Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 10., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Portré Bárdi Lászlóról (Fotó: Jakab Judit) A Somogy Megyei Múzeumok Baráti Köre és a Szent Korona Társaság kaposvári tagozata vendégeként előadást tartott „A hunok nyomában Bel- ső-Ázsiában” címmel dr. Bárdi László, a pécsi Jannus Pannonius Tudományegyetem oktatója. Ő volt az első magyar, aki megkapta a Brit Tudományos Akadémia Stein Aurél-díját. Ebből és az amerikai magyarság támogatásával tavaly több hónapos tanulmányutat tett Kínában; tudományos intézetekben, az újgur és mongol területeken kutatott. Tanulmányújának' tapasztalatairól kérdeztük dr. Bárdi Lászlót. — A régi korok kapcsán nem a mai értelemben vett állami és államközi kapcsolatokat és rögzített államhatárokat kell szem előtt tartani, tehát amikor a magyarok őseiről esik szó, akkor nem a mai magyarságban kell gondolkodni. A népvándorláskori népek nem államszervezeti merevségben éltek, hanem a nomád birodalmak laza államszövetségében: hol kivált, hol csatlakozott egy-egy törzs az államalakulathoz. A nomád népek világa érdekes a magyarság számára, nemcsak abban a romantikus értelemben, hogy a magyarok közvetlen őseire bukkanunk-e. A kutatók inkább azt vizsgálják, hogy a magyarság ősei milyen népekkel élhettek együtt, mert az együttélés egymásra gyakoA HUNOK NYOMÁBAN Brit akadémiai ösztöndíjjal Kínában rolt hatást is jelent. Vagyis ezerféle dologgal befolyásolta egyik nép a másikat. Az egykoron együttélő népek történelmét érdemes vizsgálni, mert ebből rengeteg dologra következtethetünk, főleg napjaink megoldatlan kérdéseire. Évek óta foglalkozom a népvándorlással. Amikor a népvándorlás hullámai elérték Európát, hazánk területére érkeztek a már eltűnt népek: a hunok, az avarok, az alánok, a különböző türk népek. Ezek jórészt Belső-Ázsiából indultak, és nem tisztázódott, honnan is jöttek pontosan és meddig jutottak el. A nomád népeket igazán csak az európai színpadról ismerjük. Vándorlásukról csak akkor jegyeztek föl valamit, amikor katonai, vagy kereskedelmi szempontból fontos volt feltűnésük és bekerültek Európa látómezejébe. A hun és a magyar mondavilág erősen összefonódik. A rokonság bonyolultabb és összetettebb kérdés. Van, aki állítja, van aki tagadja ezt, de itt is az egymásra hatás a lényeges. Ebből a szempontból érdekes egy nagyobb ázsiai utazás, mert a hunok ottani életéről sok adatot és bizonyítékot, vándorlásuk útvonaláról pedig tényanyagot lehet gyűjteni, ami a népvándorlás korának pontosabb megismerését jelenti. Az wt, amiről kérdezett: a három hónapnagy szerencse volt. A kínai akadémián azt mondották, hogy a XX. században most adtak először engedélyt ilyen hosszú távolságú expedícióra, Tonjukuk türk hadvezér rovásírásos emlékoszlopa a füves puszták övezetének — a nomád lovasnépeknek az élettér terepének — észak-dél és kelet-nyugat irányban összefüggésükben való áttekintésére, egy jórészt ma is zárt térségben. A füves puszták legtávolabbi eurázsiai pontjától végigkísértem ezt a hatalmas területet, egészen a Pamír-hegy- ség tövéig, Belső-Ázsia legbel- sejéig. Húsznál több múzeumban, kutatóintézetben jártam, és kínai- mongol kutatókkal egyeztettem a szakmai véleményeket. A Bajkál-tótól délre eső vidéken, a Gobi sivatagon keresztül a Sárga-folyó belső kanyarulatáig. Nagyon sokféle és rendkívül érdekes módon azonosítható hun emlékeket találtunk. Például olyan üstöket, amiket a hunok a rituális szertartások alkalmával használtak. Ezek különleges alakú üstök, eltéveszthetetlenül azonosítható a szerkezetük, felépítésük és mintázatuk. Az előbb említett, egymástól sok ezer kilométeres távolságban levő helyeken egyaránt megtalálhattuk a tárgyi emlékeket, sőt a sziklarajzokon is pontosan ugyanez a mintázat jelent meg. Ez nyomon követhetően jelezte a népvándorlás sok ezer kilométeres útvonalát: az észak-mongóliai füves pusztáktól déli irányban, a kínai nagyfaltól északra eső és a fal peremét végig követő selyemút mentén, egészen a Belső-Ázsiát elválasztó nagy hegységekig. A sajátos szerkezetű hun bronzüstök Magyarországon is megtalálhatók. Kettő van belőlük a Nemzeti Múzeumban, az egyiket éppen a Kapos völgyében találták. A népvándorlás útvonala tehát a nyomjelzős leletanyaggal következtethető. Ez — amit sok kínai szakember azonosítatlan nomád nép leletanyagának tekint — nekem bizonyító érvényű anyag volt, hogy valóban a hunok nyomát lehetett követni Belső-Ázsiának ezeken a hatalmas területein. — Milyen előzmények után nyerte el a brit akadémiai ösztöndíjat? Gyermekkorom nagy álma a kerékpár voít. Nagyanyám kivételével mindenki kerékpározott a családban. Apámazzaljárt munkába. nagyapám a szőlőbe, anyám pedig bevásárolni Egyedül én jártam gyalog. Nem mondom. ha együtt mentünk valahová, Jölültettek a csomagtartóra, vagy apám elé a vázra, de ez mégsem volt az igazi Magam szerettem volna hajtani kormányozni. Csak az volt a bökkenő, hogy nekem nem volt kerékpárom, ők meg féltették a sajátjukat, hogy pöttöm emberke létemre tönkreteszem. Ha éppen volt egy kis idejük velem foglalkozni odaerősítettek egy rudat a nyereghez és azt tartvafutottak mellettem. De ki bírja ezt tüdővel? Néhány méter után kifulladtak, én meg nagybúsan mehettem karikázni Karácsonyra kaptam egy rollert. Afféle fakerekü szerkentyű volt ez, csapágy nélkül. Mégis nagyon megörültem neki mert hajói megtaszítottam a lábammal gurult, és kormányozni is lehetett. A kertkaputól a kony- hnqjtóig egy keskeny kis betonjárda vezetett. Ott rollereztem napéstig. vagy amíg a felnőttek meg nem unták a zörgést. Egy nap óriási ötletem támadt: „hiszen ezt a bicildivel is lehet gyakorolni..’ Kivittem anyám kerékpárját az utcára, fél lábbal ráálltam a pedálra, a másikkal meg lökdöstem magam. Úgy száguldoztam az utcán, mint a felnőttek. Mihelyt jól fölgyorsult a gép, fölkaptam a másik lábamat is. Amikor márJól ment a féllába- zás, bemutattam tudományomat a családnak. Mosolyogva néztek. Anyám arra bíztatott, hogy próbáljam meg áttenni a másik lábamat és hajtsam a pedált. Erre azonban akkor még nem mertem vállalkozni Attól féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat és elvágódok a porban. Akkor pedig vége a kerékpározásnak, nem engednek többé ráülni egyedül Ülni? Ez azért túlzás, hiszen a hátam közepét verte a nyereg... Vesztemre egyszer mégis megpróbáltam. Nyár vége feléjárt az idő, és éppen begyűjtési nap volt. Ez azt jelentette, hogy akkor vitték az asszonyok a telepre az adóba szánt csirkét, libát, tojást. Én meg — azt hiszem éppen a boltba igyekezve — ottféllábaz- tam köztük, anyám kerékpárján. Az egyik nagy kosarat cipelő asz szony bosszúsan rámmordult, ahogy elberregtem mellette. Igen, berregtem, mert akkor éppen azt játszottam, hogy motorkerélcpá- rozok, mint a nagybátyám. Szóval így mordult rám: — Mi a fenének enged ki apád az utcára, ha nem tudsz biciklizni?! A végén még elütsz itt valakit... „Micsoda? Méghogy én nem tudok biciklizni?" gondoltam vérig sértve. „No, megállj, majd rögtön megmutatom, mit tudok!" Ezzel megállítottam a kerékpárt, átcseréltem a pedálon a lábamat, jó erősen ellöktem magam, átléptem a váz fölött és elkezdtem hajtani a pedált. Magam is meglepődtem, milyen jól megy a dolog. Csak...hqjaj..., ha a lábamra figyeltem, nem tudtam kormányozni, ha a kormányra, nem pörgött a pedál.. Megállni leszállói se tudtam. Előttem az a sok asszony a tojással teli kosarakkal. . Legjobb lett volna az árokba hajtani ott biztosan megállt volna a kerékpár, de ettől is féltem. Mit volt mit tenni, mentem tovább, félelemtől gyöngyöző homlokkal Nyomtam a csengőt és kiabáltam, hogy ,, tessék vigyázni sietek!" Úgy mentem, mintegy részeg. Amelyik oldalon nyomtam a pedált, arra fordult a kormány is. Az asszonyok úgy ugráltak el előlem mint vetésről afelriasztott varjak. És egyszer csak Bora nénit, a mázsányl kövér szomszédos szonyt találtam magam előtt. Három kosarat cipeltek a nővérével, aki ugyancsak ólomsúlynak örvendett. Középen egy nagy vesszőkosarat, a másik kezükben meg egy-egy karkosarai. Mind tele szép, fehér tyúktojásokkal. És úgy elfoglalták az út közepét, hogy még egy gyakorlott kerékpáros se tudta volna kikerülni őket. Kétségbeesetten kiabáltam hogy „Bora néni! Bora néni! Tessék vigyázni jövök!" Ők azonban annyira el voltak merülve a beszélgetésben. hogy csak a harmadik kiáltásra figyeltek föl Mire hátranéztek, már késő volt, a kerékpárommal együtt átbukfenceztem a nagyobbik kosáron. Arcom ruhám mindenem csupa tojás lett. És ami még ennél is szörnyűbb, az első kerékben egy hatalmas nyolcas. Alig forgott el a két villa között. Olyan keserves sírásba kezdtem hogy a végén még ők vigasztaltak. De azért a törött tojásokat meg kellett fizetnie apámnak. Este tojásos nokedli volt vacsorára, salátával. Csak bámul- tama tányérra, egy falat se ment le a torkomon. Amikor Jölálltunk az asztaltól, apám átölelte a váltamat és így szólt: — Gyere, no, rendbehozzuk anyád kerékpárját!—aztán még hozzátette. —A Bora nénitől meg kérjél bocsánatot! Nagyon megijesztetted szegényt. Talán már senki se emlékszik erre a kis kalandra. Nekem is csak azért jutott eszembe, mert a minap megkérdezte valaki: szeretem-e a tojásos nokedlit, salá- távciL Az egykori legendás selyemút utolsó kínai katonai erődje — Egyszerűen az a magyarázata; ahogy Körösi Csorna Sándort is az angolok pénzelték, ugyanúgy Stein Aurélt is, aki a XX. század legjelentősebb belső-ázsiai régészkutatója volt. Stein Aurél a könyveinek tiszteletdíjából és magánvagyonából alapítványt létesített és kikötötte, hogy a Brit Akadémiától ezekben a témakörökben ne- csak brit, hanem magyar nemzetiségű kutatók is kaphassák meg. Szerencsém volt, mert akkoriban jelentek meg publikációim Észak-Amerikában, Dél- Amerikában és Magyarországon és ezeket megismerték. így első alkalommal magyarországi magyarnak ítélték oda a díjat. A vele járó anyagi biztonságnak egyetlen előnye van: nem okoz gondot terepjárót bérelni, vagy tevét venni, vagy olyasfélét, amire szükség van a kutatáshoz. Nem kell számolgatni a pénzt. — Honnan az ázsiai térség iránti érdeklődése? — Nagyon komolytalan dolgot kell mondanom, gyermekkori emléket. A szamosújvári gimnáziumban Baktai Ervin, az indológus kutató tartott egyszer előadást, és a képeinek vetíté séhez pálcára volt szüksége. Rám bfóta, hogy vágjak botot, aztán ezzel mutogatta végig Kőrösi-Csoma utazását. Úgy éreztem, hogy én is „érdekelt” voltam ebben az előadásban, az indítóokot és az érdeklődést talán ez az aprócska momentum adta. Egyetemistaként az ELTE-n tanultam modern kínait, aztán a 70-es évek végétől kezdtem intenzívebben foglalkozni ezzel a korszakkal. —Köszönöm a beszélgetést. Varga Zsolt DE KÍMÉLETESEN! Zsiga búval, a góbé főtörzsőrmesterrel kapcsolatban agyteker- vényeim zugából egy furcsa eset ugrott elő. ...Távirat érkezett altkoron a laktanyába, hogy Faludi József honvédnak meghalt az édesapja. A szikár Zsiga bá' épp az irodában ódöngött, őt kérte hát a postát bontó főhadnagy, hogy közölje a gyászhírt az újonc kiskatonával. (Akkor még nem használták volt ezt a meghatározást.) Zsiga bá’ tisztelgett, és indulni akart. A főhadnagy utánaszólt: — Zsiga bál... De kíméletesen, mert újoncról van szó. A vén zupás a körletbe érve nagyot kiáltott: — Faludi honvéd! Hojzám! — Édös fijam — mondotta a megilletódve elébe állott újoncnak —, meghótt az apád. Faludi József újonc katona elsápadt, de a fótörzs folytatta: Meghótt az anyád es! A kiskatona a falnak tántoro- dott. — ...meg leégett a házatok, s a húgod es benne égett... Faludi honvéd ájulton zuhant a földre. Zsiga bát ez nem zavarta. Rákiáltott a bámészkodókra: — Ti meg ne táccsátok a szátokat! Hamar hojzatok egy kártya hideg vizet! A fiatalabb katonák nem értették, de az öregek tudták, mit kér a főtörzsőrmester, mi az a kártya, víz. AfelrévedezóJóska gyerek Zsiga bá’ együttérző tekintetére meredt, ki közben az arcát veregette: —Na azért ne ijeggyél meg ennyire, fijam, csak az apád hótt meg. — Jóska szája szögletében a megkönnyebbülés kényszeredett mosolya villant meg egyetlen pillanatra. Zsiga bá' másnap a táviratot kiadó tiszt kérdésére, hogy sike- rült-e kellő tapintattal közölnie a hírt a fiúval s az nem tört-e az nagyon, ezt jelentette: — Alázatosan jelentem, az asztán nem. Még mosolygott es! A főhadnagy hitetlenkedve csóválta fejét: — Ilyenkor mosolyogni...? — hiimmögött magában. Történt mindez a békebeli békében, valahol a Tiszaháton, egy laktanyában. Papírra vetettem Pécsett, 1988 novemberében. Csomavölgyi Antal (Székelyek, góbék — részlet)
