Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 24., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Würtz A a,,zsonglőr” Maga sem tudja az általa illusztrált könyvek számát. Köztük vannak Tom Sowyer, Huckleberry Finn, a Tamás Bátya kunyhója című kötetek, de Shakespeare, Bocac- cio és Bartók művei is. Képein ott a rajzolható világ része: vonalak, színek és harmóniák. A modem művészet szabadsága, az egyén szabadsága, amely látni és élni segít. Nem az eszköz számít, hanem a lélek és a mí- vesség. Gyermekkönyvének illusztrálásakor mesélte Kassáknak: az alkotni vágyás olyan, mint artistának a világszám. A főiskolán festőművésznek készült, s a nagy világszámról álmodott. De nem volt lengőtrapéz, akkoriban csak zsonglőröket kerestek. Világszámot zsonglőrként is be lehet mutatni, ha mig más hat labdát dobál, ő pedig ügyesen játszik akár tízzel is — vélekedett. Igaza volt. Picasso és Dali irodalmi témák feldolgozásával is alkottak „világszámokat”. Varázslatosan sokszínű és csupa csoda a világ. Érteni és érezni kell. Kínjai elviselhetetlenek lennének a társak erősítése, bátorítása nélkül. Ezek a társak a könyvek. A szöveg, a fehér papíron fekete betűtenger a lélekben látvány, életre kelthető élményt sokszorozza és osztja meg velünk, rajzai teljességet kínálnak, hitet és erőt. Úgy mondja, szerencsecsillag segítette, mert az élet mindig csoda tudott maradni számára. Megőrizte a gyermekkort, az álmot hatvanadik életévén túl is. Cha- gallt Vityebszk, őt Tamási röptette a világba. De sétálhatott a Kínai Nagyfalon, New York kiállítótermeiben, nézhette az óceánt Dél-Ame- rika partjánál, dolgozhat ikonokkal és barokk szobrocskákkal díszített fővárosi műtermében, mégis megmaradt annak a nyitott szívű gyerekembemek, akit a dunántúli kisváros eleresztett. Igyekezett mindig a legnagyobbak példáját követni. Háromszor kapott Munká- csy-díjat, de sikere volt Lu- ganoban, Frankfurtban, Bécsben, Bolognában, Rómában is. 1969-ben Londonban megkapta az év legszebb naptára aranyérmét. Vásárolt képet tőle az Ermi- tázs és a Puskin Múzeum is. A művészet küzdelem az elmúlás ellen. Würtz Ádám fest és rajzol. Változatlanul hisz az általa varázsolt csodákban. Józsa Agnes TŐKÉS LÁSZLÓ: T-^1 ff > •••//*! •• Elősző aj ovohoz (Emlékkönyvbe) ,,Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, ” Napfényes múlt. Majd: ,,A vész kitört”... sivárjelen. ,,Jókedvet és ifjúságot hazud” a hazug jövő. Nehéz múlt, szükségszerűségek és kényszerűségek oltották belé közös tudatunkba ezt a gondolkodásmódot, mely számára mindig a múlt a legédesebb, s a jövő is csak mint szép emlékezet válik majd érdemessé. Sokat emlegetett sírva vigadozásunkban is a vigadozás a múltnak szól s a sír s ajelen. Vörösmarty is három REGÉHEZ írt keserű előszót: véresjelent s cinikus jövőt. ,,Midőn ezt írom, tiszta még az ég” — valahogy így másítanám meg a költői emlékezetet. Hogy benne legyen ne csak a múlt, hanem ajövő szép,,emlékezete” is. Hogy a dolgokat ne visszasírjuk, hanem előre örvendjünk nekik. Könnyes emlékezet helyett éber emlékezet. ,, Vigyázó szemetek vessétek!” Ó, örök életű Batsányi János! És sokértelmű üzeneted — a jövőből. (1979) gnek a színházi fények. Furcsa világ, apró lámpácskák halványpiros színében a szecesszió. A függöny még nagy, sötét folt. Ismerősök integetnek az ismeretleneknek, mert azt hiszik, hogy ismerősök. Aztán ki tudná számolni, újból, hányadszor, előkerülnek a jegyek, keresik a sort, a zsöllye számát, hullámzik a jobb tizenkettő: fölállnak, leülnek, hogy utat adjanak a középen ülőknek. — Elnézést! — Köszönöm. — Kérem. Épületes párbeszédek. A zenekar hangol. Valahol a láthatatlanba eljutott hegedűszó nyihog, és ráúszik mélyen a nagybőgő. Várakozás. Premier. Mi lehet a színfalak mögött? Izgalom, siker, bukás reménye, nyereség, veszteség, dotáció, költségvetés, öröm, keserűség, hírnév és jobb elfelejtem, kísérlet, csak így tovább, virág, ki-küldte, bezzeg ő — (ők) — bízik, a produkció jó kezekben van, — remény. Minden függöny mögül, a forintméretű kukkolón a remény bámészkodik a nézőtér világára. Káposztafejek. Nekik játszani? De ha fölcsattan az első taps, az igen, akkor hálás közönség. Jó közönség, értő. Ha akar, vagy tud, ő csinál művészetet a semmiből is. Nem mindig az a jó ami siker. A publikum fölemel vagy porba ránt. Rapszodikus, kiszámíthatatlan. Van-e frontbetörés, egyéni vagy kollektív jegyesek. Brigádok. Végig- alusszák a produkciót, de jegymaradékukat gondosan megőrzik másnapra. És beragasztják a naplóba, mert a nevük, rangjuk, — szocialista brigád. — Mit is láttunk az este? — Csodálatos volt. — Ekkora hülyeséget! —Te értetted? Persze, ő akkor is azt mondta, hogy érti, ha fogalma sincs róla. Leleplezés, zizeg a ropis-zacskó. Rossz jel. Rossz szokás és tiszteletlenség. Kialszanak a reflektorok, a várakozás csendje. Aztán megszólalnak a függöny gurigái. A zenekari árok sötét. A nézőtér is. Másodpercekig semmi. A színpadot csak sejteni lehet. Zene nélkül megy föl a függöny. Lusták a generátorok. Lassan bújik ki a fény valahonnan, de a fény győz. Egy erős vonal, csík-lézersugár, nagyobb, széles, de jóval homályosabb udvarral. A fény keres valamit. A színpad közepén fölfüggesztve egy hatalmas festőpaletta. A fény gyors, szinte követheteden köröket rajzol rajta, a színek ebben a gyorsaságban összefolynak. Aztán hirtelen megáll a fény, a zenekar minden hangszere csattan. Bak(ch) muzsika. Kemény. A palettán festék helyett, különböző színű kezeslábasban, szorosan testhez simuló lu- rexben táncosnők ülnek. A fény néhány percig elidőz rajtuk. A színekhez külön zenehangok. A kék rideg, idegesítő, szuperszonikus, a rózsaszín émelygős, a piros úgy szól, mint masírozó katonák éneke, a zöld karavánmenet. Ebben a leheteüen, logikáüan hangzavarban semmi összefüggés, a színek mégis fölfűzik a zenét a palettára. Igaz, lehet a fordítottja is. A paletta mellett félig megdőlt deszkalap, valaha színeket kevertek rajta, ecsettartó, annak támaszkodik az ecset. Férfitáncos fekete kezeslábasban — Lucifer —, a csinos és csodás alakú táncosnők között, fején simlis sapka, rajta hosszú mázolóecset. Zer- getoll-paródia. Fehér. Valószínű, most lesz felavatva. A zenekar operákból, operettekből, slágerekből egy-egy ismerős taktust dob oda a nézőknek, hogy az isten szerelmére, figyeljetek emberek, az egész nektek szól, értetek van. Aztán újból csend. Ez a sokkoló színház, mert a nézőtéren most már váiják a zenét. Q eljes mozdulatlanság. Fényben a karmester, lapozza a partitúrát. Bevonulási induló — nagy kihagyásokkal. A színpadra berobban a festő. Fehér kezeslábasban, szakállasán, hosszú hajjal, mint egy önmaga által szabadságolt, vagy odúból szabadult remete. De tiszta fehérben. Egyéniség. Határozott, fölényes mozdulatokkal szólítja — inkább rendeli — magához az ecsetet. A mozdulat nem tűr ellentmondást. Az ecset a festő kezében teljes fényt kap, alázatosan teljesíti a parancsot. Kéz alá áll. A festő, a vele való tánc közben, tánc, torna, jóga, hivatali, utcai, üdvözlési és búcsúzási mozdulatokkal egymás után életre kelti a színeket. Az egész paletta teljes fényt kap. Él a színpad. A keringés, a szüntelen mozgás szinte már elviselhetetlenül szédítő, hozzá harsog a zene, még tovább fokozva a kibírhatatlanságot. A nézők egy része befogja a fülét, a másik inkább egyoldalra vagy a plafonra bámul, nem kér ebből a ká- bulatos Bach-orgiából. A festő, a karmester mozdulatait utánozva, mértani és színpontossággal irányítja a színeket. A táncosnőket az ecset emeli le. A táncosnő-színek egyenként folynak le a palettáról. A színek leérkezése után az ecset a festő kezére adja őket. A festő a színekkel színes táncba kezd, erotikusba és kielégültbe. Vágyakat és utálatot fejez ki, és ez egyre gyorsabb. Extázis. A művész alkotásának nagy pillanatai. De a mozdulatok harmóniája olyan tökéletes, fegyelmezett, ami már valószínűtlen. Nagy pillanat: a közönség beletapsol a produkcióba. tánc színei lassan elfogynak; az emberi gondolat sem tud számon tartani minden mozzanatot, de egy feltűnő dolog van, helyükre kerülnek a palettán a színek, nem az eredeti sorrendben, de ez így még szebb, lenyűgözöbb látvány. A festő az ecset segítségével egyenként parancsolja helyükre a színeket. Az ecset emeli föl őket a palettára. Akrobatikus. Emel félkézzel, viszi a táncosnőt, a nő lába közé szorított fejjel, mintha... keze az ölében tartott szín mellein köröz — a zene visít. Aztán helyre áll az ecset is. Lassan ledől, elfekszik, holtfáradt, ami a sok emelgetéstől érthető is. A palettán ragyogva élnek a színek. A festő kimegy; mielőtt eltűnne, visszanéz alkotására, nagyot ugrik ki a színpadról, láthatóan örömében. Elkészült a mű. Azután a színpadon ismét megszűnik a fény. A közönség azt hiszi: vége a produkciónak. Tapsol. Sokáig. A zene nem áll le, csak megpihen. Hirtelen fényt kap a fekvő ecset, nézi a palettát, végigtáncol alatta, büszke rá, hogy ő alkotta, keltette életre a színeket. — Velem csinálta, és ha én nem vagyok, semmi sincs. Hosszan elnéz arra, amerre a művész távozott. Ebben az is benne van, hogy meg akar győződni róla: nincs-e ott, a közelben. Nem jön-e vissza. Egyeduralkodó. Ennek tudatában a palettához rohan, idegesen és gorombán kezdi fölrázni a csodás harmóniában rejtőző színeket. A fények ismét teljes erővel kigyúlnak, élnek a felrázott színek. Félnek. A zene zaklatott, diszharmonikus, külön reccsenés, bántóan torz hangzás, miközben az önállósult ecset leráncigál- ja a színeket a palettáról. Iszonyatosan vad, fájdalmas tánc kezdődik, mert a színek menekülni próbálnak. Az ecset tébolyult táncával egymás után öli meg a színeket. Eltűnnek a színes fények, nagy halom szürkeség marad nyomukban a színpadon. Az egész abból kerekedik így ki, hogy megbontotta az egyik színt és attól fölborult az egész. Akarta visszarakni, de már képtelen volt rá, kapkodott, s ezzel csak jobban összekuszálta a színpadot. Tette után ottmaradt a jelleg- telenség. A zene követhetetlenné, szaggatottá válik. Az ecset egy ideig még a szürkeség fölött-körül, egyedül táncol a legképtelenebb figurákkal próbál hatni, de a szürkeség egyre haldoklóbb mozgású. Nincs többé festés, meghaltak a színek, az ecset kénytelen abbahagyni félelmetes haláltáncát, mert minden zene véget ér. Megáll, vár, hátha újra megszólal valami. De nem. Csend lesz. Az ecset döbbenten ébred rá a helyzetre, s mint a tébolyult ráncigálni kezdi a színeket. A színekből a fény külön-külön még egy villanásra annyit elárul, milyenek lehettek a palettán. Mikor már fáradtan, tehetetlenül rádőlnek a szürke kupacra, a zene lassan elindul a végtelenségig, riasztóan fölerősödik, a szinte valószínűtlen magasságban. 0 zene fölfelé megy, a paletta lassan dőlni kezd. A színtelen paletta rádől a volt színekre, az ecsetre, végleg eltakar mindent. Ez a néhány másodperc már a színpad és a nézőtér totális csendjében történik. A fények a színpadon, a nézőtéren egyszerre gyulladnak ki — teljes erővel. Az eltemetett színek és az ecset a közönség ovációjára, tapsaira, a függöny le- és föl- emelkedésére nem mozdulnak. A halottak nem tudják megköszönni az elismerést. A festő frakkban kimegy a függöny elé, a színház sötétjében csak rajta van a fény. Meghajol. — Hölgyeim és uraim! Köszönöm a figyelmüket. Jó éjszakát! Paizs Gábor “ IC1« »v-V ■ • ' <****/*• • *^--*' * ** * * *• -if • • ■» - • ■' • * -•* . Hölgyeim és uraim Würtz Ádám rajzai
