Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-10 / 59. szám

1990. március 10., szombat

SOMOGYI NÉPLAP

9

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

AZ ÚJROMANTIKA JEGYÉBEN

A kaposvári Somogyi Képtár legújabb kiállítását megtekintve, a látogatónak különleges élményben lehet része. Almásy Aladár grafikusművész önálló kiállítása megkülönböztető figyelmet érdemel a többi, szokványosnak mondható rendezvény között. Jóllehet, művészi rangját komoly értékű grafikai munkásságával szerezte, az utóbbi években nagyméretű festményekkel is jelentkezett. A Somogyi Képtárban ezúttal együtt látható grafikai és festői munkásságának jelentékeny része olyan keresztmetszetű válogatásban, amely együtt eddig még sehol sem volt megtekinthető.

Almásy Aladár a magyar grafika 70-es évek elején induló igen tehetséges, új nemzedékének egyik tagja. E nagyra hivatott nemzedék alkotásaiban a művészi totalitás megteremtésének igénye munkál. Korának meghatározó tetteit, eszme- áramlatait lényegid képi formává. E törekvés jegyébert tett szert a ma már 40-es éveit taposó művészgeneráció a magyar képzőművészeti életben oly meghatározó jelentőségre, hogy alakjai a hazai grafika legmarkánsabb, legszínvonalasabb, külföldön is reprezentánsnak számító alakjaivá váltak — immár epigonokban is mérhetően.

Almásy Aladár 1946-ban született Debrecenben, a nagy tradíciójú református városban! A szülőhely kulturális ’örökségeként érlelődik benne kora gyermekkorától kezdve a hagyományos szellemi értékek tisztelete a nemzeti-történelmi múlt igézetében. Egyházi iskolában tanul, vallásos nevelést kap, így szellemi bázisának másik fontos, tápláló gyökere a vallásos hit és meggyőződés. A képzőművészeti pályával egy időben teológusnak is készült, de miután mindkét főiskolára fölvették, a művészetet választotta végső hivatásul.

Alkotásait tekintve ma már világos, hogy a kétféle vonzalom nem gyengítette, inkább erősítette egymást: képein mintha egy barokk kori prédiFej, különítménnyel, madárelégetés

kátor révületének lázas látomásai olvadnának össze fantasztikus víziókká, misztikus élményekké, a lélek belső világában tett barangolások során. Nem véletlen a nagy művészettörténed korszak említése, különösen festményei kapcsán: a művész áradó képzettársításai a ma oly modemnek tűnő spanyol barokk költő, Luis de Gqngora bizarr metaforáira és megdöbbentő képfantáziáira is emlékeztetnek — természetesen mai, szürrealisztikusan áradó képi formákban.

Az asszociatív formahalmozáson túl érvényes az irodalomból kölcsönzött hasonlat: költői címadásai sejtetik, hogy a kép megalkotásakor gondolati úton indul el. A Stuart Mária lélekbé való menekülése című gradkáján két alak látható. A hátsó talán Erzsébet, míg az előtérben a szerencsétlen sorsú, kivégzett királynő vonszolja magát hosszú, palástos ruhában, a megkínzatás eszközeivel megjelölve. A címekben felcsendülő név, a hozzá fűződő hangulat, és a történés érzelmi színezete indít el a művészben egy kiterjedt gondolatsort, melynek kapcsán fantasztikus kalandokba, szélsőségesen csapongó seményekbe bonyolódik. így válhat kedvesen groteszk alakká például a porcelánszemű presbiter is. Almásy Aladár e képén az egyházi méltóság táncos mozdulattal egyensúlyoz, miközben kezével kecsesen előrenyújtja a virágcsokrot.

A művész érzékenysége a klasszikus múlt iránt olyannyira felfokozott, hogy külön világot gyűjt és teremt maga köré a régi tárgyakból. Műterme, ez a különös, zárt birodalom, teli- z?” folva rengeteg képpel, ód c a kerettel, fotókkal, régi könyvekkel, természetrajzi gyűjteménybe illő ritkasággal, olajnyomatokkal. Valamennyi szellemi építőkövekként szolgáló kincs. Együtt él velük, rakosgatja, válogatja, szemlélgeti őket. Különösen a bibliai példázatok és a múlt századi romantika hőseihez fűzi bennső- séges viszony, Noé, Kossuth Lajos, Szent Ferenc vagy éppen Milton, a költő alakját bizarr képi formába írja át. A környezet kialakításánál hasonlóképpen sejtetésekre, asszociációkra épít a művész. Belső monológokból fűz meghökkentő jeleneteket bizarr alakja köré, romantikus pátosszal fűtve.

Művészete a 80-as években, tehát olyan időben érlelődött teljessé, melyben ismét jelentőséget nyert az emberi lélek, az öntudat, és visszanyerte létjogosultságát a túlfűtött ábrándozás is. E korszellem egy sajátos megnyilvánulási módjával találkozunk művein, egy mind szélesebbé váló művészi áramlat, a XX. század végi újromantika jegyében.

Géger Melinda

SZIRMAY ENDRE

ELÉG ERŐS-E...?

Testvéreim koporsói most már mind a Jóid alatt pihennek, őrzik a hűséget, a csöndet, összekulcsolt kézzel a rendet.

Maguk erejéből akarták formálni

sorsukat — és egész népünk sorsát,

de a történelem ránk szabadította

a véres, gyilkos, pusztító csordát. «.

Keservesen vajúdik valami újra Kárpátok alatt s a Duna mellett, de lesz-e majd, aki magasra emeli mind a lángokkal véres sírkeresztet?

Lesz-e ereje a szabadságvágynak, hogy történelmi igazságot tegyen: morális hűségünk elég erős e, hogy győzzön a kavargó végzeten?

BERTÓK LÁSZLÓ

Röpül az ásó védekezz

Mégiscsak mélyebb árok ez bizonytalan partja a perc beszakad hogyha nem figyelsz nem ásom ha nem érdemes

ami benne van végleges csak néha töri meg a vers de békességet ne keress nincsen tanúm alibihez

*

az egész banda ideges a van a nóta nem a nesz okosabb lett aki ügyes röpül az ásó védekezz

ha véletlenül betemetsz legyen a helyzet hiteles.

KERÉK IMRE

CEZANNE: ALMÁK

Nem lágy tónusok elomló világa, nem a semmivé-foszló pillanat mámorát pattogtató szín-petárda- röppentyű- és rakéta-zuhatag: —

ezek almák. Mintha kotlós alatt a csibék, fészkelnek a tér ölében, s mint női mellek, oly tőmör-keményen. _ S akár a szív a bordarács alatt:

héjuk mögött már-már lüktet a mag. Bámész irályokként ámulsz meglepődve: tömegüket mily roppant akarat,

micsoda kohézió fogja össze,

hogy mozdulatlan is szárnyak emelnek,

új végtelent nyitva tekintetednek.

KENDE SÁNDOR:-— ----E

gy római festő

A Via Marguttán és a vele párhuzamos Via del Babuinon aránylag szelidebb az autóórület. Az üzletek és a műhelyek is csöndesebbek. Régiségkereskedők hirdetik közelgő aukciójukat, az üzletek java része antik stílbútorraktár, szomszédságukban aranyozó és képke- retezö műhelyek, és húsz-harminc méterenként egy-egy műterem, földszintesen, közvetlenül az utcára, tárt portállal, s az üvegajtó világosságában itt-ott maga a festő dolgozik nappal is.

Ez Róma hivatalos művész- negyede. Itt van a képzőművészeti főiskola, a művészká- véház, és évente kétszer, ászszel és tavasszal az utcán állítják ki műveiket a fiatalok, három-három napra. Éjszaka itt ilyenkor egyfolytában világos minden, és kihasználják a legszűkebb helyet, a kapualjakban, a falakon, a kerítéseken is.

Pietro N. — amikor először láttam — az aszfaltra festette kompozícióját. Cipőt nem hor- • dott. Csak holmi valószínűtlen, bibliai sarut. Éppen menni készült, vállára lendítette a kabátját. Fiatalsága nyilvánvaló volt, bár jókora sötét karika ült a szeme alján. Arcvonásai még határozatlanok, de a

haja alaposan megritkult, fejtetőn teljesen kopasz, kétoldalt pedig átlátszott afejbőre. Néhány szál haja hosszú fürtökben csavarodott a vállára.

Amikor megszólítottam, elhajította krétáit, s úgy nekiindult, mintha valami sürgős termivaló jutott volna hirtelen az eszébe.

Majd alaposan végignézett, lebiggyesztette ajkát, s ezt kérdezte:

— Ebédelt ma?

Ilyen kérdésre nem számítottam. Nyilván elégtételt érzett, hogy sikerült valakit megdöbbentenie. Nem várta hát, hogy válaszoljak, hanem tüstént folytatta:

— Én tegnap sem

Indult. Vele tartottam Ezért nem haragudott.

— Pedig van pénzem — csörgetett valamit a zsebében. — Csakhogy egy egész ebédre kevés. Addig meg nem várhatok, míg annyi összegyűl.. Ezt megeszem most, meg kell ennem mert ugyebáréhes vagyok. Pofonegyszerű, igaz? Aztán, amit holnap keresek, azt holnap eszem meg, mert addigra ismét éhes leszek. Megért?... Lám-lám így viszont nem áll össze egy ebédre való soha. Nem érem utol magam, ez a baj.

Bolondnak néztem otthagytam Másnap korán, csaknem hajnalban keltem A Villa Borghese örökzöld partjaiban csavarogtam Azt mondják, Róma reggel a legszebb, amikor még ritkábbak az autósorok. Elfáradtam, padot kerestem Ekkor akadtam ráPiet- róra másodszor. Nem feküdt, csak behúzódott a kőkerítés sarkába. Gallérját annyiraJölhajtot- ta, hogy a feje alig látszott, csak hosszú, szőke fürtjei buktak elő. És hát cipő meg harisnya nélkül, mint tegnap. Saruban.

Pislogva, meglepő jókedvvel fordultfelérru

— Megmondtam ugye, hogy hamarosan rám akad! Pedig egy csöppet se vette komolyan, vallja csak be.

Később megigazította gallérját, és hellyel kínált:

—Nem akartam a műteremben aludni — mentegetőzött. — Elég hitvány lyuk, de legalább világos. Mégse szeretek ugyanott aludni, ahol dolgozom Ezt talán megérti

Biztosra vettem hogy nincs műterme.

Hallgattunk. Majd megint ő kezdte:

— Rettenetes! Maguknál is így siet mindenki? Már reggel is?

— Mindenütt, azt hiszem

■— Rettenetes! — ismételte. — Olyan ez, akár az ópium Utáljuk, tudjuk, hogy öl, de nem élhetünk nélküle. A falusi nyugalom például fölvetne! Magát nem? A

csönd egyenesen megsiketíte- ne!„.

Ezt nagyon rég mondta. Legközelebb három év múlva láttam viszont. A rohamosan szaporodó autók a Via Marguttára is betódultak már, s a festők beszorul tak az utcáról a műtermekbe. Ö hú maradt az aszfalthoz.

Viszont az ő művészi pályája is fölfelé ívelt: előkelőbb negyedben dolgozott már, a Via Veneto torkolatában, a Porta Pinciana előtti járdaszigetenfestett.

Ekkoriban nem voltak ebédgondjai sőt délre összegyűjtött annyit, hogy futotta múzeumi belépőre is. Elcsalt hát a Modigliani- kiállitásra. Rajongott Modiglia- niért, cipőt húzott a kedvéért, mint aki gazdag vendégségbe készül és hetenként legalább egyszer megnézte. Cinikus, fa- nyalgó mosolyát az utcán hagyta; a múzeumban kigyúlt, arcára láz- rózsák ültek, s önfeledten magyarázott:

—Látja, a festő alig távolodik a modelljétöl míg a természetes részletek egyszínűvé simulnak. Azonban hátrálva tőle, magával viszi a lényeget! A lényeget, barátom, amit viszont egészen közelről, belülről csípett el és amit az; tán éppen a távolodás folyamán kisimult lényegtelenbe ültet.

— Igaz-e hát — kérdeztem —, hogy korunk csakis a lényegre kíváncsi?

Mert a szomszédos termekben kiállított, egészen új alkotások erdejében szédelegve az volt a benyomásom, hogy ezek a festők mindössze abban követték Mo- diglianit, hogy a modelltől ugyan ők is eltávolodtak, de a lényeget már nem akarták (nem tudták) elcsípni hanem az egésznek hátat fordítva, csak az emlékezetükben megmaradt egy-egy szimpla csíkot húzták föl a vászonra. Nekik már semmi se lényeges, csak maga a távolság.

Pietro nem válaszolt. Csak jóval később, kifelé menet, amikor még egyszer visszafordult Modig- lianihoz:

— Művészi hivatás? Ekkora távolságból fürkészni a modellt, azaz az embert? Lehet-e művészi eszme azt ábrázolni mindössze, hogy az idegen magasságból hidegen alápillantva, milyen semmi az élet?!

Színpadi pátosszal szélesre tárta a karját.

* * *

... Sok évvel később az újságban Pietro N.-nel. Fésületlen, gubancos haja most is a nyakába lógott. Szeme szomorúságát elfátyolozta a nyomdagépek nemtörődömsége. Első pillanatban arra gondoltam, hogy íme, végülmégis híres ember lett, ha az újságok

ennyit írnak róla: valaki tán fölfedezte a nyomorgó művészt.

Valóban fölfedezték. Képei kikerültek az amerikai kiállításra, egy jól ismert műkereskedő vette meg őket. És írni kezdtek róla, egy csapásra híressé nőtt. Kézjegye a képek sarkában keresett márka lett, s egymás után kerültek elő rcy- zai a lakás-műterem ágya alól. Életében először alakult a sorsa úgy, hogy nyugodtan álhatóit másutt, mint ahol dolgozott, nem kellett éjszakára a Villa Borghese padjaira húzódnia. És belevetette magát a fölfedezett ,,nagy" életbe. Mintha hirtelenében egyszerre akart volna kipótolni mindent.

A saruját vajon megtartot- ta-e?...

Már nemcsak egyszer evett napjában, és ebédje nem a két banán' egy tenyérnyi kenyérrel, sem az olcsó sárgarépa. Hanem mindent kívánt, sűrítve, mindent, 'mindent, amit más a születése óta élvez: lakást, munkahelyet, és nagy- tányéros.jó ebédeket.

Belehalt ebbe az új életbe.

Egyszerű és magától értetődő volt az újság tudósítása. Semmin sem akadt fónn. A világon minden természetes. Az a riporter biztosan nem éhezett még soha.

Almásy Aladár grafikusművész kiállítása a Somogyi Képtárban