Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-14 / 88. szám
8 1990. április 14., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS z a lány (asz- szqny) boldog. A kezében könyv, elmélyülten olvas, a szája kicsit nyitva, mint a leckéjüket készítő kisdiákoké; nem törődik a szájával, az ajka nedves, zamatosnak »tetsző, de nem törődik az ajkával, néha megnyalja (észveszejtőén erotikus, állapítja meg Kujtoroghy), a nyelve viliódzó, parázs; bő szoknyát visel, egyik lábát átvetette a másikon, a selyemszerű anyag megfeszül a combján, a cipője kissé kopott, viseltes, de finom puha bőrből készült (látni, ahogy mozgatja benne a lábujjait), olvas még egy ideig, aztán behajtja a könyvet, a csípője megmozdul, előrenyújtja a lábait, hátradől, nyújtózik, elődomborodó mellén a... (elég, torpan meg hirtelen a toliam), előtte — előttük — emeletnyi üvegfal, azon túl város, kénsárga és porszürke épületek, mögötte — mögöttük — egy pályaudvar váróterme, ha igaz, de lehet, hogy egy tó, mert állandó ez a vízcsobo- gás-locsogásszerű monoton nesz, mintha rövid, unott hullámok csapódnának ide-oda, lökdösődnének vaskos kikötőcölöpök, csónakok között; a lány (asszony) föláll, elsétál néhány lépésnyire, aztán megfordul, rámosolyog Kuj- toroghyra (mint aki tudja, hogy ez idáig le sem vette a szemét róla); a mosolya zavarba ejtően megértő, pártfogói — gyógyíthatatlan szexbolond férfiakra mosolyognak így a jólelkű nők —, és cigarettát kér tőle. Megkínálna egy cigarettával? Kujtoroghy álmélkodva nyújtja a sopianaes dobozt, majd tüzet ad (ekkor pillantja meg vékony csuklóján a halványpiros karperecét); a lány (vagy asszony) egy kicsit elálldogál, és fújja a füstöt (sejtettem, hogy nem dohányzik, állapítja meg magában Kujtoroghy), elnéz a hírlapíró válla fölött, ő ugyanis nem néz hátra, padjára visszatelepedve most is a vele szem- v ben álló lányt (asszonyt) figyeli, s ekkor valaki rekedten, kihívóan József Attila versét kezdi szavalni. „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám” — a szavak belecsobbannak a váróterem-tó vizébe —, „három napja nem eszek, se sokat se keveset...” A hang egy padformájú csónak felől jön — ugyanis csónakok, dereglyék, kisebb-na- gyobb tutajok vesztegelnek itt, s mindegyikben lakik egy ember —, s a különös szavalatra erős szél és hullámzás támad, a vízialkotmányok egymáshoz ütődnek, a bennük heverők fölülnek, vérágas szemmel néznek egymásra, van aki pálinkás- bütyköst emel a szájához és keményen meghúzza, mások kólát, gyümölcslevet kortyolgatnak, miközben ide-oda dobálja őket a haragvó tó, egy bozontos szakállú férfi ladikja az „Információ” feliratú ajtónak koppan, mire a kisablak kivágódik: „mi tetszik, kérem?”, erélyes női hang, fonnyadt arc, szikkadtcserepes ajkak, „mi tetszik, uram?” a ladiklakó kitárja karjait, egyensúlyoz, „kisztihand, hölgyem”, emeli nemlétező kalapját és elbűvölő mosolyt képzel orcájára, „drága hölgyem, méltóztassék elárulni nekem, mikor érkezik a Megváltó vonatja? ... melyik csarnok, hányadik vágány?...” Itt mindenki a Megváltóra vár, aki pedig bennük lakozik, jegyzi meg a lány (asszony), s anyás, tiszta mosolyával szinte átvilágítja Kujtoroghy lelkét, még nem tudják, folytatja, de eljön az idő, amikor meghallják a szavát, és meglepődve, boldogan válaszolnak neki. Mint én, aki ugyancsak egy csónakban laktam nemrég és a Megváltót vártam reggel, délben, este és éjszaka, álmomban is. Erősen hittem, hogy megjön valamelyik vonattal, ha az esti gyorssal nem a hajnalival biztosan. Vártam türelmesen. A csónakom ide-oda csapódott a sekély, álmosan hullámzó vízen, s magam is a „Nincsen apámat” dúdoltam, mert úgy éreztem, se apám, se anyám, se istenem se hazám... Anyám igazgatónő, nagy prémiumokat süllyeszt el a retiküljében; rám költötte volna az egész nyereségét, ha hagyom, apámtól azonban elvált. Pedig én az apámat még nála is jobban szeretem, bárhova ment, utánaszöktem. Anyám egy szigorú kollégiumba küldött, hiába. Onnan is megszöktem, stoppoztam, csöveztem, rendőrök vittek haza. Szerettem tanulni, de azért se tanultam. Szilencium idején regényeket olvastam, madarakat rajzoltam, s a madaraim valamennyien apám után repültek, aki építkezéseken dolgozott, csavargón az országban, lakókocsikban lakott, $ose tudtam biztosan, merre található. De azért mindig utána szöktem. Ha nagy ritkán eljutottam hozzá, nem tudta, mit kezdjen velem, kétségbeesetten nézett rám, tehetetlenül tördelte a kezét. Kujtoroghy tekintete a lány (asszony) csípőjére tapad; talán nem is figyel rám, hallja a korholó-megbocsátó hangot, s röstelkedve fordítja el a fejét, s a hang most ellágyul. Magának éppen olyan szeme van, mint az apámnak, ő is így néz a nőkre, mondja, esendő férfi ő is szegény, megigézik, aztán szerencsétlenné teszik a nők; istenem, mennyit sírtam miatta, mire beletörődtem, hogy nem segíthetek rajta; beletörődtem, magam is szeretőkkel akartam vigasztalódni, de sohasem sikerült; aztán kijöttem ide, egy csónakba Megváltót várni. Vártam hajnalban, vártam este, aztán egy megdühödött pillanatban felvágtam az ereimet (a halványpiros karperec, futott át Kujto- roghyn), kórházba vittek, megmenekültem a haláltól. Ott a kórházban, egy éjszaka arra eszméltem, hogy a bensőmből szólongat valaki... nagy csend volt körülöttem, s én nem akartam hinni a fülemnek, visszafojtott lélegzettel figyeltem. A szeretet szólt hozzám, a Megváltó, aki mindnyájunkban lakik. Válaszoltam neki. Engem nem tanítottak imádkozni, ezért a saját szavaimmal próbáltam kifejezni az érzéseimet. Nem volt könnyű. Aztán hogy ne kelljen a szavakkal bíbelődnöm, szavak nélkül, most már mindig csak szavak nélkül... Remélem, hogy ők is—mutat a csónaklakókra — ugyanilyen boldogok lesznek egyszer. Addig is tartjuk bennük a lelket. A férjem teológus, de teherfuvarozóként dolgozik, reggeltől estig hajtja magát, hogy elegendő kenyeret keressen nekik. Nézze, már itt is van... nagydarab, farmerruhás férfi kenyérrel, kólás- üvegekkel megrakott kosarat cipel. A csónakokból evezők nyúlnak ki; van, aki a kezével paskolja a vizet, lökdösi magát a „part” felé. Hatalmas fehér lepedő előtt térdel az asszony, s egyforma darabokra vágja a kenyeret. SZAPUDI ANDRÁS ^ ' .......................................... K enyérosztó (boldogasszony) ^ ........-......-.......J Kondor Béla festménye KERÉK IMRE Egy boros butéliára E butellát készítette Steig István szekszárdi mester készítette nem magának sok borivó pajtásának kőkorongon megforgatta , gyöngybetűkkel kanyargatta Babits Mihály bűvös nyelvét beleadta szívét-lelkét karcolt rá madarat érett szőlőfürtöt lányszem-kéket szekszárdi borok füzével égette leheletével, s ahogy kihűlt ide szánta mindannyiunk asztalára karcsú tükörtestén végig őszi völgyek csöndje fénylik ős méhében dalok érnek ürítsék új nemzedékek keze nyomát amíg őrzi üljék körül tisztelői híre szálljon hét határon készült anno ’83. A vidék polgárosodása Új szerzemények a Néprajzi Múzeumban Az etnográfia korábbi parasztságképe leginkább a Hajnal István, Erdei Ferenc által használt rendies képlettel jellemezhető. Vagyis a parasztság mint rend tovább él a 19. század második, a 20. század első felében, miközben kiépül az országban a polgári társadalom. A parasztság a társadalmon kívül elhelyezkedő, önálló társadalmi alakzatot alkotó képződmény: független a nemzeti piactól, elsősorban önmaga számára termel, így sem eladóként, sem vevőként nem jelenik meg azon; alávetett helyzetben él. Mozgástere eleve elrendelt, ebből következően szűk. Az etnográfiai gyűjtések és interpretációk ez idáig jószerivel az e rendszernek megfelelő regionális, lokális stílussal rendelkező, archaikus, szép, egyszerű, ősi formákat őrző parasztságot idézték. A klasszikus parasztkultúra és klasszikus népművészet ezen a talajon bontakozott ki. A Néprajzi Múzeum szakemberei az elmúlt évtizedben tudományos, levéltári és terepkutatások során vizsgálták a magyarországi, 19—20. századi vidék (falusi, mezővárosi) társadalmat, s az etnográfia hagyományos megközelítése mellett felismerték a nemzet testébe integrálódó árutermelő és a piacon vevőként is megjelenő modernizálódó és polgárosodó parasztot, azt, aki önmagát polgárként definiálja. A tárgygyűjtések ezt a társadalomtörténeti folyamatot kívánták ábrázolni, jelen kiállításunk pedig ezt kívánja nyilvánossá tenni. A modernizáció és polgárosodás egymást kiegészítő folyamatok. Kiállításunkban nem törekedhetünk a magyarországi vidéki élet teljes (tematikai, tér- és időbeli) változatosságának bemutatására. Jól tudjuk, hogy leginkább térbeli szerkezetében egységesül a kultúra. Bemutatónk leginkább az eset- tanulmány módszerével él. Elsősorban a 20. század első felének észak-magyarországi anyagára koncentrál néhány téma elemzésével és a monografikus tárgygyűjtések anyagának felhasználásával. (Anyagunk elsősorban a besenyőtelki tárgygyűjtésből, kisebb mértékben a dombrádi, kosdi, mezőkövesdi, rákosszentmihályi vásárlásokból, búcsúi-vásári kirándulásokból, BÁV-szemlék- ből, megkeresésekből-felaján- lásokból származik.) „Esettanulmányainkat” enteriőrökbe és tematikus vitrinekbe rendeztük. Bemutatjuk az étel- főzéstől-étkezéstől megtisztított lakószobát, a külön generációkat — gyermekeket, szüleiket, öregeket — szétválasztó hálószobát, a füsttelen-fűthető konyhát, s ezekhez kapcsolódóan a hálóruhák, fehérneműk, ágyneműk „kultuszát”, a ruhadarabok, textíliák újfajta mosását; a „polgári” konyhát: az új süteményes ízlést tükröző eszközkészletet, a habverőüsttől a kávédarálóig. Önálló „fejezetben” foglalkozunk az ajándék és emlék intézményével, illetve ennek tárgyi világával, ahol egyaránt helyet kap a búcsúi ajándékként vásárolt olajnyomat, üveghal, a névnapra készített hamutartó és horgolt kosárka, a hadifogsági lövedék- hüvelyváza, cigarettakínáló, a katonasági cérnakép és a faragott madárka, a házasságot idéző menyasszonyi koszorú és esküvői fénykép, valamint a paraszti élettől elszakadva az arra emlékeztető szekér, eke kicsinyített mása, és sorolhatnánk tovább. Díszesen faragott kulacs. Az 1930-as évekből, a Dunántúlról Az ajándékhoz, emlékhez kapcsolódóan kb. száz tárgy leírását (fotóját), rajzát tartalmazó katalógust készítünk. Ajándék- és emléktárgyak A vidéki társadalom polgárosodása azt is jelenti, hogy a társadalmat alkotó egyének a korábbi — elsősorban közösségi — státuszukkal szemben elsősorban individumként (egyénegyéniségként) határozzák meg önmagukat. Vagyis cselekvéseik, szokásaik, egyedi tulajdonságaik csak részlegesen korlátozódnak a közösség által. Nemcsak a közösség történelme, hanem az egyén történelme is megíródik, mely történet generációs korszakokra, családi állapotokra, foglalkozásokra, munkhelyekre tagolható. Fontossá válnak az avatások, az esküvők, a bevonulás és leszerelés, elköltözés stb., melyeket emlékezetrögzítő rítusok és tárgyak erősítenek. A tudatos emlékezés mint eredendően polgári intézmény a 19. század második felében a falu lakóit is megváltoztatja. A vallási kultusz mellé vagy helyébe az én (az egyén) és a család kultusza lép. Az ajándékok általában az „emlékezetek”, a családtagok, rokonok, barátok és komák közötti vérségi és társadalmi kapcsolatot erősítik, nap nap után szentesítik. Ajándékozási alkalommá válik — és így új ünneppé a születésnap, a házassági évforduló a régi avatóünnepek mellett pedig (pl. elsőáldozás, konfirmáció) újabban pl. a ballagás is... Ünnepi jellegű alkalomnak számított a távolból való hazatérés, melyet szintén az ajándékozás és az emlékezésre való felszólítás követett. Az emberek, hogy maguk emlékezzenek, és hogy másokat emlékeztessenek, ajándékokkal, vagyis emlékekkel töltik fel környezetüket. Ebben a rendszerben a legkülönfélébb tárgyak és együttesek kerülhetnek, olyanok, amelyek pénzért megvásárolhatók, drágák vagy nehezen beszerezhetők, és olyanok, amelyek az ajándékozó kezemunkáját dicsérik, ahol a készítés folyamata maga az emlékezés folyamata is. Szuhay Péter
