Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-09 / 58. szám
SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 9., péntek 6 HORIZONT EZEREGYSZÁZ ÓRA KALIFORNIÁBAN Tizenegy óra repülés A végtelen hómezőt tudom elképzelni ilyennek, mint amit az ember kilenc-tízezer méter magasban lát a világból. Süppedő, puha, hófehér habtenger, felette a végtelen kék ég. A kék messzeség. A lentről látott felhőknek ez itt a másik oldala, és úgy ítélem meg, hogy ez a másik oldal valahogy sokkal csodálatosabb, mint az fele, amelyik a földről látszik. Onnan alulról egy kumulusz, gyűrűző, árnyalataiban változó felhőcsúcs — innen felülről, a hófehér „hómezőből” sajátosan kicsúcsosodó habcsomó. A fej nagyságánál alig nagyobbacska ablakhoz nyomom az orromat, hogy minél .többet láthassak a kinti világból. Pedig a kép alig változik ezer kilométeren keresztül, csak egy válik bizonyossá: a látóhatár két széle lefelé hajlik, a horizont enyhén domború. (A Csendesóceán partján, a végtelen kéklő víztömeget nézve ugyanez a kép.) — A horizont két dimenzióban. Férjemnek néhány magyarázó mondatot fűzök a megjegyzésemhez, és „átadom" neki a kerek ablakot, némi orrnyomás árán hadd lássa ő is, amit én. Szeretek repülni. Azok közé az emberek közé tartozom, akiknek soha nem fordult meg fejükben, hogy ez egy „veszélyes üzem”. Madár-típusú emJambo, potyogott az étkezőasztalkáról a pohár, rémülten felhördültek az utasok, és ki az ülés karfájába, ki a társába kapaszkodott — csak békésen mosolyogtam. Az unokájával mellettem ülő angol nagymamára szemmel láthatóan megnyugtatóan hatott ez, jóllehet az égi, göröngyös, rázós út jó néhány hosszú percig tartott. Egy szintén rokonlátogatóba utazó szegedi nyugdíjas jogász kissé sápadtan feltette a konzultációs kérdést: — Nem kellene az illetékesektől megkérdezni, hogy még egy ilyen viharzónát kibír-e ez a gép? A nyolc-tíz főből álló, kifelé utazó magyar „csapat”-ból ki így, ki úgy elvetette a gondolatot. Inkább számoltak. Amszterdamtól Los Angelesig hány kilométer az út, milyen sebességgel megy a gép, hogyan lépjük át az időzónákat, és hol, hány óra van, hány órakor fogunk érkezni... Az ember itt a földön éli a normális huszonnégy órás napjait, ám ilyen nagy távolságra repülve egy kissé megzavarodik. Megzavarodik a ténytől, hogy a mi időszámításunk szerint délután fél háromkor felszáll Amszterdamban a gépre, és még aznap (az ottani időszámítás szerint) délután fél négyre Los Angelesben van. De közben mégis tizenegy órát repül. bernek definiálom magamat, mert a madárnak sem jut eszébe, hogy számára veszélyes lehet a repülés. Érzésemben, hitemben kétségtelenül meghatározó tényező, hogy életem első repülése egy csaknem végzetessé váló kényszerleszállással végződött. Akkor azt mondta a repülőgép vezetője: „Mivel az első útja így sikerült, egy életre szóló biztosítást, garanciát szerzett: repülőgéppel, repüléssel kapcsolatban nem érheti baj.” Pilótababona? Nem tudom! Én hiszem az igazát — és ha szűk családi vagy baráti körben ülök repülőre, nem átallom fennen hirdetni: velem utazni életbiztosítás! Ebből aztán kedves, vitatkozó beszélgetések keletkeznek. Sőt fogadások és egyebek. Az bizonyos, hogy tizenegy óra tiszta repülés nagyon sok idő! Ha valakit itt a földön egy minden kényelemmel megáldottfotelbe beleültetnek, étellel, itallal kiszolgálnak, de valójában csak a legszükségesebb ügyeit intézni kelhet fel, az is szenvedni kezd négy, öt óra után. A nagy Jambo ülései korántsem minősíthetők kényelmes fotelnek, kivált a döntő többséget jelentő turistaosztályon. A csaknem félezer emberből azonban egyszerre csak néhány kelhet fel nyújtózni egyet — a helyszűke miatt több ezt nem teheti meg. A holland légitársaság utaskísérői például bizonyára ezért kedveskednek a gyerekeknek mindenféle szórakoztató „eszközzel”. Színezőfüzeteket adnak nekik, a nagyobbacskák-, nak jelvényeket, egyszóval igyekeznek valamivel lekötni érdeklődésüket, gondolatvilágukat. Persze fülhallgatóval lehete hallgatni néhány műsort — igény szerint klasszikus vagy könnyűzenét —, lehet filmet nézni, fülhallgatón hallgatva a szöveget. A gyerekek és a jó alvó felnőttek ezt rendszerint átalusszák. Más légitársaság — hazafelé az Air New Zeeland gépe hozott Frankfurtig — más módon gondoskodik az utasok „lefoglalásáról”. A vetítővásznon már a földön, az induláskor diaképek jelennek meg. Az egyiken rajta van Észák-Amerika térképe, az orrával az óceán felé álló repülő képe, a másikon a gép sebessége, magassága, a kinti hőmérséklet, az útból megtett távolság. Az egyik ábrán ez kilo- móter/órában és Celsius fokban, a másik ábrán amerikai mértékegységekben, maiiban, lábban, Farenheitben. Kinek hogy tetszik, kinek mi a rendszere. Nekem nagyon rokonszenves volt az efféle „utaslefoglalás”. Megfigyelhettem, hogy hány (20—60) kilométeres sebességei gurul ki a gép a kifutópálya elejére. Ott aztán — mint a minden erejét összeszedő ember — hogyan fut neki a pályának, és perceken belül már kétszázötven kilométeres sebességgel halad, amikor elrugaszkodik a földtől. Ilyenkor lefelé billen a látóhatár, az utastérben égnek a figyelmeztető . lámpák: „Öveket bekötni! Tilos a dohányzás.” Ezer méter fölött előbb az öveket lehet kikapcsolni, azután rá is lehet gyújtani. A képernyőn közben látom, hogy a gép az óceán felől megfordult a szárazföld irányába, már északkelet felé tart. Látom, hogy a hőmérséklet a magassággal arányosan miként zuhan, és hogyan növekszik a gép sebessége. Jó egy—másfél órát leköti ez az ember figyelmét. Közben lezajlik valami étkezés — attól függ, hogy milyen napszakban indul az ember ilyen hosszabb repülésre — és megkezdődik az ismerkedés. Ezt az utóbbit tartom egy ilyen utazás egyik legérdekesebb, legélménygazdagabb, legsajátosabb szakaszának. A repülés harmadik, negyedik órájában az egymás mellett ülők vagy tudnak egymásról valamit (mégha kézzel-lábbal értették is meg magukat), vagy pedig nem tudnak semmit, ami egyben azt is jelenti, hogy ez már végérvényesen így is marad. Az emberek többsége szeret utazni, szeret ismerkedni, barátkozni! Az emberek többsége kíváncsi a másik emberre. Az az egyedül utazó férfi is, aki „kiszúrja” magának az egyedül utazó nőt, az is, aki a gép egyik szögletében meghallja a saját anyanyelvét, és odamegy beszélgetni, és az is, aki a szóm-, szádjával csak elemi (vagy óvodás) szinten tudja közölni: honnan jött, hová megy. A nagyszerű az egészben az, hogy őt-hat órán belül ez a sokféle ember őszintén érdeklődő, és boldog. Kitárulkozik a másiknak, megsimogatja a szendergő gyerek' •fejét, politizál, és tisztelve hallgatja a másik véleményét. Ezek az órák azóta is gyakran eszembe jutnak, eltöprengek rajtuk. Vajon csupán a kényszerűség „hozza ki” belőlünk, hogy úgy keressük egymás megismerését tíz-tizenegy kilométer magasan a földtől, ahogyan az itt lenn eszünkbe sem jutna?. Vagy azért válunk egy nagy családdá, mert tudjuk, hogy csupán tizenegy óra időtartamra zár össze minket egy repülőgép teste? Azért vagyunk kedvesek, megértőek, figyelmesek, érdeklődőek egymáshoz, mert úgyis tudjuk, hogy ez nem sokáig fog tartani? Emberi értékek vagy emberi gyarlóságok vezetnek minket? Melyik az igaz, a mélyebben bennünk Egyszóval a legelső, csaknem tragikus kudarc nem törte össze „madár-típusomat". Amikor körülbelül Grönland fölött egy rendkívül kemény viharzónába került a csaknem félezer embert szállító nagy KLM gyökerező jellemzőnk? És melyik az, amelyik a földön eltorzul? Folytathatnám az elgondolkodtató kérdések sorát. Egy részük már akkor, ott a gépen megfogalmazódott bennem — és voltak percek, órák (a tér- és idődimenziók ott fenn egy kissé bonyolultabbak), amikor nagyon kívántam: milyen jó lenne, ha ott lenn Is egy ilyen Jambo- ban tudnánk magunkat! Elizabeth Regensburgban él. Amikor Los Angelesben utastársként mellé ültünk, mögötte már volt vagy tizenkét órás utazás. Ő Új-Zélandból tért vissza hazájába. A harmadik, negyedik órában bekövetkező ismerkedés után a férjemtől tudta meg, hogy a regensburgi hídon olvasható a latin szöveg, a kalandozások korából: „De sagit- tis Hungarorum libera nos Domine. — A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” . A városban élő Elizabeth még sohasem vette észre- ezt. Ámulva és érdeklődve hallgatta viharos történelmünk néhány mozzanatát... Két napja lapot hozott a posta. Elizabeth írta. A képen a híd, a szövegben elmondja: valóban ott található a felirat a hídon. És különben köszönet az együtt töltött kellemes órákért. Hát ez is a repülés. Meg az is, hogy amikor földet ér az ember, kiderül: hiányzik egy bőröndje: Természetesen abban van az úton elfényképezett összes filmje, az összes jegyzete. Minden, ami megbízható forrásként szolgálhat, hogy élményeit csokorba szedve megoszthassa azokat másokkal. (A következő magazinban folytatjuk.) Vörös Márta
