Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-20 / 92. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. április 20., péntek NYUGDÍJASOK OLDALA „Zajvita” a Marx Károly közben Honnan jön a suhogás? — Egész nap zsong a fejem az örökös zakatolástól, csattogástól — keresett fel bennünket Kovács Béla kaposvári nyugdíjas. Mint elmondta, a Marx Károly közben levő földszinti lakásában hajnali 4 órától késő estig hol erősebb, hol gyengébb zajt hall, ami véleménye szerint a felette lakó Németh Lajosnétól származhat. Kovács Béla két évvel ezelőtt infarktust kapott, több hetet töltött kórházban; kímélő életmódot rendelt neki az orvos, no és nyugalmat. Ottjártunkkor olyan hangot hallottunk, amelyet egy működő automata mosógép bocsát ki. Hol abbamaradt, hol újra észlelhető volt e monoton suhogás. A házigazda tudni véli, hogy első emeleti, felette lakó szomszédja három év óta bedolgozói tevékenységet folytat. Bakelittel és különböző gépekkel dolgozik szinte egész nap—csak onnét származhat e szörnyű hang — állítja magabiztosan. Szomszédját többször felkereste, hogy szüntesse meg az efféle munkát, mert így nem lehet pihenni, s már a tanácson is megfordult, hogy vizsgálják ki az ügyét. Állítólag őt meg sem hallgatták, Némethné pedig tanúkkal bizonyította, hogy nem folytat nagy zajjal járó tevékenységet. A lakógyűlésen is felvetette panaszát, ám az nem talált orvoslásra. Nem a munkavégzés ellen szólalt fel, hanem csupán nyugalma érdekében javasolta, hogy a hölgy béreljen egy helyiséget — akár a ház alagsorában —, hogy senkit ne zavarjon. Felkerestük Németh Lajos- nét, aki készségesen tájékoztatott bennünket a tényekről. Nyugdíjkiegészítésként végzi a bedolgozást a Kaposvári Villamossági Gyárnak. Véleménye szerint foglalatossága — sorkapcsolókat gyárt — nem jár bántó zajjal. Bekapcsolta a gépet, amely a porszívó hangjához hasonlított, de még ennek csökkentésére is szivacsalátétet használt. — Kaposváron legalább még 150 lakásban van ilyen gép, és soha sehol nem okozott gondot senkinek — mondja. — Szerintem a kedves szomszédomnak — akivel nem vagyok köszönőviszonyban —, túl sok a ráérő — Van még másik masinája is az asszonynak... ideje, ezért avatkozik be mások életébe. Azóta fut fűhöz-fához, mióta tudomására jutott, hogy bedolgozóként tevékenykedem. Már régóta használtam ezt a gépet, amikor a szomszédom bekopogott hozzám, hogy emiatt nincs nyugalma. Kovács úr telefonon azonnali intézkedést kérve kihívta a városi tanács szabálysértési előadóját, aki maga is meglepőKerülővel a cselédsors színhelyére Öcsémmel már évek óta tervezgetjük, hogy felkeressük azokat a Somogy megyei pusztákat, tanyákat, ahol szüléink a hat Berényi-fiúval cselédesked- tek. Én most 66 éves vagyok, az öcsém 64. A múltkor elmentünk Kál- máncsára. Ez a település valamikor gróf Széchenyi birtokai közül az egyik volt; a pusztán egy iskola működött a pusztai gyerekeknek, hogy ne kelljen bejárniuk a faluban levő iskolába. A pusztai tanító néni nevére még ma is emlékszünk: Pápa Rizának hívták. Megpróbálom azt az utat röviden leírni, amelyen Kálmáncsá- ra pljutottam. Évtizedek óta Pécsen élünk gyerekeinkkel, unokáinkkal, onnan indultunk autóval öcsémmel és annak feleségével, valamint az én feleségemmel, fényképezőgépekkel felszerelkezve. Elértünk Szigetvárig, majd Ladig, onnét balra fordulva Homokszentgyörgy, végül Kál- máncsa következett. Ez az út jókora kerülővel visz Kálmáncsara, de nincs jobb, mert a 6-os útról jobbra letérve a kövesút Mernyénél véget ér, onnét sáros, homokos földút vezet Kálmáncsáig. . Szintén a 6-os úttól jobbra, Istvándi érintésével, Szülőkig hasonló rossz minőségű földút visz, aztán Szülőktől már kö- vesúton juthatunk el Kálmán- csára. Nagydobszától és Kisdob- szától szintén csak földút vezet kilométereken át Kálmáncsára, majd az ottani pusztára. Tehát egy hatalmas kifli alakú kerülőt kell megtenni kocsival Szigetvártól Ladig, majd Kálmáncsáig, mert Szigetvár felől mindenütt csak földúton lehet megközelíteni Kálmáncsát. Ilyen benzinárak mellett, mint a maiak, nem olcsó mulatság az utazás. Vajon meddig tartanak az ilyen útviszonyok ezekben a somogyi falvakban? Ezt kérdezi tisztelettel egy pécsi nyugdíjas: Berényi István — Az ilyen gép soha nem okozott gondot senkinek... dött, amikor Némethné éppen a szilvalekvárt kavarta a tűzhely mellett... Az ügy látszólag lezárult, ám Kovács Béla továbbra is hallja a zajokat. Némethnével bekapcsoltattam a masinát, s a fotós kolléganőm leszaladt a földszintre, hogy felmérje, lehallat- szik-e a zaj. Szinte alig észlelhető neszt tapasztalt... — Ez a gép valóban nagyon halk, de van még másik masinája is az asszonynak, csak maguk elől eltitkolja — jegyezte meg a házigazda. Kérdésünkre — vállalva a közvetítő szerepét — egyértelmű nem volt a válasz Németh Lajosné részéről. E cikk írója, még ha jogában állna is, akkor sem tudná kideríteni az igazságot. Egy tény: Kovácséknál hol erősebb, hol gyengébb hangok fedezhetők fel. Némethné gépe viszont nem ad ilyen zajokat. Lehet, hogy egy meghibásodott csapszeleptől származnak ezek a hangok? Véleményem szerint ezeket kellene mielőbb megvizsgáltatni a lakásokban, rendezni e viszálykodással terhes állapotot. Mindkét család érdeke ezt kívánná. Lőrincz László Fotó: Jakab Judit Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc A fölösleges (?) ember Kardos Gábor élelmiszer-kereskedő és vizsgázott gombaszakértő a múlt év egyik tavaszi reggelén a szokásosnál később ébredt. Délelőtt tíz órakor lépett ki a tavaszi szélbe, amely jótékonyan simogatta sajgó homlokát. Mert az előző nap estéjén éjfélkor ért haza... Az az áprilisi nap emlékezetes marad: munkahelye ünnepélyes búcsúbankettet rendezett számára, hogy végleg elköszönjön a negyven éven át hűséges dolgozótól. A vacsora szarvaspörkölt és pulykasült volt, mellé fólia alatt nevelt, harmatos fejes saláta, és persze torták, sütemények, bor, és pezsgősüvegek is durrantak a vacsora végén. A 63 éves kereskedőben mindez azonban már csak távoli emléknek tűnt. Egyedül él a lakásban, afeleségétől már tizenkét éve elvált. A lánya Pesten van, csak ritkán hozza le az unokákat, a fia pedig Kanadában vadászati felügyelő, és bár jómódú ember, tíz év alatt mindössze egyszer járt itthon. — Hát ez az öregség — gondolta magábán szomorúan. Mit ér ilyenkor már az ember? Ő még dolgozhatna, mert fizikailag bírja, s világéletében szorgalmas ember volt... Valahol egyszer azt olvasta, hogy a családtalan nyugdíjas fölösleges ember, akire a társadalomnak nincs szüksége. — Hát én is ilyen ember vagyok — gondolta. Majdnem délig ténfergett az utcán. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy benézzen a piacra. Vajon árulnak-e még gombát a régi ismerősei? A hosszú asztaloknál már csak két gombaárus álldogált. Az egyik gyászruhás asszonyon megakadt a tekintete: — Nini, Juliska! Hát maga miért van feketében? — Nem tudja, Gábor? Már vagy egy éve meghalt az uram. Őt gyászolom. — Ejnye, no! Részvétem. Hát, hogy megy az üzlet? — Rosszul. A gyermekeim kirepültek, szerteszéledtek, egyedül vagyok, és nem győzöm a munkát. Maga tudja, mert szakember, hogy egy olyan pincerendszerhez, mint a mienk, nem elég egy ember. Még az érett gombát sem bírom leszedni. Mondja Gábor, tudom, hogy maga is egyedül van, nem állna be hozzám segítőtársnak? Szépen megfizetném! — Hááát... A még mindig csinos, ötven körüli asszony barátságosan megfogta a férfi karját. — Ne a hátát emlegesse, hanem mondjon már valamit! Nem ér rá? Úgy tudom, már nincs az üzletben. — Igaz. Nyugdíjas vagyok. Egy éve. Egyszóval fölösleges ember! — Fölösleges, a fenét! Na, jöjjön, én már indulok is haza. Útközben megbeszéljük a dolgot. És a két ember, az utcákon meg-megállva, élénk beszélgetésbe merült. Elmentek az asz- szony házához, ahol a pincék hűvösében tömérdek csiperke- és laskagomba tenyészik. Aztán lassan eljött a nyár, röpültek a hónapok, és az évek számlapján is eggyel többet mutatott a naptár. És ha valaki az-idén áprilisban gombát kívánna venni a piaci árusoknál, ott találná Kardos Gábort, frissen borotválva, kissé meg is tokásodva. Előtte az asztalon remek gombahalmaz. Tíz óra felé megjelenik Juliska, az özvegy, de már nem gyászol. Friss, virágmintás tavaszi ruha van rajta... — Na, gyere Gábor, induljunk! A maradék gombát átveszi az üzlet, már megbeszéltem. A kocsit lehoztam, menjünk, mert otthon még csomagolni kell a Balatonra... Szép kirándulóidőnk van. Te pedig vedd föl az új ruhádat, mert nem akarom, hogy valaki is azt mondja rám: ez az asz- szony a második urát nem öltözteti olyan szépen, mint az elsőt! Tari János Fél év alatt majdnem negyedszáz oldal! Szándékunk a segítés Éppen ma fél éve, hogy elindult útjára a Somogyi Néplapban a Nyugdíjasok oldala, s ha legutóbb a március 15-i ünnepi lapból anyagtorlódás miatt nem marad ki ez az oldal, most pontosan ajubileumi huszonötödik- né/tartanánk! így azonban csak jövő pénteken kerül erre sor, akkor olvashatják a negyedszázadik Nyugdíjasok oldalát. Fél év van mögöttünk, huszonnégy újságoldallal. A sort a múlt év október 20-án kezdtük, az indító írás A mi (napos?) oldalunk címet viselte. A rovat szerkesztője aligha sejthette, hogy a zárójeles „beszúrás” később igencsak igazolódik majd, főként ami a kérdőjelet illeti... A kapott levelek egyike-mási- ka bizony arról tanúskodik, hogy egyáltalán nem napos az az oldal, ahol a somogyi nyugdíjasok tartózkodnak! Pedig nem mindegy, milyen a közérzete, hangulata, megbecsülése ennek a széles rétegnek — Somogy lakosságának mintegy a negyede nyugdíjas. Az oldal indításával éppen azért szegődtünk az öregek, az elesettek mellé, hogy enyhítsünk gondjaikon, hangot adjunk jogos igényeiknek, segítsünk orvosolni sérelmeiket. Ha most leltárt készítenénk Az „öregek" nyugdíjba mentek Az,, öregek" valójában nem is olyan öregek, mert a nagypapa (négy unokája van), éppen hogy betöltötte a hatvanat, a nagymama pedig az ötvenötöt. Megadatott nekik nemcsak az, hogy szépen, békességben éltek együtt eddig már harmincötesztendőt, hanem az is, hogy egyszerre választhatták a pihenés útját. Tavasszal, áprilisban kezdte a nagypapa, a nagymama valamivel előbb, már januárban. Városban laknak, de közel a városhoz van egy kis telkük. Mennyi terv volt arra a nyárra, és milyen csodálatosan sikerült minden! Először is úgy tervezték, hogy mind a négy unoka velük lesz egész nyáron és azok velük is voltak, kivéve, amikor a két kisebbik úttörőtáborba ment, a két nagyobb pedig egy háromhetes kerékpártúrára a szüleivel. Eltelt a nyár. A nagymama a kertből főzött, legalábbis, ami a zöldségeket illeti. Élvezte, hogy van ideje palacsintát sütni, szilvásgombócot készíteni, és, hogy egyáltalán időmilliomos lett. Ám, érdekes módon, ahogy közeledett az ősz, úgy lett mind szótlanabb a nagypapa. A nagymama érezte, hogy valami bántja az öreget. A nagypapa csak hosszú unszolásra adta elő: jó, jó, hogy a nyár ilyen szép és jó volt. De mit fog csinálni, ha itt az ősz, és be kell menni a városba ? A gyerekek is iskolába járnak. Egyáltalán, mire keljen fel majd ő reggelente? A nagymama először próbálta győzködni: nem lesz semmi gond, lesz még munka ősszel is a kiskertben, meg otthon is annyi mindent meg kell csinálni, ami az elmúlt években elmaradt. A nagypapa hallgatta, hallgatta, azután végre előjött a „farbávaT: ő megígérte a munkahelyén, hogy ősztől napi négy órára újra bejárna. Munka van, szükség is van rá, meg az a kis kereset is jól jönne, mert a nyugdíj mégsem igazi fizetés, és hát az árak sem lefelé mennek... A nagymama elszomorodott és először is azt kérdezte: — Ezt miért csak most mondod? Nekem is felajánlották, hogy maradjak, vagy vállaljak részmunkaidős állást, kézbesítő kellene a vállalatnál, de én nemet mondtam. Még arra is hivatkoztam, hogy nem hagyhatlak téged egyedül... Néhány napig tartott a duzzo- gás, a gondolkodás. A nagypapa szólalt meg először: — Hát, ha így gondolod, akkor legfeljebb lemondom a gyárban a dolgot. A mama látta, hogy élete párja gombóccal a torkában mondta, amit mondott. Végiggondolta ő már az elmúlt napokban jó néhányszor, hogy ő bizony el tudja foglalni magát télen is, a városi lakásban is, de tényleg: mit csinál majd egész nap a férje? Csendben szólalt meg: — Én éppen az ellenkezőjét gondoltam. Vállald csak el azt a munkát, ha már felajánlották és kedved is van hozzá. Én majd délelőttönként bevásárolok, megfőzök mire hazajössz, és jut még idő a mozira is, meg mindenre. A nagypapa elmosolyodott: — Tényleg így gondolod? — Tényleg így gondolom. Mintha kisütött volna a nap. Az „öreg" kiment a kertbe és lázasan fűrészelni kezdett. Már régen eltervezte, hogy néhány kis etetőt készít az itt telelő madaraknak. Hadd várják őket, ha majd újra kitavaszodik, ha itt lesz a nyár. Azám, a nyár! Még meg kell mondanom valamit az asszonynak. Besietett a házba:—Anya! Valamit még nem is mondtam neked. Úgy vállaltam azt a munkát, hogy októbertől májusig dolgoznék. A nyárra ismét ugyanígy kijöhetnénk, mint az idén csináltuk. Az asszony arcán is mosoly terült szét: — Hát miért nem ezzel kezd- ted, apa?! S. M. arról, miben kérték tanácsainkat, utánjárásunkat, minden bizonnyal a társadalombiztosítási, illetve nyugdíjfolyósítási problémák kerülnének az első helyre. Itt mondunk köszönetét —további segítségükre számítva — a Somogy Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság vezetőinek, munkatársainak a hozzájuk továbbított levelekre, telefonérdeklődésekre adott szakszerű válaszokért. Fél év elmúltával sok olvasónk megkedvelte a Nyugdíjasok oldalát, jóllehet—s ezt mi is tudjuk — nem mindig ad(hat)tunk kielégítő választ kérdéseikre. Mindenesetre a levelek olvastán kitűnik: azok, akikhez szólunk, megértik szándékunkat, azt, hogy segíteni akarunk, s ez nem mehet másként, csak akkor, ha őszintén szólunk egymáshoz. Ezért reméltem, hogy — például — a kaposvári Mizeckij Viktor észrevételével (megjelent a múlt év december 1-jei számban, Felháborító? Igazságtalan? — avagy: ki húzza a rövidebbet? cím alatt) élénkebb vitára, egyetértő vagy ellentmondó álláspontok kifejtésére készteti nyugdíjas társait. Mindössze egy hozzászólást kaptam kézhez, igaz viszont, hogy az az egy keményen kiállt a levélíró igaza mellett... Az elmúlt fél év Nyugdíjas oldalainak hasábjain megismertünk szorgalmas, ügyes öregembereket, egészségben és békességben sokadik házassági évfordulót ünneplő idős párokat, torokszorítóan szomorú és szívet melengetőén boldog sorokat. Hisszük, hogy így lesz ez a jövőben is, a legközelebbi — a 25-ik — és az azt követő oldalakon. Ezért fontos, hogy az olvasó társa legyen a szerkesztőségnek — olyan partner, aki bizalommal fordul hozzá gondjával, örömével; csak így válhat a Nyugdíjasok oldala továbbra is a nyugdíjasok segítőjévé. H.F.
