Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-23 / 69. szám
1990. március 23., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 VESZIK A LAPOT? Ivan Babukov SZERENCSE Lefelé ment a lépcsőn, alig- alig vonszolta magát, pedig hát igencsak sietős volt neki. Öreg este volt, egyre elviselhetetlenebből fájt a gyomra, már éjfél is elmúlt. Ilyenkor leáll a városi közlekedés. Csak taxi jöhetett szóba. Mindegy milyen, állami vagy maszek. Igaz, akadnak olyanok, akik az utóbbit részesítik előnyben, de hát ez merő szeszély, nem más. A legjobb taxi a szabad taxi, amely hipp- hopp ott terem az ember orra előtt. A fájdalom hol erősödött, hol csillapodott. Ez az égető, átható fájdalom. Maszek taxi volt. A sofőr kelletlen udvariassággal kérdezte: — Mi a fenét akar? Hová mászkál éjnek idején? — Kórházba! A műtőasztalra... Végem van! A maszek taxis megfordult, és a kórház felé robogott. Az utas egyfolytában sóhajtozott, és összehúzta magát. — A hasikó? Néma csönd. — Mióta fáj? — Két-három órája; lehet, hogy régebb óta. — Hol fáj? — kérdezte a sofőr részvevőén. — A köldökömtől jobbra, egyetlen ponton. Szúr és éget egyszerre. — Kisugárzik a másik oldalra is? — Eltalálta. — Kemény a hasa? — Honnan tudjam? — Fáj, ha megnyomja? A maszek taxis lassított, jobbra kanyarodott, és megállt. — Semmi vész, mindjárt megnézzük. Dőljön hátra, és gombolja ki a nadrágját! — Mit akar tőlem, az istenért? — Mondtam, hogy ne féljen. Orvos vagyok... Lélegezzen nyugodtan! Hideg ujjaival szakszerűen megtapogatta az utas hasát. — Elég. Begombolhatja a nadrágját. Nna, semmi vész. Mit evett ma? — Semmit, nem jutott rá időm. — Sejtettem. — Fél ötig dolgoztam, azután segítettem ennek, segítettem annak, és elrepült az idő. — Ennie kéne valamit. Legalább egy-két falatot. Minden valószínűség szerint gyomorfekély, a rendszertelen táplálkozástól. A maszek taxis visszafordult. — Minek ébresszük fel az ügyeletes orvost? Holnap jöjjön be hozzám röntgenre! Addig is kapjon be odahaza egy kis kenyeret vagy néhány szem kekszet. Amikor megérkeztek, a beteg így szólt: — Doktor úr, hadd mondjak én is valamit. Holnap maga is nézzen be hozzám! — Miért? — Autószerelő vagyok, „spéci” szakember. Kattogást hallok a differenciálműben. Lehet, hogy apróság, mindenesetre bele kell kukkantanunk. Nem fog fájni... — Hát akkor a holnapi viszontlátásra! — Viszontlátásra! Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán — Hat órakor zárunk, és punktum! Andreas Püschel EGY FAUN DÉLUTÁNJA Lejárt a műszakom, de nem volt kedvem hazamenni Úgy gondoltam, inkább beülök a pályaudvari étterembe. Ahogy beléptem, rögtön éreztem, minden nő csak engem bámul. Persze ez már régen nem zavar, talán azért nem, mert nagyon hasonlítok Robert Redfordhoz. Leültem egy asztalhoz, ahol mindenhonnan jól látható voltam. Jött a pincémö, aki ugyancsak nehezen palástolta csodálatát. Egy mosoly részemről, egy köny- nyed szójáték, s máris az ujjaim köré tekertem a kis hölgyet. Vigyázat azonban! Hirtelen közömbös lettem, s így rendeltem egy konyakot meg egy kávét. Természetes dolog, hogy én nem ülök sokáig egyedül az asztalnál, de hogy miért pont az a kicsi, szeplős hölgy választott ki magának, azt már nem tudom megmondani. Mindenesetre letelepedett mellém. — Hová utazik, hölgyem? — kérdeztem kicsit apai hangon. Olyan gyámoltalannak, elhagyatottnak látszott, gondoltam, kicsit megvigasztalom. A magányos nők fajtájából való, aki már sok rosszat átélt — morfondíroztam tovább magamban. Olyan, aki esténként vermutot iszik, s közben szidja a férfiakat... — Drezdába utazom — hangzott a válasz. Mosolyogtam, bár nagyon zavart ez a visszafogottság. Azonban rögtön világossá vált; így próbálja irántam érzett heves érzelmeit palástolni. Hiszen itt mindenki előtt csak nem rohanhat rám! Belemenjek ebbe a kis kalandba vagy hagyjam az egészet? Valószínűleg nekem csak egy lenne a sok közül, de neki.. Utána minden férfit az életében hozzám hasonlítana, s örökké magányos lenne! Így jobbnak láttam, ha gyorsan fizetek. Ahogy visszanéztem rá, a hideg futkosott a hátamon. Cél nélkül bolyongtam az utcán. Néha kacér piüantá- sokat vetett felém egy-egy Arkagyij Hajt EGYENLŐSÉG A bútorbolt vezetőjéhez látogató érkezik. BOLTVEZETŐ: Mit óhajt? LÁTOGATÓ: Tudja, nemrég lakást kaptam. Szeretném megtudni, nem kaphatnék-e soron kívül egy garnitúrát. BOLTVEZETŐ: Miért tennék magával kivételt? Nálunk, kedves elvtársam, mindenki egyenlő. Fogja a megrendelőt, töltse ki, és várjon a sorára! LÁTOGATÓ: I-igen... De Szergej Andrejevics azt mondta, ön tudna segíteni BOLTVEZETŐ: Á, szóval ön Szergej Andrejevicstöl jött. Miért nem mondta rögtön! Rendben van, kitalálunk valamit... Román megfelel? LÁTOGATÓ: Én jugoszlá- vot szeretnék. BOLTVEZETŐ: Nem, az lehetetlen. Aki Szergej Andrejevicstöl jött, nálunk mindenki egyenlő. Csak románt. Miért önnel tennék kivételt? LÁTOGATÓ: Különös. Sze rafima Juijevna világosan célzott rá hogy van önöknél jugoszláv. BOLTVEZETŐ: Azt mondja, Szerafima Juijevna? Az mindjárt változtat a dolgokon. Szerafima Juijevna távolról sem Szergej Andrejevics. Kivételesen meglesz a jugoszláv. Politúrozott, világos kárpittal. LÁTOGATÓ: De Iván Kuz- mics azt mondta, lehet nem politúrozottat is... BOLTVEZETŐ: Személyesen Iván Kuzmics?... Galam- bocskám, minek kertel! Itt a csekk, fáradjon a pénztárhoz. Nem politúrozott, sötét kárpittal. Áki Iván Kuzmics- tól jött, nálunk mindenki egyenlő... Most mit néz így rám? LÁTOGATÓ: Na de kérem, nem szégyelli magát? BOLTVEZETŐ: Idehallgasson, engem ne rágalmazzon! Viszi a garnitúrát, vagy nem? LÁTOGATÓ: Kell is nekem a maguk garnitúrája.! Én cik két írok a bolti bútoreladás ró L BOLTVEZETŐ: Váljon csak, maga újságíró? Szóval az újságtól jött, Ljotr Petro- vicstól? De hát miért nem ezzel kezdte! Akkor magának finn jár. Aki Ljotr Petro- vicstóljött, nálunk mindenki egyenlő! Horváth Lilla fordítása hölgy. Már a kedvenc újságosomnál sem tudtam mellékes dolgokról beszélni, mert Schulz kisasszony azonnal bizalmas kérdésekkel ostromolt. Néhányon úgy gondolják, milyen irigylésre méltó a helyzetem. Hát nem! Ez inkább menekülés, nem hagynak békén sehol sem a nők. A villamosmegállóban is úgy meredt rám az egyik, hogy inkább megvártam a következő járatot. Féltem ugyanis, hogy ép bőrrel nem úszom meg a kalandot. A hazáig tartó rövid utat már futva tettem meg, mert az volt a benyomásom: egy csapat lány van a nyomomban. Végre hazaértem. Otthon természetesen szitkok özöne zúdult rám, — Ez már több a soknál, te szégyentelen — hangzott a fogadtatás. — De hát mi a baj? — kérdeztem. — Tlidod te nagyon jól. Tegnap a pályaudvari étteremben azzal a kis csitrivel láttak, nem tagadhatod. Elég ízetlen dolog, mondhatom. Miért nem tudsz magadhoz illőt találni, csak azt tudnám? — folytatódott a veszekedés. — Hidd el, nem történt semmi — válaszoltam. — Ne síij, mert nem bírom nézni a könnyeidet. — Tudom: egy nap elhagysz, sőt már lehet, hogy holnap —jött az íjabb szemrehányás. — De anya, hogyan gondolhatsz ilyenre? Hiszen mi olyan jól megvagyunk egymással — mondtam neki kicsit bűnbánóan, és mindketten pityeregni kezdtünk. Németből fordította: Szabó Béla — Ez egy kicsit drágább modell, de tizenkét másodperc alatt tele lesz a kád Rumen Balabanov * HANG NÉLKÜL Egyik reggel Ivan Milanov arra ébredt, hogy elvesztette a hangját. Már számtalanszor ébredt föl úgy, hogy hiányérzete támadt — rosszkedve volt, nem volt pénze, sőt egyszer még az is megesett, hogy nem találta a feleségét, de még sohasem fordult elő vele, hogy elveszítette a hangját. Minden bizonnyal ezért kezdett el reszketni. Tudniillik, ha az ember rosszkedvűen ébred, ebben még nincs semmi különös. Elég, ha megropogtatja a csontjait, iszik egy pohár hideg vizet, bekapcsolja a rádiót, és kész — egyből visszatér a jókedve. Az sem tragédia, ha az ember ráébred, hogy nincs pénze. Rengeteg módja van annak, hogyan lehet pénzhez jutni. Legokosabb ilyenkor kölcsönkérni. Az sem baj, ha ébredéskor nem találjuk a feleségünket. Ilyenkor arra kell gondolni, hányszor lóvá tett már bennünket ez a némber, és egy csapásra eloszlanak a felhők az arcunkról. Estig még akár egy másik fehérnépet is találhatunk a régi helyett. — Nem elég az in flagranti, még azt is mondta: „Légy a tyúkkal barátságba, anyád egyetlen jószága”... (Takács Éva karikatúrája) No, de egészen más a helyzet akkor, ha valaki úgy ébred föl, hogy elvesztette a hangját! Ivan Milanov elhatározta, hogy szerez magának egy másikat. Emberi hang azonban szóba sem jöhetett. Ki az, aki ilyesmit használ? Az állatokban volt Iván Milanov minden reménye. Méghozzá a háziállatokban; elvégre ők az ember legjobb barátai! Először a szomszédék kutyájával próbálkozott. Hatalmas, szibériai jószág volt, erőteljes, impozáns hanggal. Ivan Milanovnak éppen ilyesmire volt szüksége, hogy beszéd közben mindenki tisztelettel hallgassa. Az eb azonban megneszelte a dolgot, és farkát behúzva eloldalgott. Ezután a hatodik emeleti papagájjal kísérletezett. Nem butaság, ha az ember azt szajkózza, amit mások mondanak. Elég csak annyit tudni, kit és hányszor kell utánozni. És Ivan Milanov ezzel tökéletesen tisztában volt. Éppen most töltötte be a negyvenedik évét. A papagáj azonban, amikor megtudta, miről van szó, behúzta a szárnyait, és a tollai közé dugta a csőrét. Ivan Milanov elkomorodott. S amikor már az elkeseredés kis híján leverte a lábáról, igaz, hang nem jött ki a torkán, hogy ezt kimutassa, észrevette Ma- nolovék kanáriját. Lecsapott rá, és gálád módon ellopta a hangját. És azon nyomban cifra trillázásba kezdett. Visszatért a mosoly Ivan Milanov arcára. Új, fölöttébb derűs életet kezdett. Télen-nyá- ron, hőségben-fagyban csak énekel és énekel. Az ember kérdez vagy kér tőle valamit, és a minduntalan derűs tavaszi énekszóval válaszol. Gyakran meghívják konferenciákra, szemináriumokra, szimpóziumokra. Ingyenes szállást és ellátást biztosítanak neki, és különféle emberekkel találkozik. Általában ő kap elsőként szót a beszámolók után. Azért, hogy megfelelő színezetet adjon a véleményeknek. És hangjának színezete tiszta, derűs, őszinte. Sokan megpróbálják utánozni, majd megszakadnak a nagy igyekezettől, tele vannak ambícióval, latba vetik a kapcsolataikat, de hiába. Mivel csak Ivan Milanov ismeri a titkot. Ahhoz, hogy kanáriként énekeljen az ember, előbb el kell veszítenie a hangját. Adamecz Kálmán fordítása
