Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 15, csütörtök IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS KISS BENEDEK GYÖNGYSZEMEK EGY GYŰJTEMÉNYBŐL Petőfi lázálma az eljövendőkről Március tizenöt — ezer a gumibot. Ezer a gumibot — március tizenöt. A költő mit akart, a csenevész kölyök? Ezer a gumibot — március tizenöt. Lehetne április — gumibot akkor is. Május vagy december — mi ember az ember? Március tizenöt — ezer a gumibot. Nyögnek a temetők — mélyükben hánytorog hány csenevész kölyök! Március tizenöt — zászlódísz a város. Világlik a sötét. Sötétlik Világos. (1986) BARANYI FERENC Torino, 1860 Most szép lenni katonának, mikor parancsnok és vágyak megegyeznek szóról szóra, s újra szól a Kossuth-nóta. Szól és száll a kék azúrban, zengve, nekiszabadultan, Magyarország felé röppen, mint a sirály, úgy tündököl fenn. Viszi hírül, hogy a Pónak partján paripák dobognak, dübörgésük a Dunáig hangzik s reménységgé válik. Látják majd az Adrián át szállni szabadság sirályát, tolla felragyog fehéren a tengerfeletti éjben. Újra szól a Kossuth-nóta, s megegyeznek szóról szóra a parancsnok és a vágyak — most szép lenni katonának! Petöfi-kéziratok a Papensia relikviái között Évszázadok történelmének szellemi évgyűrűit kutatva szívesen mazsolázik az ember a nagy gyűjtemények becses tárgyai, dokumentumai között: Különösen akkor, amikor olyan gazdag és tudományosan is rendszerezett kincstárban ka- lauzoltatja magát, mint á pápai református gyűjtemény. Tanulmányok, hivatkozások sora igazolja, hogy az 1531-es születésű pápai református iskolára alapozott, majd a református kollégiummal tekintélyes fává terebelyesedett pápai szellemi központ — néha méltatlan körülmények között is — bő forrása az egyháztörténeti, kulturális, tudományos kutatóknak. Kövy Zsolt, a gyűjtemény mai igazgatója a megmondhatója, hogy egykori diákok, ma történészek, irodalmárok, művészek milyen mohó áhítattal forf atják a féltve őrzött könyve- et, kéziratokat. A képzőtársaság műhelyében Egy tanév, nemhogy egy iskola, de még egy ember életében is pusztán szeletkéje az egésznek. A pápai kollégium történetének mégis van egy olyan éve, amelynek dokumentumaiért érdemes ide zarándokolni. Hiszen 1841—42-ben az akkor már messze földön ismert intézmény falai között volt „első éves tanuló" Petro- vics Sándor és másodéves Jókai Mór. Egymást ösztönző barátságuk, bontakozó tehetségük Kép a pápai múzeumból laltságot előíró rendjével. Ebben talán baráti köre, a diákönkormányzat és tanárai játszhattak szerepet. S nem utolsósorban az is, hogy Petőfi és Jókai bár az iskola diákjai voltak, nem laktak a kollégiumban. Persze nem lehetett azért any- nyira elviselhetetlen az az élet. Ezt bizonyítja, hogy Petőfi rövidesen meg kétszer visszatér — ha rövid időre is — kedvenc tanulótársai és tanárai közé. Először 1842 őszén, mielőtt színészetre adná fejét; majd talán ebbéli kudarcát is felejteni 1843 tavaszán, amikor megírja Barátimhoz című versét. A szövetség, melynek szála Minket összefont, All, amíg csak vért bír a szív És velőt a csont Aki ilyen szoros baráti kötődéssel ragaszkodik egykori iskolájához, az valószínűleg inkább a szellemi gazdagodást, mint a töviseket vitte magával az intézményből. A Óriás miniben A gyűjtemény is arra törekszik, hogy gazdagítsa, közkinccsé tegye e nevezetes diákévek emlékeit. A Jókai-, Petőfi- és Orlai-dokumentumok különleges helyet foglalnak el a Papensia-gyűjteményben, amely az egykori pápai diákok, tanárok, itt élt írók műveit, Pápán nyomtatott és a városra vonatkozó kiadványok egyre szélesedő anyagát tartalmazza. Juhász Ferenc CSANÁDYJÁNOS Orkán ordít ...forgatja a csáklyáját a vérpiros este, mint vitorla fátylát, egy egy felhőt ránt le — nemm fájja szél fenti a lobogó selyme kókadozik, pedig hej-de-égrekelne! A zászlórúd orra Nyugat felé mutat, Keletnek integet, recseg-ropog a tat, a komp forgolódik visszavágyva egyre mondát morzsolgatva a mesés keletre! De nem, nem lehet ezt, arrcfelé nincs nyom, viharok seprője elverte-törölte, lelked-szíved-lelked ha oda is húzna az éji Hold-fényben, visszatérsz reggelre; itt kell tusakodni, itt kell hadakozni, a két roppant part között lánccal horgonyozni, mesés napnyugatról új verset koholni... itt kell, itt kell, itt kell... míg viharos este göngyöli befelleg vásznait vörösbe, orkánját ordítva a fülünkbe fújja, lobogót, vitorlát bont szaggat ujja! RÓZSA ENDRE Elválaszthatatlan tulajdonod z idők messzibe vesző kezdeteitől az óraszerkezetek önismétlő és önmagát unó forgásáig. Végtelen idő, kozmikus idő. Negatív idő; mikor az óra úgy jár, minthogyha folytonosan kivonna valamit a már létezőből. Nagyképűek és felemásak ezek a fogalmaink. A világmindenség, a mi bolygónk, az élet megjelenését, a gerinces állatok és az emberszabásúak (satöbbi) kialakulását törzskönyvező. Hol marad akkor az emberiség — legalábbis egyelőre — véget nem érő története, a népek, nemzetek eredete? Megszülettél egyszer, tehát attól kezdve kikerülhetetlenül szülöd a világot te is. Tudnod kell: amit átélsz, elszenvedsz vagy vétót emelsz rá, a legszemélyesebb ügyed. Egyszersmind a legméltóbb és leg- bagatellebb források összesége: az egyszemélyes történelem. Mondjuk, 1848. március 15. Volt-e Petőfinek gyomorégése, amikor a múzeumnál összegyűlt tömeg előtt a Nemzeti dalt szavalta el? Jókai milyen „tengerszemű hölggyel” álmodott aznap éjjel? Széchenyi milyen baljóslatú lázálmokkal viaskodott? Hajnalban, amikor ásítozva és kial- vatlanul Vasvári Pál fölkelt, végül is melyik zakó és nadrág fölvétele mellett döntött — tekintettel az esőre álló, borongós, szemerkélő időre? Mindezeknek a dolgoknak a leírt történelmen kívül óriási szerepe van. Most egy hirtelen ötlettel és váltással: gondolnál-e arra, hogy tegnapelőtt Csíki Zolival összefejeltetek, és három kapoccsal fogták össze a bal homlokod — most, amikor október harmincadika van, 1956 (mellesleg éppen a születésnapod), és Nagy Imre ünnepélyesen komoly hangját hallgatod a rádióban „Magyarország örökös semlegességéről és függetlenségéről”? Tudod-e, mit jelent az, hogy Szabó Palival sírva fogadkoztok egymásnak, hogy „ezt az oroszok egyszer megkeserülik”, mert ugyancsak ötvenhat van, és november negyediké, s a Rákóczi Katonaiskolára szegzett toronnyal három Joszif Sztálin- tank is áll Mátyásföldön? Nektek, akik alig értitek meg, hogy az iskolát távollétetekben — a kislányoknál jártatok elbúcsúzni — egyszerűen szélnek ereszük; „davaj, davaj” hangzik mindenfelől? Emlékszel, hogyanép, aki eddig csak „pizsamások”-nak nevezett benneteket, most aggódva és féltve figyelmeztet: „ne menj, kisapám, ne menj az iskolába vissza”, s te ennek ellenére bemégy, egy árva lélek sincs sehol, csak a kifosztott kantin árválkodik temérdek zöld, piros és fekete színes ceruzákkal, mert minden mást elvittek? Máig is érzed a sors keserű fintorát abban, hogy 56 november kilencedikén az iskola termékraktárában Burián növendékkel találkozol, s ő azt mondja: „lopok az alesnek egy kis krumplit vacsorára” — az ales akkor iskolaparancsnokunk, Oláh Istvánnak hívták. Altábornagy már, amikor kinevezik honvédelmi miniszterré... Meghalt azóta. Különben tőle hallgattuk a szovjet egyenruhafajták leglakonikusabb apológiáját: „Elvtarsak, a gimnasztyorka nem szép, nem elegáns, csak roppant katonás.” (így beszélt az „öreg”, á betű nélkül, és rendkívül gyorsan...) M indenkihez hozzászegödik, lerázha- tatlanul, és minden pillanatában vele van a személyes történelem. Ki hiszi el például azt, hogy október 23-án — szintén 56-ot írtunk — körülbelül úgy fél öt tájt, már halálra ítélt is voltál? Saját iskolátokban G„ a géhás alezredes hozta ezt a döntést. A felsorakozott nyolc szakasz — ennyi volt az évfolyam létszáma, több mint kétszáz ember —, zúgolódva és felháborodva Ultakozott a döntés ellen. A magas rangú katona végül is eltekintett a képviselők, az öt rákóczista kivégzésétől. (Mindez ma torokszorító, feledhetetlen élmény a szolidaritásról...) Sajnos, a mi egyszemélyes történelmünkhöz az a képzet fűződhet leginkább, hogyan lehet történelmet nem csinálni. Pedig... 1962 márciusában az Eötvös Kollégiumban, a Ménesi úton négyünket bíztak meg azzal, hogy március idusáról megemlékezzünk. „Volt egy ország valaha, régen,/ Negyvennyolcnak szép idejében,/ S ez a szép ország elveszett” — csengenek fülembe vissza Ady szavai. Én is szavalok, magnóról persze: „Emléke vak ünnep, s e mái napoknak/ Szűk folyosóin a lámpák úgy lobognak,/ Mint az olcsó gyertyák.” (Babits: Petőfi koszorúi) Aztán már egyre karikaturisztikusabb formákat ölt áz életedben az, ami önmagában véve szigorúan emberi és lényegi. 1968. augusztus 21 -e van. A rádió reggeli hétórás híreiből értesülsz róla, hogy bevonultak a magyar csapatok Csehszlovákiába „testvéri segítségnyújtás” címén. A döbbenet és a felháborodás minden addiginál magasabbra csap. „Tennünk kell valamit!” — határozzuk el magunkat a barátaimmal, s ki is megyünk délután a Népstadion útra tüntetni. Persze még egyszerű ceruzát és papírt se viszünk, hogy valamivel odafirkantsuk, mi és kik ellen tiltakozunk. Tüntető azonban nincs egy szál se a közelben, a csehszlovák nagykövetség előtt. Legföljebb egykét gyanúsan, éppen arrafelé nyüzsgő melegítős alak... Elkeseredésünkben aztán a Thököly úton levő Stefánia cukrászdába megyünk be. Természetesen sörözni... A szabad ég alatt, a kerthelyiségben telepedünk le. A nyakánál és a mandzsettájánál fekete — egyébként fehér — kámzsaing van rajtam. Élénken vitatkozunk, amikor se szó, se beszéd, csúnya pontot ejt rám az egyik galamb. Bemegyek a mosdóba, s mivel úgyis meleg van odakint, le a kámzsainggel, kimosom. Alighogy amúgy vizesen visszatérek, még száradni se kezd az ing, a galambok másodszor is leszamak. A természet csúfondá- ros kajánságát érzed ebben a gesztusban. Elkeseredésedben már azért imádkozol, jöjjön az a bizonyos harmadik pont is, így legalább visszaáll valami jogfolytonosság a jövőre nézve... K ádár Jánosnak három halálos bűne volt. Először: belügyminiszterként ő írta alá Rajk László letartóztatási parancsát. A második: szovjet szuronyok élén támadt a védtelen országra. A harmadik: a Nagy Imre-per lezárása az ismert kimenetellel. Még jobban elszömyedsz, és negyedik, égbe kiáltó halálos bűnéül rovod fel Kádár Jánosnak azt, amit csak 88 kora őszén tudsz meg te is: a „halálra érlelt” magyar fiatalembereket, akik úgy töltötték be felnőtté válásuk szép évfordulóját, hogy kivégezték őket. A mi korosztályunknak is hasonlóan kedvezett a sors, a pálya. Hallgatva és hangosan kimondva vádoltuk mindazt, ami harsogóan agresszív volt velünk szemben. Tudtuk: ez a nép olyanfajta náció, aki nem enged a 48-ból, s nem engedhet egy szikrát se 56 örökéből. Ki gondol ma már arra, honnan származik az, hogy sörrel nem koccintunk? Haynau hónéij ai kedélyesen kvaterkázgattak a búfelejtő sör mellett. Haynau emlékét torolja meg mindmáig a magyar hagyomány, amely — úgy látszik — minden huszadik századi tragédiánkat is át- meg átszövi; létezik és van csodálatosan. Megszülettél egyszer, és te naponta szülöd magadban a világot. Óráról órára, pillanatról pillanatra. Ez a legprivátabb, s egyszersmind a legközösségibb ügyed — az egyszemélyes történelem. Elválaszthatatlan tulajdonod. Például: 1848. március 15. sok-sok jele taiainato a gyűjtemény iratanyagában. Önmagában keveset mond egy könyvtári bejegyzés, de például Petőfinél jelzi fiatalkori érdeklődését, hogy a beiratkozási könyv tanúsága szerint leggyakrabban a francia irodalom történetét forgatta, s hogy kedvtelve olvasgatta Horatius, Heine, Schuler verseit, a magyarok közül pedig Garay és Vörösmarty munkáit. Érdemes belelapozni a Képzőtársaság „Érdemkönyvébe" is, amelyben több, még Petro- vics Sándor néven bejegyzett verset találunk, mint a „Tűnődés", az „Ideál" vagy a „Vándordalok" saját kezűleg rótt sorait, illetve a „Tolvaj huszár" című románcot, ahol először használja a Petőfi Sándor nevet. Ugyanez a kötet tartalmazza Jókai „Mi az?" című versét és az „Istenítélet" című elbeszélését. Már 1845-öt írtak, amikor Petőfinek egy kis afférja támadt a Képzőtársasággal, éppen az aláírások miatt. A társaság ugyanis az előző évek legjobb irodalmi munkáit „Tavasz" címmel megjelentette, nem teljesen követve a költő eredeti, illetve álneveit, mint AB vagy Homonnai. „Barátimhoz" Elképzelnünk is nehéz, hogy a költő lobbanékony, érzékeny természete hogyan fért össze a református kollégium hagyományosan szigorú, kora hajnaltól késő estig termékeny elfog
