Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-03 / 53. szám

1990. március 3., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Berda József nálam járt ebéden aposvárról költöz­ködtünk. Csukott vagonban utazott a család. Karácsony napja volt, amikor meszelni kezdtem az üzlethelyiséget. A három gye­rek meg anyósom a sarokban kucorgott, a fekete lemezből készült, öreg csikótűzhely kö­rül. Tüzelőről nem kellett kü­lön gondoskodnom, hiszen a szomszédban, a KIK-nél dol­goztam, mint kőművessegéd, s így hazahordtam az építkezé­sen lelhető minden fatörmelé­ket, használhatatlan, kikopott zsaluanyagot. Boldogan ültem le egyszem asztalunk mellé a tiszta üzlet- helyiségben, és folytattam a szabadidőmbeli elfoglaltsá­gom, a versírást. A darabon­ként összehordott, bontott tég­lából épített kéményem jól szu­perált. Bírta a téli fűtési iramot, mégis sokat dideregtünk a be­tonozott, egykori üzlethelyi­ségben, az Anonymus utca 7- ben. Lassan beleszoktam újpesti, városi életembe. Eliga­zodtam jól a házak között, és egyre megnőtt körülem a bará­taim tábora. Befogadtak. Segí­tettek fusi munkát is szerezni a számomra. Amikor már akadt pénz a zsebembe, szerettem el­járni vásárolni, hazacipekedni a megélhetéshez szükséges élelmet. Újpesten, a Szent Gellért utca sarki zöldségesboltban talál­koztam először Berdával, a köl­tővel, ahol Jakucs Gábor, oká- nyi születésű barátom mérte ki részemre a három kiló szabol­csi krumplit. A költő vörös­hagymát meg négy fej fok­hagymát vásárolt, s lassan ki­guberálta a zsebéből a csörgő filléreket. Gábor barátom mondta meg, hogy kicsoda is ez az ember. A pult előtt mutat­koztam be neki. — Barcs János kőműves va­gyok, az Anonymus utca 7-ből. En is írok: verseket — mond­tam az első élő költőnek, akit magam előtt láttam. Berda rám nézett, s láttam az arcán, nem is csodálkozott. — Jól teszed, öcsém, ha írsz — s rám nézett hosszan. — Szombaton délelőtt keress meg. De időben, mert délután kirándulni megyek a Bör­zsönybe — mondta. — Látni akarom előtte, hogy miket íro­gatsz. Akkoriban már hetek óta egy, a Fóti úton lakó rendőr­hadnagy építkezésén kőmű- veskedtem, persze fusiban, minden szabad időmben. Jó volt odajárni, mert szép, fiatal felesége volt az öregnek, és sokszor sört is hozott nekünk a szép asszony. Erre a szombatra természetesen szabaddá tettem magam. Sokkalta fontosabb­nak éreztem azt, hogy megmu­tathatom egy költőnek, egy igazinak mit írok, elé tárhatom verseim kazlát. Pedig ami igaz, igaz, akkoriban is nagy szüksé- e volt a családnak a pénzre, iszen mindent úgy kellett megvennünk, mivel nekünk akkortájt csak a poloska ter­mett abban a pokróccal ketté­választott üzlethelyiségben, amelyet egy cigánygyerektől, úgy emlékszem, Putnoki Kis Lajostól vettem meg három­ezer forintért. Igen. A másik fe­lében ők laktak, két kislánnyal. A hideg, betonos szobarész­ben a pince dohszaga is föl-föl- tört. A mi szobánk részében volt a pincelejáró. Körülem három gyerek, az asszony meg az anyósom forgott. Türelem­mel nézték nagy mesterkedé­sem, amikor előpakoltam a „kéziratköteget". Hónom alá csaptam a kazal- nyi kéziratpapírt, az irkákat, s a rajtuk sorakozó több száz, ce­ruzával és tintával írt versfélé- vel elindultam az Ősz utcán |t a Szent Gellért utcába. Az Ősz utia 4. előtt megálltam, és be­néztem egykori munkásszál­lóm udvarára, és hosszan eltű­nődtem a „renden". A költő a zöldségesbolt előtt várt már rám, úgy, ahogy a minap megbeszéltük. A Palóc utca sarki füstös kocsmában egy abrosztalan sarokasztalhoz ültünk. Beszél­gettünk. Közben-közben poha­rat is emelintettünk. Berda egy­re nyugtalanabbul rakosgatta maga előtt a verseimet. A vé­gén már csak kilencet tartott maga előtt, rizlingszilvánival teletöltött pohara mellett. — A többit rakd szépen össze, öcsém. Tedd a segged alá, ülj rá, hogy el ne kallódja­nak. Ezekről, erről a kilencről, a kiválasztottakról beszéljünk csak! Igen, ezek megérdemlik a szép szót. A többi még pihen­jen, érjen... Azokat még erleid a feneked alatt, hátha egyszer tán kikelnek és megnőnek. Hosszan beszélgettünk, íz­lelgetve minden szót, szopo­gatva a bort. Az utolsó nagy- fröccsöt már ő, a költő fizette. Ia ielőtt elváltunk az ut- casarkon, a vállamra-----------tette jobbját, baljával m egvakargatta az állát, s köz­ben azt mondta: — Nem is rosszak, úgy álta­lában ezek a versek; mármint ezek a ceruzával, tintával írt fir- kálmányok. írjál csak, János! — ezt mondta biztatva, és hosz- szan rám nézett. Aztán együtt lépdeltünk az alacsony, újpesti hazak között. Meghívtam a következő va­sárnapra hozzánk, ebédre. — Elférünk ott nálatok, ab­ban az üzlethelyiségben? — kérdezte kíváncsian, végignéz­ve rajtam. — Úgy csináljuk, hogy elfér­jünk. Heten leszünk az ebédnél — néztem rá. Aztán minden napra vállaltam fusimunkát, hogy legyen pénze az asszony­nak vásárolni vasárnapra, a költő fogadása napjára. Igen izgatott voltam napokig. Alig bírt velem a család... Feleségem boldogan rohant az újpesti piacra, még a temp lomba is belépett egy mia­tyánkra a teli erszénnyel. Nagy köVér tyúkot, sárga hízottat vett a piacon, meg sok minden melléje valót, gyümölcsöt. Bort is hozott az Erzsébet utcai kocs­mából, a „négycsúcsúból": két liter kövidinkát. Én is vittem kettőt a „kétcsöcsűből", a Má­ria utca sarki krimóból. Finom, aranyló tyúkhúsle­ves, hazai finommetélttel, ke­rült elsőként a damaszttal terí­tett asztalra. A főtt hús mellé fokhagymaszószt csinált a fele­ségem. — Nagyon finoman tudsz főzni, Mariska — mondta Ber­da József asszonyomnak, aztán még hozzátette: — Soha nem ettem még ilyen jó fokhagymás mártást. Be sem fejeztük az evést, amikor a harmadik üvegből is felére fogyott a szemelt rizling, amit én vettem a sarkon. — Sajnos, sütemény nincs, mert ez a vén, nyomorult csikó­tűzhely már semmit sem tud megsütni, csak eléget mindent. De azért én készítettem vala­mit: friss dödöllét is csináltam. Hagymás zsírral szaggattam ki, mindenkinek külön tányér­ba, tejföllel takartam — mond­ta mosolyogva Marika, a fele­ségem. — Ez ám az igazi, jó, magyar étel — mondta a költő, és a dödölle után már maga töltött a poharába. Berda József igen jól érezte magát nálunk Újpesten, az Anonymus utca 7-ben, a pokrócokai elválasztott, alá­pincézett üzlethelyiségben. Anyósommal és a gyerekekkel is szót váltott sűrűn, majd meg­ígérte, hogy alkalomadtan egyszer finom, friss gombával lepi meg a családot. Délután újból előkerültek a versek. — A Vészi Bandinak adok ezekből a verseidből — nézett rám. — De a Vaád Ferinek is megmutatok belőlük néhá­nyat. Magam viszem el a ver­seidet a Népszavának. A Sza­bad Földnek, Szentkirályi Jani­nak is adok, jó? Hallgattam. Azt sem tudtam, kik ezek az emberek... Aztán hosszú idő telt el. Időnként összefutottunk az utcán vagy a Palóc utcai kocs­mában, néha a Rátesinél, egy­szer meg Jenéinél vagy a Dó­zsában a piac sarkán, es beszél­gettünk. Az ígért gomba soha nem érkezett meg hozzánk. A kivá­lasztott verseimből azonban egyet leadott a Fejér Megyei Fiírlapnak, s az megjelent a lap 1958. december 29-i számában, „Húgoméknál" címmel. A Népszavában 1959-ben közöl- tetett egy verset, majd a Szabad Földben 1963. január 27-én; a következő hónapban a Nép szavában a „Férfimunka" című versem közlését segítette elő. Már a java házakat lebontot­ták azon a környéken. Az Ano­nymus utca 7. számú ház áll még ma is, szinte egyedül, s a tetőn, mint egy nagy, fonnyadt lómicsoda, olyan meggörbül- ten komyadozik az a bontott téglából épült kémény, amit darabokból, darabonként hordtam össze és építettem, hogy fűteni tudjuk az üzlethe­lyiséget, amely hatunknak volt az otthona évekig. — Itt lakott az újpesti KIK Munkástanácsa elnöke — mu­togatták egymásnak a régi „kikkesek" az üzlethelyiséget, amelyben éltünk akkor. Bár még most is fogadhat­nám öreg barátomat, a költőt, aki nem szégyellte magával cipelni a verseimet, kéziratai­mat, s leadni ide-oda, ahol elfo­gadták kézirataimat! S osem felejtem el széles mozdulatát, 1 ahogy megtörölte a száját ebéd után, és ahogy meg­köszönte azt. Amikor kikísér- tem, szétnézett a sarokról a tá­jon, és nagyon szomorúan mutatta: — Látod, bontják amott azt a házat; a temetőkerítést is meg­kezdték. Megbolygatják a ha­lottakat. Sok értékes embert temettek el ide annak idején. Új házak, valami lakótelep épül majd itt. Ez lesz a „Szellem-te­lep". Elbúcsúzott közülünk öreg barátunk. A temető helyén emelt házak együttesét azóta is úgy nevezik az újpestiek, bennszülöttek és újonnan érke­zettek egyaránt. BarcsJános A Fata Morgana szobor, amit mindeddig Ismeretlen művész alkotásának hittek—és egy 1989- es aukción 1190 000 amerikai dol­lárért kelt el —, a művészettörté­nészek mai álláspontja szerint 1584-ben készült, s eredeti Giam- boiogna-szobor. Nemrég mutat­ták be Londonban, az Alex Wen- graf múzeumban. Gőbölös Sándor Talán a csillagvilágok bokrain is fészket rakhat egyszer majd a béke, ha itt a földön már van remény, ha itt a földön már nem lobog, lángol, ég más, csak az ember embersége, ha már a földet óceántól óceánig \ j a békesség szivárvány íve fogja át, akkor elhajózhatunk más csillagzatokra új hazát keresni Sétálni indult az öregember és az öregasszony, csak úgy, mint min­dennap. Kálmánnak hívták az embert, Magdusnak az asszonyt. Lassan jártak, az útvonal már évek óta mindig ugyanaz. A ház sarkán, ahol laktak, lassan ráfordultak a főutcára, elhaladtak az áru­ház előtt, megnézték a mozi üvegvitrinjeiben a kiaggatott képeket. Azaz csak a férfi, mert Magdus néni már hosszú ideje csak folto­kat, s villanásokat látott a világból. Szemét az öregkori szürkehályog zárta le, s a ho­mályt csak súlyosbította a magas vérnyo­más. Kálmán bácsi mindig elmondta, hogy mit látni a moziban, mostanában régi filme­ket is vetítenek, lám, megint játsszák az El­fúj ta a szélt... — Ó—mondta az öregasszony —, Scarlett O'Hara, a szélvész-lány, alma­zöld ruhájában táncol Tarán, a nagy bálon... Ugye?— fordult aztán párjához. — Milyen buta, milyen ostoba volt az a lány; nem be­csülte meg Butler kapitányt. — A férfi csak bólogatott, no igen, ilyenek a nők, ami az övék, kiengedik a kezükből, s futnak az elér­hetetlen után, de hangosan csak ennyit mondott: — Fess ember volt a kapitány, való igaz. Annak idején még én is elmorzsoltam egy könnyet a moziban, amikor az a jó asz- szony, Melanie meghalt... Ballagott tovább a vén pár, s elmerengett Scarlett O’Harán, régi-régi képsorok peregtek homlokuk mö­gött. Már elérték a cipőboltot, s Magdus néni, mint mindig, most is megkérdezte, milyen lábbeliket látni a kirakatban. — Nem neked való ez, édesem — mondta a férfi —, ormótlanok. Nincs már olyan csattal, színes szalagocskákkal díszített topánka, mint amiket te hordtál valaha... Magdus néni valamivel óvatosabban tette egymás után a lábát, s megkísérelte szemre­vételezni. De nem látott mást, mint mély kutat, sötétülőén elcsavarodót. — Talán jobb is — gondolta, s fölrémlett előtte, mi­ÁGLNES Vízcseppek lyen kecses ujiacskák, remekbe szabott vádli volt az a láb, amelyen most a kala­pácsszerűén fölmeredő ujjak miatt különle­ges, ortopédcipő feszül, kint okozva még így is, minden lépésnél. Ment tovább a két öreg a korai tavaszban. Már a lámpánál jártak, s a férfi lelassított: — Most vált — magyarázta —, ráérünk... Rövid ideig tartott a zöld ebben az útke­reszteződésben, az út háromnegyed részét sem tették meg, amikor már pirosra váltott, de nem kerülhették el. Az asszony erőseb­ben kapaszkodott a férfi karjába, s rebbenő szeme ijedtségről árulkodott. — Egyedül már sohasem járhatok az utcán—gondolta. — Mit is kezdenék az uram nélkül? Istenem — fohászkodott némán aztán —, ha már büntettél, legalább azt ne vedd el, hogy a társam a csöndig támaszom legyen... Elértek a parkba, a főtéren csobogó zené­vel már működött a szökőkút. A padokon emberek ültek, s melengették lelkűket az áradó napsütésben. — Üljünk le mi is — kérte az asszony. Kálmán bácsi beleegyezett, melengető a fény, csak nem fáznak meg. Ültek hát a pádon, csöndesen, aztán megszólalt az öregember. — Elmennék, kedvesem a mes­terért. Tudod, a vízvezeték-szerelőért. Itt lakik nem messze, a Darabos utcában, gyorsan megjárom az utat. Te meg addig pihenhetsz egy kicsit. — Jó — bólintott az asszony. — Menj csak... Lágy mozdulattal engedte el az ura karját, s rögtön kiszolgáltatottnak, védtelennek érezte magát. Alig enyhítette ezt az érzést a kút vízcsobogása, s körben a madarak szé­dült dalolása. Elindult az öregember a mesterhez, de volt benne valami kemény félelem. Csomósán tapadt meg a mellén, lüktető fájdalommal jelentkezett, megszaporázta hát a lépteit. — Csak otthon találjam a mestert! — fohászko­dott. — Akkor gyorsan végzek. Alig tette az ujját a csengő gombjára, nyílt az ajtó. — Éppen indulóbem vagyok — így a mes­ter —; de azért kerüljön beljebb, Kálmán bátyám, s mondja el, mi a baj! — Ugyan — hárította el az invitálást az öreg. — Jó az is, hogy még elértem. El kéne jönnie hozzánk valamikor, csöpög a csap makacsul, nem bírunk már vele. Megkócoztam magam, de nem sokat segített; elönti a víz a konyhát. — Megyek, persze, hogy megyek — ígérte a mester, aki maga is majdnem olyan öreg volt már, mint Kálmán bácsi. — Délután megfe- lelne-e? — Hogyne — válaszolt az öreg, s elindult a két ember lassan, visszafelé az utcán. — Tudja — magyarázta Kálmán bá­csi —, magamat nem izgatna, de a feleségem nem búja a neszt. Különösen éjjel. Azt mondja, az idő pereg a csapból, az koppan kegyetlenül. Vattát tettem a mosogatóba, ne hallja, de nem sokat segít... Mondta volna még tovább a csap hibáját az öreg, de a kín a mellében égetővé vált. Annyi ideje volt csak, hogy fölnézett a kék égre, agyán átsuhant még a szó: Magdus! — mielőtt összeesett. — Uramisten! — hördült mélyet a mester, míg utánakapott a zuhanó testnek. — Em­berek, segítsenek! Vijjogva érkezett a mentő, s a kis utcán nemsokára emléke sem volt a pillanatnyi hidegségnék. Elvitték az öregembert, a mentő belsejében gyengéden zárta le a sze­mét az orvos, és arra gondolt: elfogyunk lassan a világból. * * * Az öregasszony fázott a pádon. Elkúszott már a fény, valahol a templom sarkán této­vázott, megkerülte a sárgára festett falakat, s eltűnt a rododendronok között. Délutáni áhítatra szólított már a kis harang; a sétány kavicsai egyre ritkábban csikordultak meg a léptek alatt. Elzárták a szökőkutat is, és ahogy megszűnt a víz csobogása, hirtelen csend lepte meg a parkot. — Hol lehet az ember? — rémült meg az öregasszony, s megtapogatta maga mellett a hasadozott fát; hátha itt ül, idesuhant, és most gyengéd mosollyal várja az érintését. Üres volt a pad, és üres lett a park. Távolabb, a nagy étterem felöl megszűrve ért el hozzá a zaj, magas fák, sűrű sövény állta útját a beszédnek. Sötétkék lett a leve­gő, s az öregasszony még mindig ott ült a pádon. Várt. Pedig tudta már, hiába. — Iste­nem — mondta —, hát nem adtad meg ne­kem... Te tudod, miért... — Fölállt hát a E adról az öregasszony, s ormótlan cipőjében izonytalanul elindult visszafelé, a murvás ösvényen. Hosszú ideig tartott, amíg hazaért. Hosszú ideig, amíg a kulcsot beillesztette a zárba. Sírni szeretett volna, de nem tudott. Kinyi­totta kopott, fekete táskáját, s tapogatódzó ujjakkal összefogta a két, töredezett borítójú személyi igazolványt. — Ez sincs nála — gondolta. — Azt sem tudják majd az embe­rek, ki ő... A konyhában a csap — pötty, pötty — váj - ta kérlelhetetlenül az időt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents