Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

1990. március 24., szombat SOMOGYI NÉPLAP 5 KECSKEMÉTI SÁNDOR MUNKACSY-DIJAS Gyakrabban szeretnék hazalátogatni A Budapesten élő művész­szel nehéz személyesen ta­lálkozni. Alkotói munkája szinte minden percét lefog­lalja. — Kitüntetést még nem kaptam, de több rangos díjat nyertem el. Nem számítot­tam erre az elismerésre, és megvallom, zavar is kicsit... — Azt mondják: senki sem lehet próféta a saját hazájá­ban. Ez önre is érvényes volt eddig? — Úgy tűnik, igen, mert az első, szakmailag is értékes kitüntetést 1986-ban kap­tam: Münchenben a bajor állami-díjat. — Miként vélekedik a ki­tüntetésekről? — Úgy gondolom, hogy mindig az a lényeg, hogy kik­kel együtt veszem át és nem az, hogy mikor és kik adják. Fontos, hogy jól érezzem magamat abban a környe­zetben, azoknak a társak­nak a sorában, akikkel együtt kapom a kitüntetést. Azt gondolom, hogy az elis­merésnek mindig valós érté­ket kell kifejeznie és egyfajta pozitív gondolkodásmódot kell honorálnia. Élmény volt számomra, hogy volt taná­rommal, Zákányi Zsolttal és hajdani iskolatársammal, Takács Tamara operaéne­kessel együtt vehettem át a díjat. — Tudom, hogy szereti az izgalmas, újszerű feladato­kat. Vállalt-e mostanában ilyen munkát? A kaposvári kórház ■ ■■ // • jovoje Dr. Szigethy Gyula János, Somogy vármegye egykori kór­házigazgatója születésének 150. évfordulójára emlékülést rendezett csütörtökön délután a kaposvári Megyei Kórház-Ren­delőintézet tudományos bizott­sága és a pécsi Akadémiai Bi­zottság somogyi szekciója. ' Az 1840 és 1890 között élt sebész és szülész főorvos munkásságát dr. Bodosi Mihály méltatta. Ezután dr. Varga Le­vente, a kórház főigazgató főor­vosa tartott tájékoztatót az egészségügyi intézmény jele­nerői és jövőjéről. Elmondta: 2300-an dolgoznak itt, s mint­egy 260 orvos foglalkozik a be­tegekkel. 1300 ágy fogadja Kaposvár és a városkörnyék lakóit, s az ideg-, az ér-, a mell­kas-, a plasztikai és a kézse­bészet és az endoszkópiás vizsgálat az egész megye szol­gálatában áll. Évente 23—25 ezer fekvőbeteget látnak el, s mintegy 900 ezer — 1 millió já­róbeteg fordul meg a rendelése­ken. Szó esett a kórházban folyó oktatói és tudományos munká­ról — 10 kandidátus tevékeny­kedik itt —, valamint a régóta felújításra váró épületek (ideg- gyógyászat, pszichiátria, gyer­mekosztály, nőgyógyászat) re­konstrukcióiról is. Elkezdik hamarosan a diagnosztikai tömb tervezését. Erre a megyei tanács 5 millió forintot fordít. A főigazgató szólt a terjeszkedési lehetőségekről, a folyamatban lévő közműrekonstrukcióról, s egy új kórházi konyha létreho­zásáról, valamint az új társada­lombiztosítási rendszerre való áttérésről. A résztvevők az emlékülésre készített — Dr. Szigethy Gyula János munkásságának relikvi­áit bemutató — kiállítást is meg­tekintették. (Lőrincz) Pannónia titokzatos ezüstkincse — Nemrégiben készítet­tem el az Állami Opera­ház Tanhauser-előadásá- nak díszleteit. Szinetár Mik­lós kért föl erre a munkára. — Miként birkózott meg ezzel a korántsem minden­napifeladattal? — Szerencsés alkatomnak köszönhetem, hogy gondol­kodásomban nemcsak egy anyaghoz kötődöm. Ennél a munkámnál meghatározó tényező volt a zene és ezen belül is az, hogy Wagner operájához kellett megter­veznem a díszleteket. Tiszte­letben kellett tartanom az opera által képviselt tradí­ciókat, de igyekeztem a saját lényemet, elképzeléseimet, szigorúságomat és térszem­léletemet szabad asszociá­ciós formában megvalósíta­ni. — Hogyan sikerült a vállal­kozás és miként fogadta a kritika? — Meglepetésként hatott és a legtöbb kritikus fenn­tartással fogadta. Én ezt va­lahol mégis sikerként köny­velem el. Persze nem biztos, hogy ez jó, de a „másság” ténye mindig fölkavaija a kedélyeket és gondolkodás­ra késztet. Még körülbelül hat-nyolc évig játsszák az ennyi nat-nyolc évig játssz: operát. Úgy gondolom, idő alatt kiderül, hogy meny­nyire állja meg a helyét ez az elképzelés. — Mivel foglalkozik most? — Tanítok az Iparművé­szeti Főiskola mesterkép­zőjén és faragok. Elsősorban kővel dolgozom. Kaptam egy szép feladatot: 400 éve fordí­totta le Károly Gáspár a Bib­liát. Emléket állítani, egy kisméretű gránitszobor megalkotására kértek föl. Keramikusok Európája cím­mel a franciák rendeznek vándorkiállítást március 30- án a Műcsarnokban. Engem is meghívtak a kiállító mű­vészek közé. Ezt követően április másodikán Hollandi­ába indulok. Egyéves állami ösztöndíjat nyertem el. La­kást, műtermet biztosítanak a számomra, és szabadon al­kothatok. A kurzus nem­zetközi kiállítással zárul. — És Kaposvár? — Gyakrabban szeretnék hazalátogatni. Jó érzés, hogy amikor elhagyom Pes­tet, az autópályán a saját szobrommal „búcsúzom”, és amikor beérek a városba, ismét a saját alkotásom „fogad”. Kaposvárinak val­lom magamat, bár az Alföl­dön születtem. Ha hazatérek a szüléimhez, otthon érzem magamat. Várnai Ágnes A kereskedelmi múzeum is szemet vetett rájuk Somogy rejtett értékei A Kapos Kereskedelmi Válla­lat 330. számú, Béke utcai ABC-áruházából nyílik az az oktatási kabinet, ahol a gyakor­lati hét egy napját tölti a kapos­vári Széchenyi István Kereske­delmi Szakmunkásképző Isko­la 107 diákja. A jelenlegi árufaj­tákat bemutató polcok mellett évtizedekkel ezelőtti, s a múlt század végéről, valamint a szá­zadelőről származó használati tárgyakkal is megismerkedhet­nek a leendő élelmiszer-eladók. Több mint 100 darabból áll kollekciónk — mutat a falakra Takácsáé Jártás Rózsa szak­oktató, a kiállítás gondos gaz­dája. A 70-es évek közepétől kezdődött el a régi szatócsüzle­tekben fellelhető tárgyak gyűj­tése. Pókhálós padlásokat búj­va, MÉH-telepek ócskaságai között kutatva bukkantunk rá egy-egy értékes darabra: Schmoll-pasztás plakátokra, dobozokra, mérlegekre, fűszer­tartókra, pintes üvegekre, kana­lakra, lapátkákra és szódás­üvegekre. Meinl-féle kávésdo­bozok, fatölcsérek, .desszertkí­nálók, Oetker-féle vaníliáscu­kor- és sütőportartók is a polco­kra kerültek. A falakat Flóra-terpentin szappant, kotányi paprikát és Yestor leveskockát reklámozó plakátok díszítik. Megtalálható itt egy Kitty nevű élesztővágó, s Fodor La­jos Fő utcai Amerikai Arany- Patkó Nagyáruházának bé­lyegzője és egy Mauthner-féle vetőmagtartó is. Ez utóbbival még a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum sem büszkélkedhet, csakúgy, mint azzal a múlt századi, a siófoki népbolt padlásáról előkerült kávépörkölővei és adagolóval sem, amely a vásárlók előtt pör­költe meg kívánt mennyiségben az illatos szemeket. A századelőről való sonka­szeletelőre és egy működőké­pes öreg pénztárgépre is sze­met vetett a kereskedelmi mú­zeum, azonban e darabokhoz foggal-körömmel ragaszkodik Gombos Gusztávné, aki több mint 80 százalékát gyűjtötte az itt bemutatott tárgyaknak. — Otthonomban mégy leg­alább ennyi van belőlük — mondja a város ismert kereske­dője, a Lilla Ajándéküzlet veze­tője. Két évtizede, az akkori Somogy Megyei Élelmiszer Kis­kereskedelmi Vállalat egyik nyugdíjasától, a kaposvári Schönherz Zoltán utcai vegyes­bolt vezetőjétől kaptam az első darabokat. Akkor nem volt pénz az üzlet patinás berende­zésének a megmentésére, így az elenyészett. A megyét járva ráakadtam egy 50 darabos boroscímke- gyűjteményre és egy Senator pénzvisszaadóra is. Nyugdíjas kereskedőkollégáktól kaptam a Modiano cigarettapapír reklám­ját, s az első bambisüveget, amelyben egy üveggolyó zárja el a szénsav útját. Gyűjtőútjai során egy-egy Fa­szappanért vagy egy üveg bo­rért cserélte a muzeális értékű darabokat. Természetesen so­kan nem fogadtak el semmit a porlepte tárgyakért, örültek, hogy valaki felkutatta a többnyi­re kacatként nyilvántartott hol­mikat. S hogy mi lesz a végleges helyük a somogyi kereskede­lem és vendéglátóipar relikviái­nak? A tervek szerint a jelenleg felújítás alatt lévő Omnia kávé­szalonban csodálhatjuk majd meg őket egy-egy gőzölgő fe­kete mellett ülve. Strühmer cso­koládégyáros század eleji, Koz­ma Lajos által készített bútorai szerencsére épségben meg­maradtak, így ha végleg elké­szül a hangulatos kávézó, mél­tó helyre kerülhet e maga ne­mében egyedülálló gyűjte­m®n^' Lőrincz Sándor Magyarországról csempész­ték ki a titokzatos római kori ezüstkincset? Ismét egy nagy értékű lelet, amely nem valame­lyik múzeumunk tárlóiban dísz- lik, hanem egy külföldi magán­gyűjtemény titkos trezorjában tűnik el? Ilyen kevéssé becsül­nénk nemzeti értékeinket? Régészek és muzeológusok, számos keserű tapasztalat' alapján biztosra veszik, hogy valahonnan a Balaton-felvidék- ről került külföldre a Seuso-csa- lád ezüst étkészlete. A szakér­tők a lakosságtól remélnek tá­mogatást. Bíznak abban, hogy — a legnagyobb valószí­nűséggel Fejér vagy Veszprém megyében — akadnak olyan szemtanúk, akik látták az ezüst­tárgyakat, vagy hallottak vala­mit a mesés ezüstkincsről. A Sotheby’s-nél gyanakodni kezdtek Idén februárban az MTI lon­doni tudósítója kapta fel fejét először a hírre: a Sotheby's üz­letháznál árverésre kínálnak egy mesés értékű kincset. A 14 hatalmas ezüsttál és kancsó a III—IV. századból való. A lelet eredetéről semmit nem tudni, az egyedüli áruló jel az egyik tálon rejtőzik. Vadászjelenetet és vidám kerti lakomát ábrázol a 70 cm átmérőjű ezüsttál díszítése. A falatozók lábai előtt tó terül el, a tóból kivezet egy csatorna. A finom mívű ábrázoláson jól ki­vehető a tó ismerős, jellegzetes alakja és a felirat: Pelso. A ró­maiak így emlegették gyönyörű tavunkat, a Balatont. Az ezüst asztali étkészlet 14 darabját egy angol arisztokrata, Lord Northampton kínálta fel megvételre. Állítólag ő maga is keveset tud a tárgyak eredeté­ről. A hetvenes évek végén Svájcban tűnt fel a kincs. Az ismeretlenség homályába bur- kolódzott eladó egyetlen ok­mányt tudott felmutatni: a liba­noni kormány kiviteli engedé­lyét. A lord ennek ellenére meg­vásárolt először tíz, később még négy tárgyat, feltehetően azzal a céllal, hogy jó áron to­vábbadja a kincseket. Az eladó egyes források szerint 16 gyö­nyörű darabot még magánál tart, legalább 30 darabos tehát a Seuso-étkészlet! A nemzetközi műkereskede­lem világában azonban a liba­noni papírok eleve gyanúsak. Sok bizonyítottan csempészett műkincs hamis libanoni papí­rokkal kel útra. Előfordult már, hogy Libanonban még kataló­gust is hamisítottak, hogy iga­zolják valamely műtárgy törvé­nyes eredetét. A Sotheby’s szakértői gyana­kodni kezdtek, elhalasztották az árverést. Kiderült, hogy né­hány évvel korábban a lord már az amerikai Getty Múzeumnak is el akarta adni a kincseket. Gettyéket egy magyar tudós szakvéleménye tántorította el a vásárlástól. A Sotheby’s végül az Interpol segítségét kérte. Megkeresték a római birodalom 29 utódállamának múzumait: nem hiányoznak-e hasonló ezüsttárgyak, nem ismerik-e a kincs lelőhelyét? A Nemzeti Múzeum szakvéleménye Az Interpol lyoni központjá­nak megkeresésére a magyar rendőrség is adatgyűjtést, vizs­gálódást kezdett az ügyben. A Magyar Nemzeti Múzeum ró­mai kort kutató két tudósa, dr. Nagy Mihály és dr. Tóth Endre közben megdöbbentő feltétele­zésekre jutott. Kiderült, hogy a múzeumban található egy ezüsttárgy, amely kora, stílusa, megmunkálása alapján jól köt­hető a Seuso-ezüstkincshez. Ennek a (szándékosan meg nem nevezett) tárgynak ismerik a lelőhelyét, amely valahol a Balaton-felvidéken található. Számos római kori villa állt arra­felé, s ugyanonnan kerülhetett elő a Seuso-lelet — állítják szakvéleményükben. A Sotheby’s szakértői eleve azt valószínűsítették, hogy az egykori Pannónia területéről — Magyarországról vagy Jugo­szlávia északi részéről — szár­mazik a kincs. Előfordulhat, hogy az eredeti tulajdonos, a római birodalom magas rangú tisztviselője, Seuso, akinek vil­lája a Balaton északi partján állt, a betörő hun hordák elől mene­külni kényszerült és magával vitte a kincseket. Valószínűbb­nek tartják azonban, hogy lakó­helyén rejtette el a tárgyakat, reménykedve a visszatérés­ben. A nemzetközi tudományos vizsgálat az ezüsttárgyakról annyit tárt fel, hogy valószínű­leg egy pincében, üregben, mészkókörnyezetben vészel­ték át az évszázadokat. Akik megtalálták, valamilyen föld­munka közben akadhattak rá. A kincseken látható durva sérülé­sekből ítélve traktorral, vagy erőgéppel dolgoztak, netán ka­tonai vonatkozású munkálatok során került a felszínre. Az ezüsttárgyak egy nagyméretű rézüstben voltak, valamilyen textilanyagba csavarva. Megfe­ketedve, igen rossz állapotban kerülhettek felszínre. Azóta ter­mészetesen szakértő kezek restaurálták a bámulatos mű­kincseket. Döntő bizonyíték a lelőhely lenne A libanoni kormány, a hamis kiviteli engedély alapján be­nyújtotta igényét a római kori ezüstkincsre. Jugoszláviában megszellőztettek, majd cáfoltak egy történetet, miszerint Tito egyik rokona csempészte volna külföldre a mesés leletet, diplo­máciai futárcsomagban. A ma­gyar régészek nem egy példát tudnak arra, hogy a lakosság nem jelenti be a műkincslelete­ket, s közvetítők láncán keresz­tül azok bekerülnek a nemzet­közi csempészhálózatba. A muzeológusok szakvéle­ményét, tudományos bizonyíté­kaikat nagymértékben megerő­sítené, ha jelentkeznének, akik bármit tudnak, hallottak egy ti­tokzatos ezüstkincsről. A lelő­hely megtalálása lenne a döntő bizonyíték, amelynek alapján a magyar kormány hivatalos lé­péseket tehetne az ezüstkincs visszaszerzéséért. Ehhez vár­ják a Nemzeti Múzuem tudósai a lakosság segítségét! Elekes Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents