midőn bővebb meg­tekintés folytán észrevevém, hogy ez ugyan­azon férfiú, ki a miniszterek között az első helyet foglalta volt el. Sokan őt hazaárulónak tekintet­ték, ki ide-oda ingadozott, és ki polgártársai irá­nyában nem őszintén viselte volt magát. Most már az ő miérettünk kiontott vére tanúságot adand hazája és népe iránti szeretetéről. Vérem folyása megállóit, és majdnem kővé váltam vol­na, midőn ótet méltóságteljesen és minden tá­masz nélkül szemléltem előlépdelni; az ő átszel­lemült arcza tanúsította magasztos jellemének tisztaságát, úgy nagy szívének ártatlan voltát, az ő közönség felé irányzott tekintete azt látszaték mondani: .Nézzetek ide, vérem engemet tisztá­ra fog mosni minden gyanúsítástól, minden szennytől, melyet ti az én characteremen nehe­zülni véltetek. Halálom nektek tisztán ki fogja tüntetni, hogy engemet ártatlanul rágalmaztak. Hazám boldogsága volt czélja éltemnek, és semmi hivatal, semmi érdemjel nem lett volna képes engemet e czéltól eltéríteni.’ Majd letér­delt, és miután magasztos arczárói letörölte vol­na a verítéket, reászegezték a jágerek fegyvere­iket, czéloztak, tüzet adtak és a lélek elvált testé­től. Az alatt, míg ezen tragédia itt lejátszatott, az épületnek a város felé levő oldalán a sétálók egy katonai zenekar zenéjének víg hanqjaiban gyö­nyörködtek!...” Valószínű, hogy a rezesbanda öblös hangja és pattogó ritmusa mellett egyáltalán nem hal­latszott a kivégzőosztag lövéseinek dörrenése. A héber naplóját magyarra fordító Friedländer doktornak halálával tartozunk a közlésért. Az ugyanis, hogy az Újépület ellenkező oldalán, a város felőli parkban kaíonazenére folyt a prome- nád Batthyány legyilkolásakor, egyetlen más visszaemlékezésben sem található. Nyilván azért nem, mert a közelebbről érdekeltek nem figyelhettek a külvilág dolgaira, az esemény ut­cai szemtanúi közül pedig senki más nem készí­tett följegyzést, vagy ha igen, arra eddig még nem derült fény. Ami az Újépületet illeti, látvány­nak is szörnyűséges volt önbizalom-romboló, brutális méreteivel. Főudvara nagyjából meg­egyezett a mostani Szabadság térrel. A kaszár­nyatömeg gigantikus négyszögébe könnyedén belefértek volna a teret szegélyező mai épüle­tek. A kifelé néző ablaksokaság meghaladta a hétszázat. Egyébként II. József építtette 1786- tól, de a munkálatok befejezését már nem érte meg a beamter-császár. Őriztek benne fogoly francia tiszteket, használták tüzérlaktanyának, katonai akadémiának, s kezdettől volt benne börtön, a hadbírósági elítéltek fogva tartására. Azon a hosszú sávon, amely kopáran szegé­lyezte az Újépület város felőli oldalát a Nádor utcától a Hold utcáig, Széchenyi István és fele­sége létesített igen csinos, angol ízlésű sétapar­kot az árnyas helyet nélkülöző pestieknek. (Mert a méltán tisztelt József nádor, a modem Pest felépítésének szorgalmazója ellenezte a parko­sítást, mondván, hogy „a fák az erdőbe valók”.) így a megszámlálhatatlan jótettéről nevezetes Széchenyi a várfalon túl s az Újépületen innen fásította be a portengert. A nevét viselő ligetben esett meg tehát, hogy ,,a sétálók egy katonai zenekar zenéjének víg hangjaiban gyönyörködtek”. Ott volt a liget délnyugati sarka, ahol most a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Taná­csának modern, 1934-ben emelt székháza áll. Lépcsőházában kőbe vésve olvasható a CXXVI. zsoltárból való idézet: Akik könnyhullatással vetnek, Vigadozással aratnak majd. Ismerniök, hinniök kellett ezt a zsoltárt azok­nak, akik méltósággal viselték el 1849. október 6-án a rettenetes csapást. 13. Vegyük elő újra ezt az idézetet: ,,1870-ben Pest és Buda magisztrátusai megtiltották, hogy ezentúl templomokban, kolostorokban temes­senek. Etilalomnak egyszerű közegészségügyi oka — az akkor dúló kolerajárvány — volt. Rá­adásul valakinek eszébe jutott, hogy gróf Bat­thyány Lajos holttestét méltó módon, közteme­tőben temessék el.” Ráadásul valakinek eszébe jutott... Nézi az emberfia ezeket a szavakat és azon kapja ma­gát, hogy nem hisz a szemének. Szakembertől ilyen komolytalan hányavetiség nem származ­hat. Mégis megtörtént, kinyomtatták, olvashatta az egész ország. Ekkora tetszőlegesség még egy tűrhető átlag­műveltségű egyéntől sem fogadható el. Először is, amikor szóba került a Batthyánynak adandó nemzeti végtisztesség, nem dühöngött semmi­féle kolerajárvány sem Pesten, sem Budán. Ami pedig a templomi kriptákban való hatósági tilal­mat illeti, abból nem következett az ilyen temet­kezési helyek kiürítése, annak tehát semmi aka­dálya nem volt, hogy Batthyány porhüvelye to­vábbra is a pesti ferencesek altemplomában maradjon. Együgyűség lenne azt képzelni, mintha az exhumálást és az áthelyezést valamiféle köz- igazgatási rutinrendelkezés tette volna szüksé­gessé. A legmagasabb szempontú politikai megfontolások játszottak itt közre. Soha, egyet­len pillanatra le nem mondtak Batthyány törté­nelmi jelentőségének elfogadtatásáról azok a magyar tekintélyek, akik megalkották a kiegye­zés művét. Pontosan tudták, mikor érkezik el az igazságtétel ideje. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents