Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

1990. március 15., csütörtök SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, KÖZMŰVELŐDET MŰVÉSZÉT Történelmünk képes forrása Kaposvár címere A rendelet , . március 15-én lép hatályba A Kaposvári Városi Tanács legutóbbi ülé­sén elfogadta azt a rendeletet, amely meghatározza a város címerét és szabályoz­za használatát. Kaposvárt 1873. ja­nuár 23-án nyilvání­tották rendezett ta­nácsú várossá, majd 1905-ben kérte régi címeres pecsétjének megerősítését. Ezt I. Ferenc József király meg is tette. íme, az okirat jóváhagyó so­rai: „Királyi hatal­munk teljességéből és különös kegyelmünk­ből a Kaposvár rende­zett tanácsú város ál­tal bemutatott régi czímeres pecsétje után alakított czímert ezennel megerősítjük és megengedjük, hogy nevezett város ezen czímert örök időkig használhassa... ” Kaposvár város ta­nácsa az említett köz­gyűlésen bemutatott okirat szándékait tisz­teletben tartva alkotta meg a címer és annak használatával kapcso­latos rendeletét. A címer: a csücskös pajzs kék mezejében hármas zöld halmon rácsos ezüst várkapu áll, három, lörésekkel ellátott mellvédfallal. A pajzs felett arany­koszorús sisakból a pajzsban látható vár­kapu emelkedik ki. A városcímert kizá­rólag díszítő és utaló jelképként lehet fel­használni a tanács ta­nácskozótermeiben, hivatali helyiségei­ben, fontosabb intéz­ményeiben, protokol­láris és ünnepi rendez­vényeken, a Kaposvár­ral kapcsolatos kiállí­tásokon, protokolláris levélpapírokon és a hozzájuk tartozó borí­tékokon, a várossal összefüggő történeti ismeretteijesztö kiad­ványokon és plakáto­kon, kitüntető emlék­plaketteken, érme­ken, jelvényeken, a velük kapcsolatos iga­zolványokon és dísz­okleveleken, emlékla­pokon, emléktárgya­kon, a város üzemei­nek egyes jellegzetes termékein, az idegen- forgalmi propagandá­ban és középületek díszítésére. Háromezer forintig teijedö pénzbírsággal sújtható az, aki a cí­mert engedély nélkül vagy a használatra vonatkozó engedé­lyektől eltérően hasz­nálja. A rendelet március 15-én lép életbe. (Szegedi) Mátyás király, Bethlen Gá­bor, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth, Széchenyi képe, Petőfi, Liszt, Erkel- Buda ostroma, Görgey és Klapka az isaszegi csatában, a világosi fegyverletétel. Az első népkép­viseleti országgyűlés megnyi­tása, a Lánchíd alapkőletétele. Arcok, események, jelenetek — hiteles képi megfogalma­zásban. Történelmi személyi­ségek, írók, művészek, politi­kusok; csatajelenetek, történel­münk sorsfordulói... tájak, vá­rak, nevezetes épületek korfes­tő ábrázolásai. Képek, amelyek Magyarország történelmét il­lusztrálják. Festmények, grafi­kák, metszetek, amelyek meg­örökítik a magyarság jeles ese­ményeit és a mindennapi éle­tet, neves személyiségek és egyszerű emberek vonásait, a hazai tájat, kultúrtörténeti érté­keket... Képek, amelyeket a Magyar Nemzeti Múzeum egyik osztálya, a több mint százéves Történelmi Képcsar­nok őriz. „A Történelmi Képcsarnok — írja dr. Rózsa György, a Nemzeti Múzeum osztályve­zetője — a magyar történelem képes forrásainak gyűjtésére és feldolgozására hivatott köz- gyűjteményünk. Az ábrázolt téma miatt, tartalmi szempont­ból fontos képes forrás,,­Amikor, 1884. május 13-án Trefort Ágoston kultuszmi­niszter felhatalmazást kapott az uralkodótól, hogy lépéseket tegyen „egy magyar történelmi képcsarnoknak az Országos Képtárral kapcsolatban Buda­pesten létesítendő felállítása iránt", a gyűjtemény anyaga lényegében már együtt volt. Trefort Pulszky Károlyt, a neves műtörténészt, a közgyűj­temények felügyelőjét, az Or­szágos Képtár igazgatóját bízta meg a Történelmi Képcsarnok megszervezésével. O azt írta: a Történelmi Képcsarnoknak olyan intézménynek kell len­nie, amely a magyar kultúrfej- lődésnek egyfelől hiteles forrá­sát képezze. Másfelől pedig nevelőleg hasson a magyar közönségre... Feladata népünk múltjának hiteles és egykorú képes emlékeinek gyűjtése, szakszerű rendezése, feldolgo­zása és kiállítása... Pulszky a festményeket a Nemzeti Múzeum Képtárából, a metszeteket az Országos Szé­chényi Könyvtárnak még Szé­chényi Ferenc által adományo­zott anyagából válogatta ki. Ebben az anyagban már jelen­tős ikonográfiái értékű doku­mentumok szerepelnek. Még a 90-es években két gyűjtemény­nyel —a sok másolatot is tartal­mazó Kreith-féle 48-as ereklye­múzeummal és a lancfranconi kollekcióval gyarapodott a Képcsarnok. Ez utóbbival ke­rült a közgyűjteménybe a Bat­thyányiak képmássorozata. A grafikai gyűjtemény első rendezője, Bubics Zsigmond Kossuth Lajos Pestre érkezik. Tyroler J. acélmetszete A pesti Vármegyeháza 1847/48-ban. Sandmann kőrajza fogalmazta meg, hogy „a ha­zánk múltjára vonatkozó leg­parányibb kép is értékekkel bír, mert ezek egykor »történelmi kalauzul« szolgálnak... A mai 2500 művet számláló festmény és 40 ezer lapos grafi­kai gyűjtemény számos darab­ja forrásértékén kívül művészi­leg is kvalitásos. Különösen gazdag a Törté­nelmi Képcsarnok XIX. századi anyaga. Olyan művészek neve fémjelzi a minőséget, mint Bor­sos József, Barabás Miklós, Lotz Károly, Telepy Károly, Székely Bertalan, Brocky Ká­roly, August Pettenkofen, Benczúr Gyula. Művészi és do­kumentumértékűek Than Mórnak, a szabadságharc híres csatáiról a helyszínen készült festményei. Lotz Károly Táborozó hu­szártisztek című festménye, Borsos József Nemzetőrtisztje sokszor szerepel történelmi művek illusztrációjaként. Az emlékezetes 1959-es kiál­lítás óta önálló bemutatója nincs a Történelmi Képcsar­noknak. Annál többet szerepel­nek a gyűjtemény képei a Nemzed Múzeum és a hazai és külföldi társintézetek kiállítá­sain. Évfordulós kiadványok, tudományos és népszerűsítő művek, folyóiratok veszik il­lusztrációikat a múltat szemlé­letesen megörökítő kollekció­ból. K. M. znap este apám izgatottan váltogatta va­rázsszemű világvevőnk hullámsávjait, s a keresőgombot forgatva szitkozódott a vételt zavaró erős hangszennyezés miatt. Mintha közelgő repülőgépek zúgása tépte volna foszlányokra a messziről sugárzott élőbeszédet. Eszter, Pesten történt valami — mondta a fater, foteljében elmélyülten horgoló anyámnak. Ugyan, Ernő, mi történt volna? — kérdezte anyám a horgolást, s a horgolótűket szorongató kezét ölbe ejtve. Amennyire ki tudom venni — bökött hüvelykjé­vel rádiónkra —, tüntetések vannak. Tüntetések? — tűnődtem csöppet el Verne Uta­zás a Holdba című kötetéből föleszmélve. Tizenegy évesen halvány fogalmam sem volt, nű is az a tünte­tés. Április negyediki és május elsejei felvonulások mozzanatai villantak emlékezetembe: piros zász­lók, nagy Sztálin-, illetve Rákosi-képek, nevüket kórusban harsogó éltetések, dögunalmas s rögtön feledhető ünnepi beszédek. Csupán annyi deren­gett, hogy a tüntetés azért másabb lehet, mint a fel­vonulás. A korszakosnak aligha minősülő fölisme­rést követően ismét olvasásba merültem. Éjfél felé megtörtént, a villanyoltás. Vártam, míg szüleim elalszanak, és zseblámpánál olvastam tovább. Olvastam elemkimerülésig. Anyámnak köszön­hettem (munkába készülve fölhúzta a csörgőórát), hogy szerdán reggel nem késtem el az iskolából. Éppen befordultam a Fő utcáról a Templom utcá­ba, ahol oktatási intézményünk, a negyvenéves is­kola is található, mikor osztályunk nyitott ablaká- ■ ból meghallottam Rostás Jancsi harsány kiáltozá­sát: Gyerekek, kitört a forradalom! SS-katonák menetelnek a pesti utcán! Német hadsereg segít harcolni a felkelőknek...! Ez megőrült — gondoltam —, hogy kerülnének ide németek, hiszen föl vagyunk tőlük szabadítva. Futni kezdtem az iskola felé, miközben színes film­kockák peregtek lelki szemem előtt Berlin elestéről, és horogkeresztekkel érdesített germán csizmatal­pak tapostak dübörögve a macskaköveken, egy nemrég látott dokumentumhíradóból. szonyú lárma és padlóolajbűzzel elegyes oroszlánszag fogadott az osztályterem­ben. Azt reméltük, hogy elmaradnak az órák, ha mégsem, akkor pedig nem fele­lünk. Ebben valamennyien egyetértettünk. Már negyed kilenc is elmúlt, mikor nyílott az ajtó, s belé­pett alacsony termetű orosztanárunk. Gyermekko­ri betegsége köveztkezményeként csak görnyed ten tudott járni. Részvétet éreztünk iránta, és embersé­ges magatartásáért kedveltük. Nem ő tehetett róla, hogy tantárgyát viszont, amelyet szeretett volna elsajátíttatni vélünk, nem kedveltük. Én ugyan je- lesrendűségem megőrzése végett szorgalmasan bemagoltam a leckéket, de mit sem értettem az akkor még kötelező idegen nyelv rendszeréből. Talán a kötelező, a kényszerjelleg lombosította ben­nem leckéről leckére az orosz nyelv iránti ellenszen­vet. Próbáltam pedig kellemes viszonyt létesíteni vele, de kísérleteim kudarccal végződtek. Például az a fondorlatom is, mikor egyik kedves olvasmányom, a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét című regény legizgalmasabb részleteit gyakorlásként cirill betűk­kel másoltam pepita füzetembe. Ennek lett egyenes következménye, hogy a majdnem-betyártörténetet szintén megutáltam. Ráadásul szégyelltem magam, mint akit önkielégítésen kaptak rajta, kerülvén azután személyt, tárgyat, mindent, ami a bukásra emlékez­tet. rosztanárunk katedrára lépett, asztalra he­lyezte az osztálynaplót, amennyire gerince engedte, kiegyenesedett, s várakozón te­kintett reánk. Némi szünet után elcsönde- sedtünk, és a hetes, Csáthy Elek b ékési tájszólással jelenteni kezdett: Tavaris ucsityel, ja dakladivaju vám... — Menj a helyedre, fiam — szólt Eleknek, majd fe­lénk intve hozzátette —; üljetek le! Leültünk, de izgatott fészkelődésünktől padrecse- géssel telt meg a terem. Recsegés halkultán ellenáll­hatatlan vágytól vezérelve fölálltam Rostás mellől a pádból, s az orosz nyelvkönyvvel kezemben, mintha felelni akarnék, a katedrához mentem. Társaim együttérző pillantásaitól kísérve megálltam az asztal előtt, és oktatónk szemébe mondtam: Tanár úr, mától fogva nem tanulunk oroszt! És hogy szavaimnak nyomatékot adjak, a tankönyvet hirtelen kettétéptem. Most vajon mi lesz? — tűnődtem, alig palástolt fé­lelmemben. Csörgött rólam a hideg veríték — akár csak sápadt tanárunkról —, s gyönge lábakon bár, de a sarokban izzó, nagy öntöttvas kályhához vánszo­rogtam. Könyvem holttestét a lenyitott ajtón keresz­tül tűzbe dobtam. A meglobbanó tűztől elfordulva szembe találtam magam zavarodott oktatónkkal, akit lelkiállapota nem gátolt abban, hogy lekeverjen egy jókora pofont. Fizikai megingásom lehűtötte a példá­mat követni szándékozó társak harci kedvét. — Nem a lázadás miatt kaptad, fiam — mondta ke­gyes pofonütőm, hogy a többi is értsen belőle —, hanem mert kárt okoztál. Gondoltál-e arra, mennyit kellett s kell apádnak dolgoznia, hogy megvehesd a könyvet? Érveiben igazság rejlett, a tankönyv ugyanis az akkori árfolyamon öt forintba került. Faterom a bu- csai termelőszövetkezet asztalosműhelyében napi tízórai munkával keresett egy munkaegységet. Zár­számadáskor öt forintjával számolták el az év végéig összegyűlt egységeket. Ha tehát a tűzbe vetett, s a helyette pótlólag vásárolt orosz nyelvkönyvre gon­dolok, rossz a lelkiismeretem, mert apám életéből két napot hiábavalóságra áldozott. Nem a lázadás miatt kaptad... — visszhangzanak a tanári szavak történelmünk közelmúltjából. Lázadá­som osztályközösség által is támogatott jogosságát oktatónk nem vitatta, csupán a pofon puszta ténye maradt „kedvező" hivatkozási alap egy esetleges későbbi „igazoltatás"-hoz. Ez a „később" számára már novemberben bekövetkezett, törölve minden további esetlegest. Hatodikban (bizonyítványom tanúsága szerint) sem félévkor, sem év végén nem kaptunk oroszból érdemjegyet. „Példás" magatartásom még megtűrt „jó"-ra, tanulmányi átlagom pedig teljesítményem­mel fordított arányban, nagyságrenddel zuhant ala­csonyabbra. Lábjegyzet a LÁBJEGYZET-hez zerkilencszázötvennyolc nyarán Juci nagy- néném és férje Bucsán tett látogatásuk alkal­mával rábeszélték a szüléimét, hogy enged­jenek el néhány hétre „városi levegőt szívni" Budapestre. Újpesten laktak, az Árpád úttal párhuza­mos Munkásotthon utca százegy szám alatt, szemben a bútorgyárral. Napközben Sanyi bácsi (fiatal éveiben hazai rang­listák számon tartott pehelysúlyú öklözője) vitt ma­gával várost nézni vagy ladikból pecázni a Kis-Duná­ra. Tőle tanultam meg úszni, horgászni és verekedni. Nyugdíjas lévén mindig ráért, de estére azért csak kifáradt. Hazaérkezve, vacsora közben, beszámol­tunk Juci néninek a nap eseményeiről, majd tévéz­tünk, néha moziba mentünk. Vakációm utolsó estéjén többfelvonásos „drámá"-t láttunk az újpesti Munkásotthon színháztermében. A darab „hőse" egy, a tizennégyes háborút, orosz hadi­fogságot megjárt, rokkant katona. Szülei, testvérei elhaltak. Felesége odaveszettnek vélve őt, másodszor is férjhez ment, gyereket szült, fölnevelte őket, és ápolta gyermekei beteg apját. A „hazatért" első férj a közösen szerzettházban nem érezhette otthon magát. Nem elég, hogy nyomorék, de földönfutó is lett sze­gény. A színjátszók mindent beleadtak, ahogy mondani szokás: „szem szárazon nem maradt". Álságos, ha­tásvadász mutatvány áldozata lettem. Az összezáru­ló függöny vetett véget szenvedéseimnek. „Előadás" után szörpöt ittunk a színházterem büfé­jében. Miközben nénikémék az elfuserált műsorról beszélgettek, megakadt a szemem egy alacsony, haj­lott hátú felszolgálón. Ismerős volt valahonnan, de percekbe telt, míg rájöttem, hogy a pincéregyenru­hás, kicsi ember nem más, mint a falunkból eltűnt orosztanár. Az asztalokon maradt üres poharakat hordta a mosogató ablakához. — Megismer, tanár úr? — kérdeztem hozzálépve. — Nem fiam, nem ismerlek — meredt rám rémül­ten, és szinte menekült az ujjai közé csippentett poha­rakkal. Történelmi időnk értelmezéséhe; LÁBJEGYZET Sárándi József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents