Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-21 / 67. szám
1990. március 21., szerda SOMOGYI NÉPLAP 5 Japán kulturális hetek Kaposváron A felkelő nap országa és Európa Népdaléneklési és népzenei verseny Kisbárapátiban Igényes válogatás átélt előadásmód Mitsui Sen kiállítása a megyei könyvtárban — Annak ellenére, hogy Japán és Magyarország nagyon messze van egymástól, úgy gondolom, fontosak lehetnek egymás számára — mondta a japán kulturális hetek kaposvári megnyitóján hétfőn délután Masayuki Shimomura, a japán nagykövetség kuturális tanácsosa, amikor a kaposváriak figyelmébe ajánlotta a városi művelődési központban megrendezett fényképkiállítást és Mitsui Sen szobrászművész tárlatát, aminek a megyei könyvtár adott otthont. Ajapán nagykövetség kulturális tanácsosa nyolc hónappal ezelőtt érkezett hazánkba. Történelmi műemlékeink mélyen hatottak rá, de — mint mondta, minden japán rokonszenvet érez hazánk iránt. Mitsui Sen szobrászművész 1977 óta él Magyarországon. Kaposvári kiállítása meggyőző példa arra, hogy miként képes ötvöződni a japán és az európai kultúra a plasztikában. Mitsui Sen húsz éve kapcsolódott be az európai képzőművészeti életbe, hét éven át Olaszországban dolgozott. Kaposvári tárlata művészetének ebből a korszakából is képet ad. A Carrarához közeli településen faragta márványba plasztikai elképzeléseit, amelyekre csakúgy, mint a fém- és a faszobraira jellemző az a kettősség, amit a keleti és az európai szellem hatása jelent. A síkábrázolásban ajapán hagyományt követi, a legömbölyitett formák Európára utaló jegyek művészetében. Tizenkét éves kisfia, Maró Ének-.és zeneszótól volt hangos vasárnap a kisbárapáti művelődési ház, ahol a Somogy Megyei Művelődési Központ munkatársai az idén is megszervezték a hagyományos Hajlik a meggyfa elnevezésű népdaléneklési és népzenei versenyt. Tóth Imrének, a népművészet mesterének emlékére rendezett versenyre 120 diák sereglett össze, hogy énekszóval, muzsikával hirdesse: a népdal, a népzene nem vitrinben őrzendő nemzeti ereklye. A résztvevők négy helyszínen négy kategóriában mérettettek meg. A három énekes korcsoport zsűrije — Olsvai Imre, Csapó Károly, az MTA munkatársai, valamint Somogy zenei életének képviselői: Nyakas József, Peperő Gyula, Tengerek Győző volt. A hangszeres szólistákat és az együttesek produkcióit Husi Gyula és Csíkvár Gábor, a Zengő együttes zenészei értékelték. A reggeltől kora délutánig tartó rendezvényen az előző évekhez viszonyítva kiforrottabb teljesítményekkel találkozott a közönség. Az énekesek közül első díjat kapott Takács Krisztina (Buzsák), 1/ölgyesi Éva (Balatonszárszó), Istvánfy Piroska (Kadarkút). Második 'díjban részesült Horváth Csilla, Balázs Izolda és Pásztohy Katalin. Harmadik lett Müller Viktória, Horváth Ferenc és Tátrai Judit. A hangszeres szólisták közül kiemelkedő teljesítményt nyújtott Petőcz András (Kaposvár), Mátrai Károly (Siófok), és Futó Balázs (Kappsvár). A kaposvári Tóth Lajos Általános Iskola furulyacsoportja első, az inkei ci- terazenekar második, a tabi népi zenekar harmadik díjjal tért haza. l. S. FELSŐFOKON MÁTYÁS KIRÁLYRÓL A középiskolai verseny megyei döntője Sen volt segítségemre a tolmácsolásban: Budapesten tanulta meg anyanyelvi fokon a magyart és a japán nyelvet. — Szülőhazámban fába faragtam első szobraimat — vezetett végig kaposvári tárlatán Mitsui Sen. — Olaszországban nagyon megkedveltem a márványt. Rengeteget faragtam. Magyarországon már bronzzal is kezdtem dolgozni. Harminc évet éltem Japánban. A hagyományokat nem lehet elfeledni. Szobraimban talán kevésbé, grafikáimban viszont nyilvánvalóbban tükröződnek a mély gyökerek. A Meditáció című plasztikám azonban jól mutatja, hogy miként sikerült ötvöznöm művészetemben ajapán és az európai kultúrát. Gorinto című szobromat pedig teljes egészében a buddhista filozófia hatja át. — A fából készült kisplasztikák — köztük az Erdő című is — azt sugallják a nézőnek, hogy ön természetet kedvelő. — Az Erdő című munkámat említette, ez is arra példa, hogy a sík és a legömbölyített formák — a japán és az európai jegyek — miként képesek szervesülni. — És mit mondhatunk a Szentháromság című szoborról? — Ez teljesen európai hatásra született. A tárlatvezető művész, Mitsui Sen azt is elmondta, hogy Veresegyházán szabadtéri szoborpark létrehozásán dolgozik, ahol munkásságáról teljesebb képet kaphat a majdani látogató. A művész kaposvári bemutatkozása bizonyára sokakat fog ösztönözni arra is, hogy ha hírét vesszük a szoborpark berendezésének, ellátogassunk Távol-Kelet és Európa szellemi gyökereit magába ötvöző szobrász szabadtéri kiállítására. Horányi Barna Hazánk ez évben emlékezik meg Mátyás király halálának 500. évfordulójáról. E megemlékezéshez csatlakozva négy megye — Baranya, Tolna, Zala és Somogy — pedagógiai intézete, valamint történelemszaktanácsadói a Dél-Dunán- túlon működő gimnáziumokban és szakközépiskolákban tanuló diákoknak versenyt írt ki. Az iskolai vetélkedők legjobbjai a megyei döntőben mérték össze tudásukat. Az írásbeli versenynek a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium adott otthont. A gimnáziumi szekcióban első Seregélyi Anikó, a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium, második Rdcz István, a siófoki Perczel Mór Gimnázium, harmadik pedig Török Gabriella, a barcsi gimnázium diákja lett. A helyezési sorrendben Tóth Aranka, Nyilas Antalnéés Juhászáé Nagy Zsuzsanna szaktanárok készítették fel a tehetséges gyerekeket. Csapatban első helyezést ért el a Munkácsy gimnázium gárdája, másodikként végeztek a barcsi gimnázium tanulói, a harmadik helyet pedig a Táncsics gimnázium diákjai szerezték meg. A szakközépiskolák versenyében Sabácz Róbert nyert, a barcsi Erdészeti Vízépítési és Vízgazdálkodási Szakközépiskola diákja, második lett ugyanebből az iskolából Mérth Balázs. A harmadik helyezett pedig Ihász Péter, a kaposvári Ipari Szakközépiskola tanulója. Szaktanáraik: Iliásics Gyula, Jámbor Pál, illetve Hausz Árpád- né. A szakközépiskolák csapat- versenyében a győztesnek kijáró pálmát a barcsi Erdészeti Vízépítési és Vízgazdálkodási Szakközépiskola vitte el, a második lett a kaposvári Ipari Szakközépiskola csapata, a harmadik helyezést pedig a kaposvári mezőgazdasági szakközépiskola diákjai érdemelték ki. A négy megye területi döntőjét március 29-én rendezik meg a kaposvári Táncsics gimnáziumban. Ezen az „összecsapáson" az egyéni versenyek 3—3 legjobbja képviseli megyénket. 1919—1989 Gondolatok századunk forradalmairól © De nézzük azt a torzót, amit a hivatkozott ülésszak és kötet elénk állít 1919-ről: „Legalábbis elsietettnek kell tekinteni az egyházakkal szemben folytatott politikát, amely a polgári forradalom haladó papi mozgalmainak támogatása helyett azon a vonalon differenciálta a papságot: ki hajlandó kivetkőzni.” (28. I.) Ha csak ennyi baj lett volna a Tanácsköztársaság ún. egyházi politikájával, akkor ez megemlítésre sem lenne érdemes, ugyanis az egyházukhoz hű papokról ez a politika úgy pergett le, mint háztetőről a nyári zivatar. Az óriási tévedés ott és akkor állt elő, amikor az 1919- es vezetők rendeleteikkel semmibe vették a tömegek vallásos hitét. A magyar nép az első világháborúban nagyobb vér- veszteséget szenvedett el, mint a másodikban. Síró özvegyek, árván maradt gyerekek szívébe mart bele a fájdalom: miért kellett a hitvesnek, az apának, a testvérnek meghalnia? Ha attól eltekintünk, hogy a haza nem tért katona a családoknak szegénységet jelentett, ha attól is eltekintünk, hogy milyen lelki megrázkódtatáson mentek családok keresztül, még akkor is megmarad a felelős, a népből való politikus számára az a kérdés, hogy idő múltával miben fog megnyugodni az egyszerű nép? Ez — akár tetszik, akár nem — az egyszerű nép számára „az Isten akaratában való megnyugvás” nélkül elképzelhetetlen volt. De ezt az 1919-es vezetők semmibe vették! A Tanácsköztársaság óriási baklövése a politikában az volt, hogy ez elé a megnyugvás elé minden módon gátat akartak emelni. A városi proletár- és paraszttömegek egyszerre érezték, hogy hitükből akarják kiforgatni őket. Ez is olyan álforradalmi cselekedet volt, ami egyenesen a Horthy-rendszer ölébe lökte a tömegeket és széles kaput nyitott a kereszténynemzeti kurzus előtt. Beszélhetnénk arról is, hogy a cseh és a román területrablókkal valóban hősiesen harcoló vörös katonákban miért lohadt le gyorsan a honszeretet lángja? Beszélhetnénk arról is, hogy a magát proletárnak tartó rendszert miért nem támogatta az ipari proletariátus egésze? Miért ódalogtak el a falusi földmunkások a Vörös Hadseregből? Ezektől azonban sokkal fontosabb az, hogy a Kádárrezsim 1919-es történeti kötetei azért lettek történelemhamisítók, mert látószögük leredukálódott a 133 nap történetére és nem vizsgálták az előzményeket a maguk totalitásában, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy nem voltak képesek a munkások, a parasztok, az egyszerű emberek szemszögéből áttekinteni az első világháború előtti időktől egészen az őszirózsás forradalomig az előzményeket. Másrészt a tekintetük még addig sem ért el, hogy miféle történelmi trágyadombot hagyott maga után a T anácsköztársaság? 1974—75-ben, amikor megírtam a Mi történt Nagyatádi Szabó Istvánnal 1919 márciusában Kaposvárott? című tanulmányomat, amely két évig hányódott a közölni nem akaró Történelmi Szemle szerkesztőjének a fiókjában és Kaposvárott is a lektorral folytatott közelharc után látott 1977-ben napvilágot, már nem tudtam elviselni azt a mérhetetlen igazságtalanságot, amit a több mint 50 éve halott Nagyatádi Szabóval és a sokszor becsapott népével, a magyar parasztsággal véghez vittek 1919 ürügyén. Az 1919- es fanfárokat fújdogálók válaszát, kritikáját a megjelenés után hiába vártam és várom a mai napig, de még mindig nem érkeztek meg. Igaz, hogy ezt az írásomat külföldön előbb észrevették, mint itthon, ami már önmagában is minősíti az 1919- ről folytatott viták színvonalát. Csupán a kaposvári 1978-as levéltári napon tettek föl kérdéseket: milyen is az én megközelítési módom? Akkor és ott a válaszom a következő volt: „Az én látásmódom nem újszerű, hanem határozott ideológiai töltése van. Megmondom, hogy milyen — és ezt különösen mondom Miklós Endrének: álláspontom antisztálinista álláspont. Tudniillik Nagyatádi nem véletlenül torzult olyanná, amivé torzult. Sajnos Magyarországon, de a nemzetközi munkás- mozgalomban sem — pedig erre Lukács György kellőképpen felhívta figyelmünket — nem folyik filozófiai harc, nem folyik harc a történetírásban a sztálinista ideológiai maradványok ellen.” (Somogy megye múltjából. 1978. Kaposvár 1978. 393. 1.) Az akkori álláspontomat megerősítik az 1919. március 21-étől november 30-áig lezajlott események forráselemzései. Nincs 1919nek nagyobb kárvallottja, mint a magyar parasztság. Ez a forradalom ütötte ki kezéből az ősi jussot, a földet. Hogy ennek a hebehurgya forradalomnak milyen gyermeteg rendeletéi voltak, azt jól példázza az 1919-es szesztilalom. A Tanácsköztársaság bukását követően az ország valóságos szeszgőzben úszott, mert a gazdák arra készültek, hogy valamilyen módon helyet csináljanak az új bornak. A történelem sohasem ismétli meg önmagát, az mindig egyszeri és egyedi. Amikor a történész két történeti évszámot egymás mellé ír, csak arra van lehetősége, hogy összehasonlítson, hogy keresse az analógiákat. 1919 és 1989 párosítása egy vonatkozásban kísértetiesen analóg: 1919-ben is a rezsim önmagába dőlt össze és 1989-ben is a Kádár-rezsim a saját lehetetlenségébe roskadt bele. Nem igaz, hogy az 1919- es proletárdiktatúrát a román csapatok budapesti bevonulása omlasztotta össze, mert Kunnak és a tanácskormánynak még módjában lett volna a Dunántúlra átteni székhelyét, de ők a bécsi menekülést választották. Horthy pár századnyi csapata csak ezután a menekülés után jött a Dunántúlra. 1919-ben azért kellett pánikszerűen menekülniük Ausztriába, mert a falusi és a városi tömegektől elszigetelődött a tanácskormány. 1989 októberének az elején is azért következett be a pártállam összeomlása, mert a nép és a hatalom elidegenedett egymástól. 1919- ben is földbirtokosok és tőkések nélküli hatalom állt az ország élén és 1989-ben is, mégis bekövetkezett az összeomlás... A köznapi újságolvasó elfilozofálhat azon, hogy még mi minden analóg 1919-ben és 1989-ben. Egy bizonyos, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján már nem lehet elpukkasztani azokat a szónoki luftballonokat, amelyeket a magyar nép már kívülről tud és amelyeket már annyira megunt. Mindezt annak köszönhetjük, hogy 1989 forradalomtól terhes ősze a tömegek, a nép történeti látását óriási mértékben kiszélesítette és felbátorította őket egy szabadabb véleményalkotásra. Király István a történelemtudományok kandidátusa
