Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 3., szombat KÖZMŰVELŐDÉS Püski Sándor Adándon „Ponyvákkal van elárasztva a könyvpiac" Dr. Püski Sándorral és feleségével az ádándi népfőiskola legutóbbi, 50. rendezvényén találkoztam. Neve már 50 évvel ezelőtt is jól csengett a magyar irodalommal foglalkozók körében. Az apró közösséggel folytatott beszélgetés, és az idős, de fiatal lelkű házaspárral tett sétát kísérő diskurzus lényegesebb elemeiből „gyúrtam össze" a riportot. — Tavaly még nyugodtabb és bizakodóbb voltam a magyar társadalom átalakulásának folyamatát figyelve — mondta Püski Sándor. — Túl közeli még 1956, amiből adódóan az embereknek számos baja történt. Én úgy látom: a vidék még csendben van, de a főváros teljesen felzaklatott. És most nem a „miért" a fontos, hanem a „valami ellen" tevés. A lehetséges vezetőknek pedig nincs igazán magyarságtudatuk. Amerikában élő hazánkfiait mennyire foglalkoztatja az itthoniak sorsa? Hogy milyen indulatokkal figyelik az eseményeket, az attól is függ: ki mikor „disszidált" a tengerentúlra. A negyvennégyesek teljesen elvadultak — ők egy legyőzött országból menekültek, s közülük a professzor is csak segédmunkásként találhatott munkát. A legügyesebbeknek is legalább tíz évet kellett dolgozniuk a talpra álláshoz, s közben Magyarországon maradt rokonaiktól hermetikusan elzárták őket. Még levelezni sem tudtak... Az 56- ban menedéket keresőket viszont forradalmárokként fogadták. Ók sokkal kedvezőbb helyzetből tudtak új életet kezdeni. — A mostani politikai változások kapcsán jelentősen megnőtt a magyarok ázsiója a világban—folytatta. — Az összegyűlt adósság pedig nem olyan égető probléma, mint azt az ország vezetői beállítják. Amerikai, magyar közgazdászok számításai szerint három év alatt visszafizethető a 21 milliárd dollár. — Ehhez persze szükség lenne arra is — kapcsolódott a beszélgetésbe felesége —, hogy ne csak az idegenforgalomba, hanem a termelő ágazatokba is beáramoljon a tőke. De ilyen körülmények közé? Sajnos, a vállalati vezetők is csak akkor üzletelnek, ha benne maradhatnak a „buliban". Saját érdekeiket szem előtt tartva kiárusítják az országot. Püskiék 1939—44 között mintegy 80 könyvet adtak ki, főképp népi írók munkáit. Pályakezdéséről Püski úr a következőket mondta: — Békés megyei, szegényparaszt családból kerültem a jogi egyetemre. Mindezt gyorsírni tudásomnak köszönhettem. E képességem miatt kezdhettem el jegyzetkiadással foglalkozni. Időközben kapcsolatba kerültem a falukutatókkal, a népi mozgalommal, s rájöttem: nincs, aki érveiket, elgondolásaikat kiadott könyvekkel támasztaná alá. Erre vállalkoztam! Első üzletemet az egyetemek tőszomszédságában, a Szerb utca 17. sz. alatt nyitottam Budapesten, 5000 pengős kölcsön segítségével. Az első évben 80 ezer könyvet tudtam eladni, főképp Veres Péter, Sinka, Németh László és Kodolányi műveit. 1942-ben már 150 településen tartottunk könyvnapokat. A következő évben már tízezer tagot számláló könyvbarátkört működtettünk. Akkor úgy tetszett: a népi mozgalom meghódítja az országot és képes lesz átalakítani. A háború végén aztán mi voltunk az elsők, akiket először kiszorítottak a közéletből. Emlékszem: a 43-as szárszói konferencián Németh László már leszámolt a világgal; valahol tudta, hogy békésen, vér nélkül nem lehet kilábalni a háborúból, s ennek következményei lesznek... — „Az Úr adta, az Úr elvette" — csak ennyit tudtam mondani, amikor a közösbe vitték a magyar paraszt földjeit — folytatta. — Sajnos, azok prédikáltak a kifosztottak- nak, akik kivonták magukat a közös jog alól. Az volt a véleményem: legalább ne tapsikoljunk nekik! A könyvszakmába érdekes módon a gyűjtőfogházban kerültem vissza, ahol egy évet töltöttem. Bibó István, Fekete Sándor jártak be hozzám; én voltam a könyvtáros. Aztán a politikaiak amnesztiát kaptak. De tudtam: ha nem térek át az új „hitre", baj lesz. A Magvető kiadónál kínáltak állást, de nem fogadtam el... Mondtam is Veres Péternek: jobb, ha most mondok én nemet, mintha majd ők kezdenek el később szorongatni. 56-ban itthon maradtunk; csak 14 év múlva mentünk el. Akkor már biztosan láttam: itthon nincs semmi remény. 59 éves voltam, és mindent kezdhettünk elölről. A kintiek között ráadásul elterjesztették: 25 ezer dollárt adott nekünk a Kádár János, hogy bontsuk meg az amerikai, magyar egységet. Mára megbékéltünk ellenségeinkkel. És most miénk a nyugati világ legnagyobb könyv vállalkozása. Üzletük magyar sziget New York kellős közepén; naponta közel 300 ember fordul meg ott. Akik megveszik könyveiket, lassan elkezdenek hazajárni. Az általuk legjobbnak ítélt 10—15 író, köztük Csurka István, Mészöly Miklós, Csoóri Sándor, Fekete Gyula munkáit karolták föl. A legnagyobb problémának azt tartják: bár a kint élő magyarság túlnyomó többsége ragyogóan beszéli anyanyelvét, de a fiatalabb nemzedékek írni és olvasni már nem tudnak. 1986-ban sikerült először Magyarországon könyvnapi sátrakba visszacsempészni néhány átaluk kiadott művet. De azóta a 40 év alatt tiltott írott anyagok elárasztották az országot, s a politikáról, pornóról, erőszakról mesélnek. Püskiék is csak remélik, hogy visz- szatér majd a szépirodalom a háztartások könyvespolcaira. — Ma Ott tartunk, mint 1939-ben — mondta a felesége. . — Emlékszem, a férjem akkor hiába járta végig az összes budapesti könyvesboltot, még bizományba sem vettek át tőle a színvonalasan megírt műveket. A kereskedelem ma sem vállalja fel az értékek terjesztését; ezt nekünk kell megszerveznünk a társadalmi szervezetek, például az egyház segítségével. „Első" üzletünket március végén nyitjuk majd meg a fővárosban. Arra a kérdésre, hogy mit vállalnak fel a magyarországi reformfolyamatokból, egyszerű, keresetlen szavakkal válaszoltak. A kilencedik X-hez közeledve, már egyre fogy az energiájuk. Azzal próbálnak segíteni, amihez értenek: minőségi könyvek kiadásával. Éz az utóbbi négy esztendőben mindinkább jelentős anyagi veszteséget okoz családjuknak. Ezt vállalják — és ez nem kevés. ’ Czene Attila — Csendélet — Erényi Alajos linómetszete Réti-Csonka László A kín előszobái után Sovány vagy rajongó tréfás s néha ideges sebzett félénk merénylő szeretlek szeretem habtiszta friss létedet a boldog belső vízesést zúgó érzéki morajt te napsugárlány te virágkehely te eretnek öröm a kín előszobái után te létem holdja majdnem örök vacogtató ragyogás Hozzászólás Gombai Gyözó cikkéhez Elsősorban az észrevételünk az, hogy túl szakmai nyelven van írva, tehát itt olyan népművelési szaknyelv van, amit igazán csak a bennfentesek értenek meg, de akinek tulajdonképpen szólt volna ez az írás, azok nem nagyon, és ilyen formában érdektelenné válik a közönség számára. A helyzet viszont az, hogy éppen ezért kell hozzászólni emberi nyelven, becsületesen, hogy mindenki megértse, hogy mi itt a probléma, és aszerint alakítsanak ki valamilyen véleményt a dolgokról. Viszont függetlenül attól, hogy milyen nyelvezeten írta Gombai Győző Gondolatok a művelődési otthonok megújításáról című véleményét, mindenben igaza van. Sőt, mi több, a művelődési központok agitációs központjai voltak a letűnt monopolisztikus állampártnak, társadalmi berendezkedésének stb. Vagyis azoknak a művelődési otthonoknak, központoknak, kul- túrházaknak stb., amelyekről szó van, nem minden hibáját, sőt bűnét említi — mert ilyenek is vannak —, emberek elhallgatása és elhallgattatása, értékek meghamisítása, értéktelen emberek előtérbe állítása, „futtatása" stb. Gombai Győző „a művelődési otthonok megújulásáról" beszél írása címében is. Megújulásról azonban csak ott és olyan Az igazi „társadalmasítás” útján... esetben lehet beszélni, ahol előzőleg már volt sikeres, eredményes, helyes működés! Itt pedig — legyünk őszinték — ilyesmiről szó sincsen. Ezeket a mostani művelődési formákat, intézményeket; ház, központ, otthonalakzatokat 1949 után, az 50- es években, illetőleg később ugyanabban a szellemben; ugyanolyan kultúrpolitikai, pártpolitikai és egyéb célokból, „fölülről", központilag kezdeményezve hozták létre, és ugyanúgy működtették; egyetlen feltétel volt csupán: az ideológiai megbízhatóság, és a rendszer hű kiszolgálása. Legföljebb a művelődési házak és munkatársaik működésében fokozati különbségek lehettek, és mi már örültünk annak is, hogyha valaki nem volt olyan szemellenzős, korlátolt, dogmatikus, hanem mégis valamilyen kitekintése volt, és valamelyest toleráns volt. Ezek a művelődési otthonok, központok, vagy akárhogy nevezzük őket, amelyek ma működnek, nem folytatásai az önkéntes alapon, szabadon, a művelődésikulturális pluralizmus jegyében szerveződött és működött olvasóköreinknek, szakegyleteinknek, ipartestüle- teinknek, gazdaköreinknek stb., hanem a monopol kul- túrcentralizmus mindenféle autonómiát, pluralizmust felszámoló gondolkodás- és gondoskodástermékei, egyfajta kultúrterrorizmus intézményei. Ezért nem ezek megújulásáról van itt szó, hanem valami újnak merőben az újjászervezésére, újraindítására, megteremtésére van szükség! A választásokig azonban erre gondolni felesleges, sőt addig is, amíg az autonómiákról szóló törvényt nemcsak hogy meg nem alkotjuk, hanem be nem vezetik és működésbe nem lendül. Tudniü- lik, az irányítást, a finanszírozást is beleértve, nem szabad, de talán egy új belpolitikai felállásban nem is lehet a tanácsoktól várni. Ezen a téren is az autonómiák, az önkéntesség és csak kis részben a központi, de ez is csak átmenetileg, addig, amíg az autonómia teljes mértékbén nem válik működőképessé. Létre kellene hozni az átmeneti időszakra—esetleg ha jól működne, akkor később is megmaradhatna — egy „Országos Művelődési Otthon Alapot", példának okáért, amely rendszeres dotációval, segéllyel és támogatással látná el ezeket az intézményeket. Honnan lennének ennek a központi alapnak a bevételei? Bizonyos költségvetési támogatást kapna, bizonyos helyi költségvetési támogatásban is részesülne az ország legkülönbözőbb részeiből, az autonómiáktól, de nem úgy, hogy követlenül adnák át, oda az illető helynek, hanem először be kéne fizetni ebbe a központba, és attól igényelné autonóm módon pl. a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központ, és kapná meg vagy nem kapná meg a kért támogatást. Azonkívül a szolgáltatási díjaknak a 20%-át be kellene fizetni ebbe a központi alapba. Ezenkívül még különféle jövedelmeket kellene kitalálni a számára, amelyekből aztán az átmeneti időszakban a föltétlenül szükséges, és máshonnan nem fedezhető kiadásokat ellátnák. Kezdetben, átálláskor, feltétlenül szükséges volna egy ilyen háttér, biztonsági intézmény, alap, mert 40 éves „központi ellátás" után nem is várható el, hogy a kialakuló, megerősödő autonómiák figyelme ezekre a kérdésekre is kiterjedjen. A későbbiekben is működne ez az alap vagy központ, amikor már az autonómiák, művelő- dési-kultúrközösségek rendben tevékenykednének. Ekkor olyan nagyobb vállalkozásokhoz lehetne tőle támogatást, segélyt igényelni, mint egy fölújítás, építés, új berendezés. Valami olyasmire gondolunk, mint amilyen jóval a II. világháború kitörése előtt működött Múzeumok és Könyvtárak Országos Központja volt. Magyar Minerva című évkönyve nagyszerű nyilvántartási kiadványa volt. Felsorolt minden múÁLLÁSPONTOK zeumot, könyvtárat, múzeumi és könyvtári kezdeményezést, közölte minden adatát, hogy mikor alakult, hogyan alakult, kié, mi az anyaga, milyen fölszereléssel dolgozik, és arról is számot adtak, hogy mennyi segélyt kaptak. Valami ilyesmire gondolnánk mi, és bizonyára gondol más is. Ez ugyan egy központi szerv, alap volna, de azáltal, hogy különböző helyekről kapná a pénzt és „megegyezés"-szerűen, autonóm módon lehetne belőle igényelni, az egész ügylet demokratikussá válna. Sok helyen van már szó arról, hogy a nagy művelődési házakat átadták, a pártépületeket is átformálták „közösségek házának". Ez azt jelenti, hogy ebbe a Fidesztől kezdve a Magyar Néppártig, a kisgazdákon keresztül az emberek legkülönfélébb csoportjai kapnak helyet, működési teret. A helyiségek rendben tartásáról, fölszereléséről a művelődési vagy közösségi ház vezetősége gondoskodik, és arról is, hogy a kis közösségek helyiségein kívül legyenek nagy termek, pl. színházterem vagy moziterem is, ahol nagygyűlést vagy más efféléket lehet tartani. De bárkinek! Azt bárki kiveheti, lehet ott tartani például istentiszteletet is. Tessenek fizettetni velük terembért, a terem előkészítéséért, fölszereléséért, fűtéséért stb., mint a régi olvasókörökben, az ipartestületekben például a Balatoni Hajósok Szt. Miklós Egyesületének hajóskörében is! Ezeknél mindegyikben, régen egy becsületes, rendes kocsma is működött. Nem kell attól félni, hogy most is működjön egy presszó vagy italmérés, persze megfelelő bérért, és hát tisztességes, becsületes körülmények között. Erre kell majd ügyelnie a népművelőnek! A mostani időt az erre az újjászervezésre vagy szerveződésre való előkészületekre kell szánni. Meg kell találni azokat a közösségeket, amelyek az „üzemeltetésnél" számításba jöhetnek. Fel kell támasztani az érdeklődésüket és áldozatkészségüket, ami aztán majd továbbviszi a dolgot. Sok mindenre lehet gondolni. Például el kell adni az egész művelődési házat. Igen, de kinek és hogyan? Ki kell bocsájtani például 10 000 Ft-os részvényeket, s azokat vegye meg az a közösség vagy annak a közösségnek a tagsága, amelyiknek elképzelései vannak a kérdéses ház használatára vonatkozóan. De erre nagyon fel kell készülni, mert nehéz a helyzete az embereknek az örökös árdrágítással, adókkal stb., az inflációval nincsenek abban az állapotban, hogy 10 000 Ft-os kötvényeket vegyenek. Lehet, hogy a felvázolt, igazán „társaaalmasítási" terv túl merésznek látszik. Mégis ez vagy valami efféle a jövő, a kibontakozás útja. Legyünk rajta, hogy mindez a lehető legkisebb megrázkódtatásokkal menjen vegbe! Matyikóné Nagy Éva — Matyikó Sebestyén József
