Somogyi Néplap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám) / Somogyi Hírlap, 1990. április (1. évfolyam, 1-5. szám)

1990-04-14 / 88. szám

1990. április 14., szombat

9

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

I I ipartannak a barkák selymei a Szigetvár környéki füzesekben. Az ég olyan kék volt ezen

I

____ a délelőttön, hogy nincs az a posztókészítő,

a

ki szebbre színezhette volna a salavári anyagát. Dél felől langyos szél fújt, a madárdal együtt ébredt a kikelettel...

A városban felépültek a házak. A téli támadás nyomát egy-két füstös házfal viselte, és az ottfelejtett üszkös gerendák.

A Pécsi-kaput vasajtókra cserélték, alul-felül átal- vetővel. Egész kis erődítményt emeltetett mellé a dizdár. Olyan súlyosak voltak az ajtószárnyak: két ember kellett hozzá, hogy egyiket feltárják. Mondogatták is az emberek, hogy ezt még a nagyöblű bada- luska se töri be, nemhogy egyszerű aknától berobbanhasson. Megerősítették a Siklósi-kaput is.

A városban az élet nyugodtabb lett. Erős őrség tanyázott messzire a falaktól, hogy többé váratlanul meg ne lephessék őket. Mert úgy látszik, hogy a gyaurok fáradságot nem ismernek. De most már hosszabb idő telt el, és egy császárinak sem látták nyomát.

Kászim a tárt ablak előtt állt; mélyet szippantott a tavaszi levegőből. Az üde zölden virító ciprusokat nézte, amik az utat szegélyezték. Egy kertész bandukolt rajta, vállán kapa, kezében kosár.

A fiú végigsimított homlokán, és keze megakadt a hosszú sebhelyen. Vörös volt a heg, és ahogy változott az idő, úgy nyilait bele a fájdalom...

Koppantottak az ajtón, Mirjam lépett be. Félrevonta az ablakból, tekintetével szinte homloka mögé hatolt. Arca kipirult, csigákba gyűrűző, hosszú haját ezüstpánt szorította homlokához.

Egy szolga jött be, és mondta, hogy a lovak felnyergelve várnak az udvaron. Kászim bólintott; kezét nyújtotta a lánynak, akinek keble még mindig hevesen hullámzott.

— Menjünk! — mondta.

Flangtalanul lovagoltak egymás mellett, végig a városon. Kászim bólintásokkal fogadta a köszönéseket. Az emberek összesúgtak mögöttük, mondván: Allah egymásnak teremtette a két virágszálat...

A nyíres után sűrű bozótokkal benőtt égererdő keskeny csapásán jutottak ki a tisztásra. Itt állott Kumilla kútja vagy ahogy a nép nevezte: a szerelmesek forrása. Tiszta víz bugyogott fel a téglaágyból, és keskeny csatornán folyt tovább a tocsogó rétek felé.

Mögötte félkör alakú téglafal emelkedett, amit egy kis kupola zárt le, s alul egymással szemben két fehér márványpad. Két oldalán aranyesőbokor bontogatta szirmait, és karcsú ciprusok susogtak a langyos szélben.

Kászim leugrott lováról, lesegítette Mirjamot, és a hátasokat egy égerfához kantározta. A bokrok alját mintha fehérrel szórták volna be, oly sűrűn voltak a hóvirágok.

A lány a pádhoz ment, és leült. Hallgatta a madárdalt, és nézte kedvesét. Kászim leült vele szemben, megfogta a kezét, és megcsókolta ujjait. Érezte, miként hatalmasodik el rajta a vágy, ahogy Mirjam leoldotta az arcfátylát. De a lány komoly maradt.

— Egyedül vagyunk... — mondta halkan.

— Nem értelek — rázta meg fejét Kászim. — Fia egyedül maradtunk, te voltál nem egyszer, aki csókra nyújtottad aszéd... Ez a hely a szerelmesek kútja, ide járnak, akik a városon kívül akarnak találkozni. Hol lehet egymást illendőbben karunkba zárni, mint itt?

Mirjam elmosolyodott.

— Hát ezért hívtál, hogy látogassunk el a forráshoz?

— Azért, hogy ezen a helyen erősítsem meg: rajtad kívül mást nem szeretek. Hogy elmondjam: alig várom, hogy szerelmünk beteljesedhessen.

Mirjam hátravetette fejét, arca kigyúrt.

— Megtehetnénk, akár most... De mi lesz a sorsunk? Gondolhatunk-e arra, hogy a pillanatnyi öröm egy életre szól, és gyermekek népesítik majd be házunkat? Mert ha nem, mit kezdünk a pillanat örömével; ha elszáll, csak nyomát viselem testemen.

Kászim keze rátévedt a lány hosszú ujjaira.

— így hát, míg a hadak állása nem nyújt bizonyosságot, egymásé nem lehetünk?

Mirjam a férfi mellé ült. Fehér keblére húzta. Kászim beszívta a lány illatát, és átkarolta derekát.

(A Püski Kiadó gorrdozásában megjelent müvet a Somogy Megyei Lapkiadó Vállalat is terjeszti.)

— Kedvesem — mondta a lány —, szép és erős vagy. Az első pillanattól kezdve szívembe zártalak, s ha valakié ezen a földön leszek, az te lehetsz — és megcsókolta a feléje forduló arcot.

— Igazad van — mondta csendesen Kászim. A lány hálásan megszorította kezét, s ekkor cserrenve szarka reppent fel, a bozótos szétnyílt.

Egy hajlott hátú vénasszony jelent meg. Arca fekete, es ráncok pókhálózták. Tarka szoknyája széle csatakos volt, foszlott birkaködmön takarta lapos felsőtestét. Bal fülében fényes karika, kezében cserépkorsó. Ahogy meglátta az ifjakat, megtorpant. Aztán fogatlan szája mosolyra húzódott, és meghajolt.

— Szálem alajkum! — mondta.

Kászim bólintott.

— Megengeditek, hogy a korsómmal merítsek a forrás vízéből? — kérdezte, miközben a vigyor nem távozott arcáról.

— Meríts! A forrás mindenkié, nem kell ahhoz engedély — felelte Kászim.

Az öregasszony odatipegett a víz mellé, leguggolt, mereven bámulta, miközben fonnyadt ajka hangtalanul mozgott...

Az öregasszony felállt, inas kezével megigazította kilógó fehér hajtincsét.

— Minden forrásnak van szelleme, nem tudtad, jó uram? Aki vizet akar meríteni, előbb meg kell kérnie, mert különben megharagítja. S a divek hatalmasak.

— Ugyan — csodálkozott Kászim —, te talán értesz nyelvükön?

— Nézz vénséges fejemre! Több tavaszt megértem, és kétszer annyit, mint ti összesen. S az öregség bölcsesség...

— Te nem a városból való vagy? — kérdezte Mirjam.

— Nem, szépséges kisasszony. Nem éltem ón soha városban, egyben sem. Mindig vándoroltam, s hol itt, hol ott ütötte fel nemzetségem a sátrait. Én szabad cigány vagyok. Se magyar, sem török nem volt uram... s most a német se lesz az...

Az öregasszony bátran megindult a fiatalok felé. Közelükbe érve letette korsóját.

— Nyújtsd a kezed, kisasszonykám; ha akarod, megmondom ajövődet.

Kászimot rossz érzés fogta el. Megbotránkozott a vénség tolakodásán.

— Hagyd csak, asszony... itt egy piaszter. A jövőnket mi irányítjuk — s ezzel feléje dobta a pénzt. Az az öregasszony lábánál perdült a földre. Nem hajolt le érte; fogatlan ínye mosolyra húzódott, s így még rútabb volt.

—Tévedsz, ifjú uram. A jövendő meg vagyon írva, mindenki sorsa, mielőtt megszületik.

— Halljam hát! — toppantott indulatosan Mirjam.

Az öregasszony visszafordult. Tekintete színtelen, hangja fakó volt, miközben mondta:

— Jó és bátor lélek vagy. Az életed vonala kózhaj- latodig ér, hosszú életű leszel ezen a földön.

— Mást nem olvastál ki a tenyeremből?

Az öregasszony lehajtotta fejét, aztán megfontolva ejtette ki a szavakat.

— Hithű muszlim vagy, s tudhatod: Allah útjai kifür- készhetetlenek! — Ezzel megfordult, és mint egy látomás eltűnt a bozótosban.

— Ez nem jelent jót — suttogta maga elé Mirjam.

— Ne gondolj vele! Habókos vén boszorkány — mondta Kászim indulatosan a kardjához kapva. — Kiontom bűzhpdt lelkét!

Mirjam békítőleg tette rá kezét.

— Csitulj... hisz te mondtad: a jövőnket mi alakítjuk.

Az ifjú belekarolt a lányba, és elindultak lovaik felé. Nyeregbe segítette Mirjamot, s maga is hátasára ült. Még egy pillantást vetett a bugyogó forrásra, és meg mert volna esküdni, hogy egy pillanatra látta a szakállas szellemarcot a víz tükrében.

— Aduz billáh minassejtán irradzsim — suttogta maga elé, és sarkantyúba kapta lovát; utolérte Mirjamot.

Már feltűnt a Türbe aranygömbös kupolája, de nem tudott szabadulni a gondolattól, ha a vén cigányaszszony őszinte lett volna, sötét jóslatot mond nekik.

* * *

A kora nyár napos délelőttjén a gyerekek csapatba verődve kóborolták be Szemlék ösvényeit. A falu házai nem álltak üresen, Vidacs István örömére. Szecső beköltözött népével. Páran maradtak a férfiak közül a szálláson, ezekben az időkben nem lehet

tudni, mikor kell újra felszedni a sátorfát. Jó lesz majd akkor a zselici búvóhely.

A gyerekek gyorsan összebarátkoztak annak a pár családnak kölykeivel, akik már ott laktak. Félelemmel néztek a fehér falú, aranygömbös Türbére. Néha közelébe merészkedtek; látták a falakon a lándzsás, turbános törököket. Köztük egy hosszú szakállú vizsgálódott keletre, hogy nem mozdul-e valami. Mumi Dede a pécsi utat nézte.

A portyák ez idáig elkerülték a Türbét. De vajon meddig lesz ez így, mikor fognak ágyúval lőni a kis erődítmény kapujára, hogy végtelen kapzsiságukban megszerezzék az aranygömböt? Ettől félt a legjobban. Érezte, az arany fogja vesztüket okozni.

Rossz híreket kapott. Egy hadzsi járt nála, aki Egerből jött. Ő mást mondott, mint a mehlevi dervisek vezetője. Egert már körbezárta az ellenség, és Rusz- tem pasa, ki tudja, meddig tud ellenállni segítség nélkül fent, a messzi északon.

A gyaur vezérek, Lotharingiai Károly, Bádeni Lajos, aki különösképpen fenekedik Szigetvárra, és Miksa Emánuel nagy sereggel a Dráva felé tartanak. Allahnak legyen hála, Szulejmán nagyvezír is közeledik Bulgária felől. Eszéket megerősítették. Talán... felkél a nap, és újra biztonságban érezhetik magukat. De ehhez győzni kell a nagyvezírnek, aki — Allah bocsássa meg neki — emberemlékezet óta nem nyert csatát.

Mumi Dede idáig jutott gondolataiban, és lement a falról. A rózsalugas elvadult. Amióta Mirjam Szigetvárban él, nincs, ki gondozza. A türbedárok időnként megnyesik, kitisztítják a töveket, de egyikük sem érti, s kedvük sincs hozzá. Látszik, csak parancsra teszik.

Bement a mecsetbe. Leborult afehér márványoszlop előtt. Azért imádkozott, hogy a nagy szultán szelleme szálljon névrokonára, erősítse meg őt a küzdelem előtt. Végre felszabadulhassanak, és ne kelljen nap nap után a pécsiek támadásától rettegni.

Miközben Mumi Dede a szultán nyughelyénél fohászkodott, élénk munka folyt Szecső házának udvarán. Ami rég fordult elő, tinót öltek az emberek. Vidacs István pénzt kapott az eklézsiára a zágrábi püspöktől. Ő pedig úgy látta, akkor teszi a legjobban, ha eleiemről gondoskodik nyájának.

Milán tagiózta le a tinót, és gyorsan megnyúzták. Rotyogott a kondérban a paprikás, de csak máma eszik nagykanállal a falu, mert a húst megszárítják, és elteszik bizonytalanabb időkre.

Probenc könyékig gyűrte inge ujját, kését szaporán villogtatva megfente. Csenge állt mellette s adta kezére a húsdarabokat. Senki nem tudta olyan vékonyra szeletelni egy nyisszantással, mint ő. Aztán sodrófával kipréselték belőlük a levet, és besózták.

Az udvaron a fák közé zsineget feszítettek ki, és a hússzeleteket kiakasztották a levegőjárta, szellős napsütésre. A gyerekcsapatot pedig berendelték a határból.

Szecső ritkán szólt. Most, hogy maga köré gyűjtötte a gyerekeket, ez rendkívülinek számított. Szájtát- va hallgatták az apróságok a parancsát. Nekik a feladatuk a hús őrzése. Fegyverezzék fel magukat botokkal, s vigyázzák bármi állat ellen, legyen az kóbor kutya vagy torkos varjú.

Vidacs István kedvtelve szemlélte közösségének gyarapodását. Az emberek szorgalmasan dolgoztak; nem volt különbség, ki mikor települ ide. Akkora kondérban rotyogott a paprikás, hogy az egész falunak jut majd belőle.

Amint így nézelődött, egyszer csak olyat látott, amit álmában is elhessegetett volna magától. Az utca végén törökök tűntek fel.

A nagyszakállú jött elöl, s mögötte két lándzsás.

Mint amikor a csirkeudvar fölött megjelenik a héja, az emberek úgy tűntek el házaikban. Csak Probenc, Baksa és Milán tették karba a kezüket. A törökök egyenesen feléjük tartottak. Vidacs felállt, elmormogott egy fohászt, s kezét hátravéve várta a látogatókat. Tudta, az őrség katonái, s az a nagyszakállú a Türbe papja.

Mumi Dede meghajolt.

— Szelámalejküm ve rahtetullah!

Vidacs István jobb kezét ökölbe szorítva melléhez érintette, s fejét kissé meghajtotta.

— Légy üdvözölve, ha békesség szándéka vezet!

— mondta.

— Allah szándéka vezet, mert én is csak olyan porszem vagyok lábánál, mint bármely földi halandó

— felelte Mumi Dede.

— A te Istened szándéka — mondta Vidacs — találkozzon a mi jóakaratunkkal, uram, s az utat nem hiába tetted szerény közösségünkbe. Tiszteld meg házamat! — mutatott Vidacs István az alacsony sze- möldökfájú bejáratra.

Mumi Dede utasította a türbedárokat, maradjanak az ajtón kívül, nem fél ő a papasztól. Mert ha ők nem értenének szót, hiába a fegyverek biztosítéka.

A kis házban félhomály volt. Az egyszerű asztalon talpas feszület állt a gyertyatartó mellett. Mellette kemény kötésű, vastag Biblia, a szélei foszladoztak. Buzgó ujjak szapora pergetése kikezdte őket, miként a nagy könyv vastag kérgét is számtalan törés éktelen (tette.

A Türbe papja, ahogy belépett és meglátta a feszületet, meghajolt.

— Üdv és béke lengje körül a Mohamed előtt járó prófétát! — mondta.

— Te tiszteled az én Uramat? — csodálkozott Vidacs, miközben helyet mutatott a báránybőrrel takart lócán. Mumi Dede végigsimított szakállán, és letelepedett.

— Es te, megadod a tiszteletet az én Istenemnek? — kérdezte.

Vidacs maga elé nézett, tekintete komor volt.

—A te Istened nevében annyiszor és oly kegyetlenül gyalázták meg az én népemet, hogy az én szívem tagadja őt.

— Az egy igaz Istent?

— Uram — felelte Vidacs —, gondolom, nem azért jöttél, hogy hitvitára hívj... Tudom, jóindulatodnak köszönhetjük a békességet. Csak egy szavadba kerülne, füst és korom maradna belőlünk, ha Szigetvárból ránk támadnának.

— Miként belőlünk is por és hamu, ha Pécsről lerohannának— felelte Mumi Dede.

Kintről vidám rivalgás hallatszott. A szófoszlányokból kiderült, most kezdődött a paprikás osztása. Ki törődött azzal a két árva törökkel Vidacs ajtaja mellett? A falu apraja-nagyja ott tolongott a kondér körül. Bő sugárban csörgött a finom vörös lé apró hús- és tésztadarabokkal fatányérjaikba.

A két türbedár laposakat pislogva szemlélte az ételosztást. Az illatok megcsiklandozták az orrukat, s bizony régen volt már ebédosztás náluk. Nem sokáig kellett nyálukat csurgatni. Egy menyecske perdült eléjük kezében a piros lével teli tányérokkal, hóna alatt cipóval. Megértették azonnal, miről van szó, és nem kérették magukat.

— Barakat Allah! — rebegték, és lándzsájukat lábuk közé véve, letelepedtek az ajtószárfa mellé. Előkerültturbánjuk mellől a kanaluk, s hamarosan olyan csámcsogásba kezdtek, mint akármelyik keresztény atyafi.

Közben Mumi Dede arról tanácskozott Vidaccsal, hogy mindketten kiszolgáltatottak.

— Nézd, uram, te éppúgy nem tudsz ellenállni a Szigetvárból jövő csapatnak, mint én a pécsi generális seregének, ha egyszer a Türbére veti szemét. Védd nyájadat, miként én is a sajátomat, de segítsük egymást! Ne nézz rám ilyen hitetlenül... Úgy gondolom, ha lefoghatjuk az ártatlanokra támadó kezet, meg kell tennünk. Egyezséget ajánlok... ha tudomásodra jut, hogy a Türbe ellen támadás készül, egy pejkkel értesíts. Miként én is így teszek, ha ellenetek készül valami.

»í;«* idacs az álmélkodástól nem jutott szóhoz, g., Ez a nagytekintélyű iszlám sejh szövetséget IfeMi'I sjánl neki népe megóvására.

^^^aábriel arkangyal meghallgatta könyörgéseimet — mondta.

— Szövetségre lépek veled. S ha Istenem tehetséget ad, mindent megteszek, hogy szent helyetek fölül a vészt elhárítsam.

Mumi Dede felállt, és meghajolt.

— Hiszek neked, még akkor is, ha a hitetlennek adott szó nem kötelez. Mégis, ezekben az időkben nem marad más, mint a bizalom.

Vidacs széles mosollyal lépett ki házából, és feje bólintásából megértették a kint állók, hogy a dolgok jól állnak.

Időközben a türbedárok elfogyasztották a lánglelkű paprikást, s nyeltek melléje jófajta szemléki nedűt is. Sejhjük is derűs arccal lépett ki a papasztól, így nem maradt más tisztük, mint békességben hazakísérni.

TISZTA TÜKÖR

Ujkéry Csaba könyvéről

Olvasóink már találkozhattak e hasábokon Ujkéry Csaba Han- dzsára tükörben című regényének egy részletével. Most újabb részleteket adunk közre. Méltatlanul késve — de méltánytalanul nem elfeledkezve — fűzünk mindehhez néhány sort.

Ugyanis a mű igencsak megérdemli az ajánlást!

Hogy miért?

Mert ízig-vérig olyan történelmi regény, amelyre mindig nagy a hiányérzetünk, amely tiszteletben tartja e műfaj klasszikusait (anélkül, hogy olcsó utánzásukra vállalkozna), s amely egyszersmind mai fogantatásé is. Ha gyermekkoromban olvashattam volna, elővenném most felnőtt fejjel is, s most felnőttként olvasván ajánlom az ifjú nemzedék számára.

Ujkéry Csabánál a mai fogantatás azt is jelenti, hogy elvet bizonyos kliséket (a mindig és mindenben rossz és gyarló törökről), ezáltal kaput nyit a színes törökvi- lágú Sziget várába, ahol a hódítás után megtelepedő, gyarapodó generációk értéket és kultúrát (is) teremtettek.

Igaz, ebből a közelítésmódból kerekedhet históriai tanulmány, történeti esszé — Ujkéry Csaba művében viszont eleven, izgalmas világgá dagad, gazdagodik e lehetőség.

Emberi sorsok, történelmi tettek, kalandos utak, hazát mentő és hazát építő szándékok békésháborús együtthatásában csodálkozik rá az olvasó, s gyorsan, örömmel engedi át magát a történetszövés vonzó sokhangúságának. Ebben a sokhangúságban ugyanis igen jó arányérzékkel találkozik össze a lírai-szerelmi történet, az anekdotisztikus mindennapi apróhelyzet (Nasszreddin Hodzsa históriájára emlékeztetve) a vitézi tett és a politikai-diplomáciai sakkhúzás.

Igen fontos, hogy nem kerül idézőjelbe — úgymond —> a nagy történelem, hanem a regényszövés hátterében, majd fordulópontjain keményen jelen van, „beleszól”: visszavonhatatlanul ítél és sodor. Vagyis a kortárs szerző annyit enged a romantikának, amennyi azt megilleti, annyit idéz idillből, tragédiából, amennyi a históriai tények viszonylatában megengedhető, de mindezt dús fantáziával, szellemes párbeszédekkel, lebilincsilő cselekményépítéssel — és szép magyar stílussal!

Ujkéry Csaba szülővárosának adózott — tiszteletre méltó lokál- patriótaként — úgy, hogy városa történetét szépirodalommá nemesítve nyújtja minden olvasójának.

T. T.

UJKÉRY CSAM|