Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
1990. március 10., szombat SOMOGYI NÉPLAP 7 TÉKA Az idő telt, a hótakaró fogyott. A tisztásokról úgy elvitte a szél, mintha ott sem lett volna. A nap jól elhajlott, s Johnny intett: menjünk. Rádión szóltam a többieknek: Gyurka a sátornál vár. Ideje ebédelni. Ahogy a tüskés ágak között lépegettünk, a folyó fölött halászsast láttam ringatózni. — Ez még itt van? Már rég délen kellene lennie. A többiek a csónakkal vacakoltak. Kérdezték, mit láttunk? — Nem sokat. Igyekeztünk erdei tanyánk felé.' Amikor a sátor zöldponyvás teteje föltűnt, otthoni érzésem támadt... A sátor fölött vékony füst kígyózott. Pirítóskenyér illatát sodorta felénk a szél. Gyuri a hangunkat hallva kilépett a sátor elé: — Kétszer is láttam medvét délelőtt! Nem kellett volna máshová mennetek. — Majd délután Jóska meglövi. Ő marad itt őrnek. Gyuri ötfelé törte az óriás karéj pirítóskenyeret és mindegyikünknek adott. Csak Johnny nem kért. A halmaradványokkal foglalkozott. Míg mi a pirítóssal vesződtünk, két füzér halfejjel megjelent a sátorajtóban. — Délután a leshelytől jó szélirányban ki kell a fákra ezeket akasztani. Medve- és halszagúak, nem kell jobb csalétek. Ebéd után nyakamban a halfüzérrel, egyedül kaptattam föl'a dombélen. A bozótot kefesűrűnek találtam. Birkózva küzdöttem magam előre. A fiatal fenyvessel még csak kibékültem volna, de amikor a tüskék és egyéb folyondárok közé keveredtem, bizony csak bámultam. — Ilyen is van itt? Sok erdőt megjártam, de ilyenre még nem akadtam. Igazi vadon, makacsul őrzi érintetlenségét. Ha nem a sűrű hátán másztam, akkor a bakancsom akart elmerülni, mert az ingoványnak nem éreztem a fenekét. Újra meg újra próbálgattam az előrejutást, de avadóc nem engedett... Ismeretlen madarak röppentek föl előttem, s egyszer szarvasforma állat ugrott meg az úttalan sűrűben. Csak előre, előre, akármilyen lassan is. Visszamenni nem lehet. Buzgó remények fogtak el, amikor egy négy-öt négyzetméternyi sziklapadhoz értem. Homokos szélében sok medvenyomot láttam, s a friss hulladék is árrá utalt, hogy itt vannak valahol. Mint az álom, olyan volt a környék. A keleti oldalon sima rét nyúlt el a nagyerdőig. A réten sokféle vad éjjel-nappali parádéja folyt. Amikor kiléptem a sűrűből, nem messze tőlem karibu- csorda ácsorgóit. Úgy látszik, nem tetszett piros kalapom, mert érkezésemre azonnal megugrottak. A ritkuló és törpülö fenyők között a rét felé indultam. Hol is kell megállni itt? Vadászembernek mindig ez a legnagyobb gond. A mások állását mindig bizto-- sabbnak tartja, mint a ma- . gáét. Szabódon választhattam az egész réten, mert egyedül voltam. Fölakasztottam a halakat egy lehajló, száraz ágra, talán harminc méterre tőlem. — Innen csak sikerül!. Elhelyezkedtem. Előttem a sziklahalom sötét háta, azon messze túl, kéklő hegyormok. Gerincükre hamarosan ráereszkedik a gyérülő fényű napkorong. Jól ráláttam az erdők közötti részre és a sziklakúp környékére. Hátam mögött sűrű fenyves húzódott. Csak ültem és várakoztam. A szél iránya megváltozott: északira fordult. Rohamosan hűlt a levegő. A réten álló vén fa néhány ága föladta a birkózást a széllel és recsegve az avarba hullt. Jól a gallérom közé húzódtam és megráztam piroskalapos fejem. — Na, ez elront mindent! A szél csak fújt, fújt, egyforma erővel. A felhők egyre nehezebbek lettek. Mintha vadlibaszót sodort volna ide a szél... A réten még volt elegendő fény a célzáshoz, de mi mozdul meg ilyen időben? S akkor a korhadt fa közelében ágroppanást hallottam. Odakaptam a távcsövet. A fű sejtelmesen hajladozott, a bokrokat eszeveszetten cibálta a szél. — Ott! Valami mozog... Vagy mégsem? De, de igen... Itt van. Most már jól láttam. Fekete alak törte komótosan az ágakat. A további vizsgálódást már a céltávcsövön ■ keresztül végeztem. Megemelte busa fejét és körbeforgatta. Most már jól láttam: medve! A sötét test egy pillanatra megállt, s én nem vártam tovább. A csattanás után két lábra ereszkedett, s fölhördülve, a feje fölé kapott. A nagy mancsok még egy széles mozdulatot tettek. Mintha magához akarta volna ölelni ezt az ősi világot, ami számára egy volt az élettel. Aztán az ölelő mellső lábak lehullottak, s a medve hangtalanul omlott össze. Számítottam a második lövésre is. Hallottam, néha- néha rúg egyet. A rúgások közötti szünetben erősen reszketett. Néhány percen belül minden elcsendesedett. Csak a szél maradt, meg az én kalimpáló szívem fülemben doboló hangja. Rádión azonnal tudattam a többiekkel, hogy megvan a medvém. Johnny meghagyta, amíg ide nem ér, addig ne menjek a medvéhez. De — őszintén—ki tudta volna ezt megállni? A puskám készenlétbe tartva léptem közelebb. Csönd volt. Csak a szél tépte a bokrokat. Megálltam mellette. A halál csöndje ült szép, fekete feje fölött. Sötét, habos vér borította szája és orra környékét Megbátorodtam, s leültem mellé a fűbe. Félujjnyi körmeit, nagy mancsát nézegettem. Megsimogattam a finom, fekete bundát. Az idő gyorsan múlt, az esté már-már kiterítette fekete köpenyét. Türelmetlenül lestem, jönnek-e végre vadásztársaim? Köröztem a lámpámmal, hogy idecsalogassam valamennyit. Füty- tyenteftem is' néhányat, s csakugyan... mintha választ is hallottam volna. Aztán a sűrűsödő homályból lámpa- fénysugár emelkedett a magasba. Megérkeztek. Johnny a lámpáját fölakasztotta egy ágra, és se szó, se beszéd, megkezdte bőréből kifordítani á médvét. Amikor megszabadította bundájától a hatalmas hústömeget, a. bőrt szaporán összehajtotta és folyondárért ment. Ezzel kötözte át, majd kantárt hurkolt, s a nyakamba akasztotta az egészet. Meginogtam. A nyers bőr súlya sem volt csekélység, de a szaga! Felülmúlta minden elképzelésemet. Rothadt halszag keveredett a nősténymedve testének ismeretlen kipárolgásával. ■ Mindegy, a bőr az enyém, nekem kell elvinnem. Igyekeztem legyűrni undorom és mentem elszántan a többiek után. Johnny volt a vadóctépő óriás. Mi már könnyebben haladtunk a nyomában. Részletek a szerző fenti címen megjelent könyvéből (Antikva Könyvkiadó Kft.) A táborból elibénk jött Jóska. Figyelmesen nézegette a hátamon á fekete csomagot. — Nem létezik, hogy az indián ebből kiszedett minden húst! A sátor előtt ledobtam ter- hemet, és Jóska kiterítette. Négy éves nőstény volt. Az indián fehér porral beszórta, összehajtogatta, aztán az utánfutóba tette. A tábortűz már lobogott a sátor déli oldalán. A tűznek volt annyi fénye.'hogy vacsoránkat a szabadban fogyaszthattuk el. Amíg a többiek a vacsorát készítették, én pezsgőt vettem elő. A falathoz addig senki se nyúlt,- amíg az üveg nem pukkant, mert a medve bőrére — most már joggal — inni kellett. S a szélverte tábortűz föl-fölka- pó lángjainál mindent, mindent elmeséltem. A sátor körül hamarosan mámoros vigalom áradt. Johnny-ban egyre szélesebbre dagadt a beszélőkedv. Szorgalmasan ölelgette a pezsgősüveget, és csak bugyogott belőle a sok vadásztörténet. Úgy belevltt minket a késő éjszakába, hogy észre sem vettük a múló időt. Egy-egy hópely- het dobott a parázsra a hideg szél, amire a sátorba bújtunk. 6. Menekülés a hó elől Réggel Jóska dühös háng- ját hallottam elsőnek: — Beszakad a sátor. Hogy aza... Vadásztársam mérgesen botladozott, és puskatussal emelgette a sátor teknösödő tetejét. ■ — Mi van az idővel? ■. •- .— Hagyd el! Félszárig ér a hó. — Az angyalát, hogy me- • gyünk haza? Hangomra valamennyien fölébredtek. Az egyik zsákból erős köhögés hallatszott. Csak Gyuri lehet az. — Mi van- veled? Beteg vagy? — Nem én. Minek keljek föl, ha esik? Johnfty rádión hívogatta a vadászközpontot. Kíváncsi volt-, milyen méretű a havazás? A központban azt tanácsolták, hogy a Brit Columbiába vezető útra menjüpk. Megértettük, hogy véget ért a táborozás. Gyurka hálózsákja kinyílt, s úgy mászott ki, mint egy főtt virsli. Gyorsan ruhát cserélt, és segített a csomagolásban. Egy óra múlva nem maradt utánunk más, csak a négyszögletű, száraz folt, ahol a sátor állt. A kocsiban ültünk valamennyien, amikor levettem a kalapom. Visszanéztem. Az egyre jobban hamvadó tábortűz kékes füstje lomhán imbolygóit. Mintha viszontlátást intett volna, amikor a kocsi megindult. Könnyebben értük el áz utat, mint gondoltuk. A hógumik biztosan vittek bennünket, a pótkocsival együtt. Alig álltunk meg a szálló udvarán, a tulajdonos tele szájjal újságolta, hogy a medve most is hűségesen idejár reggelizni. — Ilyen medvét! — nevetett. — A nyaka fehér. — Ilyet nekem ne beszéljen — hördült fel Johnny. — Azt még elhiszem, hogy a mellén kicsi, fehér volt van, de az egész nyaka nem lehet olyan. ,— Maradjanak reggelig! Majd elválik. Ha megtetsziH, agyon is lőhetik. Johnny újra rádiózott. — Nem lehet tovább rnennni. Az utak havasak. A gépek még csak most indulnak. — Maradunk. Megmutatták szobáinkat. Hálózsák ide, hálózsák oda, ez mégis csak kényelmesebb lesz. Johnny-nak is volt egy szobája. Ott úgy átváltozott, hogy alig ismertem rá. Letette a fülbevalókat, levette a kézi varrású bőrruhát, és jól szabott öltönyben jelent meg. Remekül állt neki. A játékteremben kitűnően föltalálta magát. Ismerte a legelmésebb játékokat' is. Poharazgatás közben ismét beszédes jókedve kerekedett. Kedves közvetlensége bennünket is a szokottnál jobb hangulatba kevert és egyáltalán nem vettük észre, hogy az éjszakát nulla órával mérik. Reggel erőteljesen kopogtak az ajtón. Johnny volt az, a kanadai vadász teljes díszében állt előttünk marcona vezetőnk. — Ki szeretne reggel sétára menni? — Mekkora a hó? — Mint tegnap. — Megyünk. Gyurival egyszerre kezdtünk szedelőzködní. Az indián mosolyogva mondta: — Csak ketten jöhettek. Nem gyalog megyünk, hanem síszánon. Az udvari kijáró előtt állt a síszán, mellette Johnny- éhoz hasonló ruhájú ember. Reggel érkezett a központból vezetőnkért. Körüljártam ezt a különös alkotmányt. Két arasznál is szélesebb sítalpakon hosszúkás csónak állt. A két síléc között nein lehetett látni a hó tetejét, mert oda hemyótalpat szereltek. A halkan pöfögő motor kékes füstöt eregetett. — Az utak nem szabadulnak föl délelőtt. Addig kétszer is megjövünk. A keskeny csónakban szűk volt a hely, s úgyszólván egymás ölében ültünk. A hemyótalpak megindultak a havon és gyorsan siklottunk előre. Johnny hatalmas háta mögött nemigen ért a fölcsapódó hó, de Gyurka bőrében nem szerettem volna lenni. Az ő háta nyomódott az üléstámlához. Amikor a prérin fölszabadult az indián száguldani vágyó természete, a szélfogó pajzs nem tudta meggátolni, hogy arcunkba ne csapjon a hó hideg pora. Johnny hátraszólt! — Esik a hó! Már kezdtem megunni a félelmetes kanyarokat, a hirtelen gyorsításokat és megtorpanásokat, amikor tisztás csillant előttünk. Lassítani kellett, mert a bozót behúzódott az őserdő alá. Mielőtt kikanyarodtunk volna, egy akkora medveóriásra bukkantunk, hogy alig tudtuk kikerülni. Hatalmas faóriások között kanyargott a síszán. Egyikmásik törzsének átmérője a három métert is meghalad-, ta. Milyen gazdag ország Kanada! A kis motorba mintha belefulladt volna, a szó, olyan hirtelen álltunk meg. Johnny intett, hogy szálljunk ki. — Nézzük meg a tegnapi medvét! Megesett már, hogy másnap a farkasok rajta voltak. Jó szél alatt vagyunk,' nem messze a megnyúzott állattól. Óvatosan közelítsük meg! Rám mutatott határozottan: — Menj a folyóparton balfelé! Kilépsz háromszázat, s ott megállsz. Mi két irányból megyünk a döghöz. Nagyobb vadászláz kapott el, mint amikor meglőttem a medvét. Egyedül az idegen, havas rengetegben! A .farkasok is ott lehetnek. Á, úgy sincs ott fene se. Utam nem volt kellemetlen, bár a nagy hótól alaposan megváltozott a táj. Alig ismertem föl a folyót. Megálltam. Puskámat erősen markoltam, végre is farkasokról van szó. A hó ritkán hullott, a jégcsipkés part locsogását hallgattam, s a halakra voltam kíváncsi. Fuvallatot éreztem a folyó felől. Négy gyors lövés durrant a medvetetem' felől. Azt sem tudtam, hová álljak. Kis rádióm jelezte, hogy a szét- ugrasztott farkasok közül • egy a folyó felé tart. Hirtelen szélvihar kerekedett. — Mi van ezzel a kótyagos idővel? A szél a fülembe zúgott, kavargatta a hintázó pelyhe- ket. Mereven figyeltem az iménti lövések felé. A szemem sarkából szürke villanást vettem észre. Szerencsémre nyakamban lógott a fényképezőgép. Egy sánta farkas bicegett előttem, mind messzebb és mesz- szebb. — Most pedig a puska jön. Benne volt a c ej távcsőben, csak egy kicsit állna meg! Elmegy. A fenébe! Aztán, mintha valaki a farkát megfogta volna, hirtelen .leült. Nem vártam, semmit se. Megérintettem a ravaszt, és a farkas elterült. Kedvet éreztem, hogy még egyszer odadurrantsak, ám ma sem tudom miért, nem tettem meg. Bekapcsoltam a rádiót. — Egy sántát meglőttem. Gyuri diadalmaskodott: — Egyet karikába lőttem, egy meg félig döglötten eléd vánszorgott! — Igen? Na, mindegy. Fontos, hogy megvan. Érte jöttök, vagy húzzam valamerre? — Várd meg az indiánt! Én már a farkas mellett álltam, amikor Johnny odaért. Boldogabb volt, mint én. A vendégeknek bizonyított, s szarvasaitól is elzavarta a farkasokat. Elkapta a nagy nőstény állat hátsó lábát, és vitte sűrűn, tüskés zanócon keresztül, hihetetlen energiával. A szán himbálódzva indult meg velünk. Gyuri kérésére most én ültem hátul, az én hátam szenvedett az övé helyett. Johnny új utat választott hazafelé. A menetidő ettől függetlenül is hosszabb idő lett, mert a farkasok gyakran elmozdultak a kötés alatt, és ezért gyakran meg kellett állnunk. Minden útnak vége van egyszer. Nem bántuk, amikor pöfögve elhagytuk az őserdő óriásfenyőit, s befutottunk a szálló udvarára. Itt még várt ránk egy kis meglepetés. A hulladéktároló mellett kis csoport integetett kövér mosollyal. — Miért lelkesednek ezek? Medvét nyúztak. Azt az üdvrivalgást jó lett volna sokáig hallgatni. Jóska diadalittasan megemelte a va-' lóban nem fehér nyakú, csak fehér foltos kanmedve bőrét. A másik mellé került az utánfutóba. A két kanadai vadász nekiesett a farkasoknak és azok bőre is hamarosan megbékélt a medvékével. Mire lecihelődtünk, a szálló fehér asztalán már a búcsúpohár piros pezsgője gyöngyözött. Sok idő nem volt a köszönetnyilvánításra, mert az indiánok a központtól újabb utasításokat kaptak. Elintézték a mi hivatalos okmányainkat, s híre jött, hogy az utakat is megtisztították. Mehetünk. A búcsúpohár csengése közben a szemébe néztem a két kanadai, indián vadásznak. Amikor az aggancsgyűrűket az ujjaik- ra húztam, mind a ketten úgy megszorítottak, szinte ropogott a hátam. A sí szán fekete csónakja lassan mozdult, tétovázva indult, mintha maradni akart volna még. Aztán fölgyorsult. Az utolsó -kanyarban még láttam két, magasra tartott kart az örvénylő hó mögött, s aztán elnyelte őket az őserdő. . Búcsúzom kedves Johnny és tőled is búcsúzunk nagy- nagy ’ Kanada. Tenyerére vett ősi földed, s kaptam tőled sok szép emléket. A tél is nekünk adta utolsó, langyos sóhajtását. Most már kiállhatsz a szirtekre, te, vén, jégszívű! Altasd él, akinek aludnia kell, s eressz minket békességben! Terítsd vastag takaródat az északi világra, hogy tavasszal ismét újult erővel állhasson a tiszta napfény elé, amikor ismét virág terem majd a tündrán. Mintha hóba gyökerezett volna a lábam, csak álltam és néztem a messzeségbe, a hófödte fenyves felé. Lassan, megtelt szívvel, vágyódással kelet felé fordultam. Hiszen messze, az óceánon túl, ott van az én Hazám! (Vége) l
