Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-24 / 70. szám
6 SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 24., szombat KÖRNYEZETÜNK Pusztuló kirándulóhelyek nincs messze: a hatos úton Pécs, felé autózva, nem lehet többre két kilométernél. Ez a terület igazán népszerű a kirándulók körében, érdemes megállni akár néhány percre is. A parkoló közel van az úthoz, szinte mindig várakozik ott egykét kocsi, nyáron persze sokkal több. Van vécé és esőbeálló is. Az útról látszik a szalonnasütőhely: akinek még a pirosló szalonna illatától sem jön meg a kedve enni néhány falatot, az vagy nagyon siet, vagy pedig úgy elkényelmesedett a „betonbunkerekben”, hogy az égő fa füstjét is büdösnek érzi. Elijesztő, ha a parkoló melletti kukák leli vannak, vagy ha a szemetet egyszerűen csak mellé dobálják az emberek. Nem lenne egyszerűbb egy nejlonzsákba, majd az autóba tenni és hazavinni? Otthon aztán egy mozdulattal a kukába vethetnék. Ottjártunkkor a fából készült szemetesek üresek voltak, látszott, hogy tisztítják őket. Bár kísérőink aggodalmaskodtak: jönnék el két-három hónap múlva... Varga Pál, a borókás parkőre éppen szalonnát sütött, amikor megérkeztünk. Egyelőre nincs sok dolga a rendetlen turistákkal ; tíz-tizenkét órát tölt naponta az erdőben. Néhány évvel ezelőtt feladatul kapta, hogy tartsa rendben a tornapályát. „Szerették is az emberek, sokan csak azért jöttek el ide, hogy végigcsinálják a gyakorlatokat. Bent a városban is kocognak. Nem jobb a levegő itt, az erdőben?" A tornapályát természetesen ma már nem lehet használni. Pedig a parkőr — elmondása szerint—néhány éve még minden reggel végigtisztította az útvonalat. Azután jöttek a favágók és nekiláttak aprítani. Igen, bent a szigorúan védett táj kellős közepén. Tán még a viperák is eliszkoltak, s azóta nem mernek visszajönni, megcsipkedni a gyanútlan kirándulót. Ezer köbméter fát vágtak ki! Hogy miért pont innen? A parkőr még az engedélyt sem látta, a favágók biztatgatták: legyen nyugodt, nem lesz belőle baj. Baj persze nem is lett belőle. Csak éppen a favágók hátrahagyták a letördelt ágakat, a fölösleges rönköket. (Úgy is lesz, aki összegyűjti...) Azóta senki sem mer végigmenni a tornapályán. Naná, még a lábát törné a bátor. — Többször is megígérték az erdőgazdaságnál, hogy eltakarítják az irtás maradványát. Azt hiszi, jött valaki? Sokáig nem kell bizonygatnia az igazát, nekiveselkedünk, de az első állomáson sem jutunk túl: a pályát 1976-ban nyitották meg. Építője és fenntartója az Országos Természetvédelmi Hivatal kaposvári állami erdőrendezősége, legalábbis ez áll a táblán. Laci bácsi egy marék hamvaskék borókabogyót nyom a kezembe, unszol, rágjak el egyet. —Jó pálinka fő belőle—súgja bizalmasan. — A boróka ágából meg teát szoktak készíteni: a legerősebb köhögést is csillapítja... — Nézze csak meg: ezek a zöld bogyók majd jövőre érnek bet — mutat egy friss ágat. A boróka termését természetesen nem volna szabad leszedni, régen talán meg is büntették érte az embert, de mostanában állítólag elnézőbbek az őrök. Igaz is, ezzel okozzák a legkevesebb kárt az emberek. Az viszont már megbocsáthatatlan bűn, ha valaki egy egész bokrot akar magával cipelni. Bármennyire is hihetetlen, erre is volt példa. Az ősborókásban felállított esőbeállók, padok és más — többnyire fából készült — létesítmények elfogadható állapotban vannak. Úgy tetszik, az eltöredezett darabokat általában kijavítják, bár itt-ott találunk korhadt, elhasználódott deszkákat, amelyeket valamiért elfelejtettek elvinni vagy éppen eltüzelni. Most, a tavaszelőn csöndes volt és jobbára egészségesnek látszott az erdőnek ez a része. Mi csupán azt kívánhatjuk: néhány hónap múlva se fogadja elkeserítőbb kép az ide látogatókat A terveink szerint természetesen folytatjuk majd a pusztulófélben lévő kirándulóhelyekről szóló sorozatunkat. Megköszönve eddigi észrevételeiket, leveleiket, továbbra is várjuk javaslataikat. Szeretnénk eljutni a megye minden — nem éppen pompázó — kirándulóhelyére. (Ezen írásunkhoz segítségül vettük Káplár Norbert, volt barcsi gimnazista dolgozatát.) Osborókás — védett övezet szakos tanára, a másik kalauzunk. — Két évvel ezelőtt több tonna hal pusztult el itt, mert télen nem vágtak léket a tó jegén. Elhatalmasodik a lebegő- és gyökérhínár, a sás meg a káka. Szakemberektől tudom: ellápo- sodik a tórendszer. Nem adok neki tíz évet és tó helyett tőzegbánya lesz itt. A gróf idejében pontos menetrendje volt, hogy mikor melyiktavat halásszák le. Ha a halászok végeztek, leengedték a vizet és kitakarították a medret. Kísérőink mesélik azt is, hogy a tavat nemrégiben pucolták ki, többmillió forintért építették meg a böntöt, a gátat. Ám ennek ellenére a kirándulónak az az érzése támadhat, mintha ennek a területnek sem lenne gazdája. El kell ismernünk, hogy a parton és az erdő aljában nemigen látni eldobált szemetet. Bár lehet, hogy kiránduló sem téved erre, elkerülik inkább a pusztuló tavat. A horgászok biztosan nem merészkednek a partjára: ki tudja, milyen fertőzést pecáz- nának ki a halakkal együtt. A tó nyugati oldalán, nem messze a gépkocsiparkolótól esőbeállót építettek. Úgy-ahogyjó állapotben van, kérdés persze, meddig... Ha kiránduló sincs, minek gondozni? Az enyészet nem kérdezősködik...! Szerencsénkre tiszta időben látogattunk el a tórendszerhez, az alacsonyan tűző nap varázslatos kontúrokat rajzolt a part menti fáknak. Nem voltak kihívóan szép színek, a mértani pontosságú lombkoronákban gyönyörködtünk. A gyertyánok, tölgyek, fenyők... mozaiksze- rűen tükröződnek az alig hullámzó víztükörben. A víz viszont büdös: poshadt és ronda zöld. Kivált a gátnál érezzük a kellemetlen szagot. Tovasietünk, még mielőtt felkeveredik a gyomrunk. Az ősborókás innen már Különleges és sokak által kedvelt flóra a barcsi ősborókás. A jégkorszaki tundra-éghajlat maradványa: ehhez hasonlót Magyarországon ma már csak Bugac környékén találunk, de aki megteheti, Skandináviában is gyönyörködhet hasonlóban. Az ősborókást 1974- ben nyilvánították tájvédelmi körzetté, Tihany, Badacsony és Mártély után negyedikként az országban. Nem kis büszkesége Somogynak ez a savanyúhomoki növény- és állatvilág. A borókás-lápos tájat meg kell őrizni az utókor számára! Azaz meg kellenel Mostani barangolásunk után is derűlátó képet szeretnénk az olvasó elé tárni, — talán valamelyest sikerül is. Mindenesetre inkább fájó szívvel hagytuk magára az erdőt, a tavakat, mintsem nyugodt, jó érzéssel. A borókáshoz közel, Barcs felé, két-három kilométerrel a hatos főút mellett, hatalmas kocsányos tölgy terebélyesedik. A hagyomány szerint Patkó Bandi fája. Valamikor szemközt csárda állott, a híres betyár gyakran ellátogatott oda és a tölgy alatt pihent meg. „Betyárok nincsenek, de zsiványból van elég” — veti oda szúrós szavú kísérőnk. Hála a természetnek, a fa életerős, a rügyek duzzadásnak indulnak. A tölgy bírja, ám a környék erdeiben sok helyütt elszáradnak a fiatal, karvastagságú fák. Az útszéli kocsmában csöndesen iddogáló favágókkal találkozunk, — panaszolják, hogy több hektáros területet támadott meg a titokzatos kór. „A vegyszerek” — jegyzik meg kurtán, de mielőtt tovább faggathatnánk őket, istenhozzádot intenek és sarkon fordulnak. S hogy a hallottakat saját szemünkkel is lássuk, bevesz- szük magunkat a középrigóci erdőbe. Pontosabban, kísérőink tanácsára legelőbb a környék egyik kedvelt kirándulóhelyét, a tórendszert kerestük fel. Egyes kutatók szerint a tájvédelmi körzet legértékesebb vízfolyása a Rigóc-patak. Az itteni vasútvonaltól északra mintegy ötvenegy hektáros területen alakították ki a tavakat, szám szerint kilencet. — Feri-gróf: Széchenyi Ferenc építtette valamennyit, még a húszas években. Okos ember volt, és ami még fontosabb, jó gazda. Nem disznóért vette a tudományt, hanem itt volt afejiben, ni! Szemléletesebben már nem is magyarázhatna Kaponai László. Az idős ember—nyolcvanon túl — csalhatatlan ismerője a rengetegnek. Még most is biciklivel jár gombászni. — figyelmeztet: hol, melyik fajtára lehet rátalálni. Csak hát egyre kevesebb azon helyek száma, ahol évtizedekkel ezelőtt még kaszálni lehetett a gombát. — Lassan elfogy a Dráva is, a Rigóci-árokban már tavasszal sincs víz, nemhogy nyáron. Előbb-utóbb még a kutak is kiszáradnak. De ne menjünk olyan messzire: itt van a kilences tó, amelyik mellett most állunk. A háború előtt annyi halat halásztak le innen, hogy alig győzték eladni... Laci bácsi lemondóan legyint, mindenért az újkori rablógazdálkodást okolja. Később vesz- szük észre, hogy valaki, vagy valakik—ki tudja miért — kinyitották a tó zsilipjét, leengedték a vizet. A felpuffadt, bomlásnak indult törpeharcsákat, ezüstkárászokat a part felé hordta az áramlat. Kicsiny halak, alig arasznyi hosszúak... Hirtelenjében legalább ötven tetemet számolunk össze, pedig egyhelyben állunk. — Ennek a tónak befellegzett — sajnálkozik Podobni Sándor, a barcsi gimnázium földrajz
