Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
1990. március 24., szombat SOMOGYI NÉPLAP 7 KÖZELKÉPEK A szegények régésze 80 éves László Gyula professzor Távol a világ zajától, a Vas megyei Zsennyén köszöntött László Gyula professzorra a nyolcvanadik születésnap. Ötvenöt éve kezdett bele egy olyan ásatásba, aminek az eredményét a zsennyi alkotóházban kívánja földolgozni. Születésnapját megelőzően életéről, munkásságáról beszélgettünk. A régész, a történész ezerévekben, évszázadokban méri az időt. A 80 évet dióhéjban próbálja összefoglalni. — Volt két világháború, s ami utána következett, arról éppen most folynak a leleplező tárgyalások. Száműzetésben voltam. Amikor Kolozsvárról visz- szajöttem, azonnal csináltam hat vagy hét diafilmet, írtam két-három könyvet, kerestem a kenyeremet. Száműzetésben, belső száműzetésben. Én egyébként jól érzem magamat. — A régészet fejlődésében mit jelentett az elmúlt nyolcvan esztendő? — Nagyon sok változást. Természetesen ebbe óhatatlanul belekeveredik a személyem is, bár erről nemigen illik beszélni... Nos, amikor kezdtük, az ásatás a következőképpen indult. Kimentek, lehántot- ták a földről a termőföldet, s ami alatta volt, foltok, sírhelyek, azt kiásták. S el volt intézve. Még rendes térképet sem csináltak róla, hanem csak kutatóárkokat húztak, s felírták, melyik árokban, mi volt. Amikor betemették a sírokat, helyükhöz egy pálcikát szúrtak, s utólag lemérték, melyik sír menynyire van egymástól. A temetőtérképre, nem nagyon adtak, a leletekre igen; hogy szablya, veretes öv, ilyen edény, olyan karperec, ilyen gyöngy, olyan gyöngy, de hogy a temető egésze mit jelentett, arról nem voltak hajlandóak tudomást venni. Engem majdnem kiközösítettek a Nemzeti Múzeumban, hogy „amit te csinálsz, annak semmi köze a néprajzhoz”. Ezzel szemben az eltelt idő alatt lassacskán rájöttünk arra, hogy a temető voltaképpen halott település. A temető pontos térképéről, a sírok egymáshoz való viszonyából megközelíthetjük az egykori életet. Nekem — bocsánatot kérve a régészet céhétől —, sohasem volt becsvágyam, hogy az egyes leletek tipológiájának elterjedésével foglalkozzam, nem tettem meg sohasem, mert nem érdekelt. Ha erre korlátozzuk a régészetet, akkor az tulajdonképpen technikatörténet. Fiatal koromtól elhatároztam, hogy én a szegény emberek régésze leszek. Nem a gazdag síroké, a pompázatos dolgoké — persze, azokkal is foglalkoztam —, hanem a szegény embereké, a mi őseinké, akik a mindennapi dolgukkal voltak elfoglalva a nap 16—18 órájában. A szegény sírokban nincs semmi. A semmi pedig nem beszél — ha a leleteket nézem. De beszél, ha a temető térképét megszólaltatom! A múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. Egyáltalán nem. A honfoglalók nem karperecek voltak, meg övveretek, meg csiholok, ingdíszek, így indultam útra. Nem tömtem be a fülemet viasszal, hogy ne halljam az éneküket, és sikerült valami keveset megvalósítani abból, amit illet volna teljesen megvalósítani, de nem lehetett. Itt van ez a térkép, egy általam kiásott temető 430 sírja. Ebben a temetőben legalább háromezer sír van. Most mit tudok a 430-ból? A 430 sírnak egy részét székesfehérvári — egyébként nagyon kitűnő — restaurátor ásta ki, aki inkább kikaparta. A megfigyelések hibásak, vagy nem elegendőek. Magam is fiatal, kezdő ember voltam, akkor még nem volt ennyire kialakult az érzékenységem arra, hogy amit látok, az a múltnak egy darabja. Voltaképpen erre — nem szégyellem megmondani —, egy katolikuspüspök tanított meg, Márton Áron, aki kijött a kolozsvári ásatásomhoz — éppen a honfoglalás kori sírt tártam fel —, és letérdelt a sírhoz, imádkozott; nyilván az elhunyt lelki üdvéért, mert az ő számára az ember volt. Az én számomra csont... A tanítványaim között nagyon sok van, akit ez a régészeten kívüli álláspont foglalkoztat, s az életet keresik. — Professzor úr, milyen emlékek, élmények fűzik Somogy- hoz? — Kanyar József például és a négy régész tanítványom, akik ott dolgoznak a múzeumban. Rippl-Rópai Józsefet személyesen nem ismertem, de többször írtam róla. Bernáth Aurélt ellenben jól ismertem. Ott él most is Martyn Róbert, aki Kolozsvárról nagyon kedves régi ismerősöm, barátomnak nem mondhatom, mert háziorvosunk volt. Nagyon aggodalmas gondossággal figyelt a gyermekeinkre. Utána is találkoztam vele, csak tisztelni tudom, mert olyan szent ember. Takáts Gyula több előadásra kért föl. Én ezeknek azért örültem, mert meg kellett akkor az illetőkkel küzdenem, akikről szó volt. így beszélhettem Rippl-Rónairól, Vaszary Jánosról, aki ugyancsak oda való, aztán Rudnay Gyuláról. Takáts Gyula igazán csodálatos költő. Kanyar József remek történész. És énekkarvezető. Ez fontos. A muzsika belejátszik minden komoly ember életébe. Az enyémbe sajnos nagyon keveset. Emlékszem a zselici dombokra... Az ember utazik, kinéz a tájra, ott élni, igazán valami közelsége a remekműnek; a táj, mint remekmű, qyö- nyörű. — A képzőművészet annál inkább fontos szerepet töltött be a professzor úr életében. — Ez igaz. Kétszólamú az életem. Két kiemelkedő szólam: a régészet és a képzőművészet. A képzőművészetben a festészet, a rajz, a rézkarc, a linómetszet, a szoborfaragás, a mintázás. Az egész képző- művészeti területben bizonyos mértékű ügyességem van. Hallatlan gazdag gyűjteményem jött össze. Jó barátaim voltak a népi írók. Olyan szépen beszéltek, én nem tudok így: rajzoltam helyette. Ezekből a rajzokból több mint 500 van. Ilyenek: Szabó Lőrincről 5 rajz, Veres Péterről három vagy négy, Bernáth Aurélról egy vagy kettő, Medgyesi Ferencről 5, Szabó Dezsőről van a legelső rajzom, Illyés Gyuláról, Sinka Pistáról, Németh Lászlóról is. Rá is írták a névjegyüket mindegyikre. És aztán az erdélyiekről: Szabédi Lászlóról, Bánfi Miklósról, Varró Dezsőről — kiváló költő volt —, Kós Károlyról, Nagy Imréről, a festőről, Incze Jánosról, Miklósi Gáborról is készítettem rajzot. — Professzor úr számára úgy látom, nagyon fontos a barátság. — Nem tud könnyebbet kérdezni? Ez szóban megfoghatatlan. Tamási Áronnal igazán jó barátok voltunk. Akkor találkoztunk, amikor véletlenül ösz- szejöttünk. Nem látogattuk egymást. Illyéssel ugyanígy voltam, Németh Lászlóval is leveleztünk néha, találkoztunk, megöleltük egymást, beszélgettünk, de nem olyan mindennapos kapcsolatokat követelő barátságok voltak ezek. — Egy kérdés megkerülhetetlen: a honfoglalás szívbéli ügye a professzor úrnak. A kettős honfoglalásról hogyan vélekedik most? — Ez egy nagy téma. Nyugodt vagyok abban, hogy kezdettől fogva úgy kezeltem ezt a kérdést, mint feltevést. Nagyon sokan még a mai napig is támadják, de érdekes megfigyelni a tónust. Például: azt mondják, hogy amint tudjuk, 670-ben a honugurok elfoglalták a Kárpát-medencét. Ilyenkor magamban kuncogok, honnan tudjátok? Hát tőlem tudják! De ezt nem illik megírni. Ezzel elfogadták a kettős honfoglalás tételét. Vannak megrögzött tételeink, melyekről azt hisszük, hogy igazak azok. Ha nekem valamilyen érdemem van ezen a területen, az az, hogy igyekszem bebizonyítani: azok éppen olyan feltevések, mint az enyém. Sőt, meggyőződésem, az enyém jobb feltevés. Mert többet magyaráz meg a felvetődött kérdésekből. Ez a kérdés valaha lezárul-e: meggyőződésem, hogy lezárul. Különösen azok után, hogy a magyar helynevek területén csak onugor leletek vannak, magyar nincs. Ki adta a neveket? Ez az alaptétel. Vannak rongy emberek, az egyik például azt írta, hogy amint tudjuk, a kettős honfoglalás elterjedése politikai okokból született. Hát menjen a francba! —Zsennyén vagyunk—professzor úr miért szeret ide járni? — Szeretem a fákat. Erdélyi ember vagyok. Hargita környéki. Nem ismertem így a fákat. Itt jöttem rá, hogy a fa nemcsak fölfelé nő, hanem lefelé is. A gyökérzete ugyanúgy, mint a lombozata. Ez óriási dolog. Van egy alvilági élete, és van egy fölső. Zsennye elsősorban a természetet jelenti nekem. Másodszor a nyugalmat, nincs telefon. — Most min dolgozik? — Egy 55 évvel ezelőtti ásatáson. Ézen már 10—15 éve dolgozom, de hál’ istennek, hogy annyi időt szenteltem rá, mert még most is új, s újabb szempontok kerülnek elő annak az elemzésében, hogy kik is éltek ott. Most már tudom, hogy fazekasok, vadászok, szűcsök, mindenfélék. Állandóan dolgoztam vele, csak nem írtam meg. Ha most megírom, beadom a Nemzeti Múzeumnak, hogy közöljék. Majd 20 éven belül talán sorra kerül. Most jelent meg egy könyvem: Őseink címmel. Nagyon szeretek újságba írni. Az újságban 3—4—5 nap, egy hét, két hét alatt megjelennek a cikkeim. Szakfolyóiratban 2—3 év alatt. Egy könyvkiadónál 9 éve még mindig nem jelent meg a Szent László-legendákról szóló munkám. Ezért szeretem az újságokat. Az ablakból egy kisplasztika váza néz ránk. Szűz Mária, ölében tartja a kisfiát, a kicsi Jézust s a kicsi Jézus ölében tartja a Szent Koronát. Ezt szeretném megcsinálni. Hadd fűzzem hozzá: unitárius vagyok. Hatéves koromban a Weisz bácsi üzletében a kőhalmi piacon láttam kézzel színezett levelezőlapokat. Az egyiknek az volt a címe, hogy Szerelem. Egy karos- szekben ült egy gyönyörű hölgy, szépen kifestett arca, szőke haja, s ölébe hajolt egy ugyancsak nagyon szép fiatalember, s egymásra mosolyogtak. En annak idején halálosan szerelmes voltam a járásbíró lányába, aki fél évvel volt nálam idősebb. Egyszer eljött hozzánk játszani. Mondtam, hogy Buba, ülj le a karosszékbe. Leült, és én föléje hajoltam, s mondtam, mosolyogj rám. Megjátszottuk, amit a képen láttam. Egy darabig nézett, s akkor gondoltam, milyen hülyék ezek a felnőttek, hát ez unalmas... Horányi Barna Fotó:Csobod Péter
