Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
1990. március 15., csütörtök SOMOGYI NÉPLAP 7 KÖZELKÉPEK Megszállottság nélkül nem szabad dolgozni — Katona voltam Somogybán, oda vonultam, be, tehát csak majdnem vagyok somogyi *= mosolyog dr. Németh J§ne a hatalmas szobában, a „hát lakattal" zárt ajtó mögött, = Csakúgy, mint a „kvázi7' fővárosi, Ä huszonnégy évig Barcs tanácselnöki posztját betöltő, majd alig egy évig első- titkároskodó, ötvenedik életévén már túl levő férfi ma a Bm. közigazgatási főcsoportfőnökségének a vezetője. Bejutni hozzá nem egyszerű, de erről nem ő tehet. Katona állja újtát az embernek a Roosevelt téri palota ajatajában; telefon, igazolás és az igazolás igazolása kell, hogy bejuthassak. Sőt, díszkíséret is, vendéglátómhoz és visz, mint egy kiscsoportos óvodást, s mindkét alkalommal kötelességtudóan fölmutatja igazolványát a százsának... Hát ha valami szokatlan itt, a székesfővárosban, ez biztosan az, hiszen Németh Jenő ajtaja Barcson mindig nyitva állt. Előfordult, hogy aki kereste, benézett hozzá, s intett neki: mindjárt jövök, csak még elintézek valamit itt a pénzügyön... — Egyszóval: mennyire volt kanyargós az út Barcsról Budapestig? — Nem túlságosan, de mégis eléggé. Mint tanácselnök végigasszisztáltam a város növekedését, a Dráva-parti községtől a talán túlságosan is modern lélekzetvételü városig. Még mielőtt megkérdezné, máris mondom, hogy Barcs nem Losonczi Pál miatt lett város: Ő sosem szólt bele, és nem is irányította a közigazgatást. Jól hangzó pletyka volt csak a „Losonczi városa” cím, sok valóság nem volt mögötte. Nos, jómagam nagyon fiatal emberként lettem tanácselnök. Jószerivel az összes közigazgatási területet „végigtáncoltam’', hiszen községben kezdtem, majd nagyközség lett Barcs, később összevonták a településeket, és várossá avatták, s most már váröskőr- nyék... Csodálatos évek veitek, — Mégis sikerült meglepnie a város polgárait, nem is olyan régen... — Az elsőtitkári posztra gondol? — érti el a kérdést Németh Jenő. — Valóban sikerült... E lépésemnek természetesen oka volt. Én sohasem akartam Barcsról elkerülni, ám volt egy törvénytervezet, amely kimondta: három ciklusnál többször nem lehet valaki tanácselnök. Nagy nyomás nehezedett rám, hogy valamerre mozduljak. Akkoriban vetődött föl, hogy a megyei tanácstikári posztot vállalom-e vagy Budapestre megyek, de mindkettőre nemet mondtam. Úgy gondoltam: ha már mindenhogyan mozdulnom kell, hát a városban maradok. Sokan nem értették ezt a döntésemet; volt, aki szemtől szembe is megkérdezte: „Megbolondultál?” Jártam gyárakban, ahol a munkások megállítottak és azt mondták: „Minek kell magának ez a pártbizottsági poszt? Biztosan elfáradt, és pihenni akar.” Egyszóval általános megdöbbenést sikerült keltenem. Egy évig, 1989-ig voltam első titkár, s közben megkörnyékeztek pártvonalon is: legyek megyei első titkár. Nem vállaltam. Éreztem, hogy a napi politika nem ugyanaz, mint a közigazgatás, s én mégiscsak ezzel jegyeztem el magam. A terület- fejlesztés volt a vesszőparipám. Elméleti módszereket dolgoztam ki, tízéves kísérletsorozatot „játszott végig” Barcs; elképzelhetetlen volt, hogy mindezt csak úgy elfelejtsem. Nos, közben a Bm-ben megalakult egy, a tanácsokkal foglalkozó vonal: ez a főcsoportfőnökség, ahol most is vagyok. A tanácsok rendszerével foglalkozó elmélettel és gyakorlattal megbízott vonal ez. Én két területtel foglalkozom; a tanácsok önkormányzati jogalkotásás val, pontosabban a helyi joggal, és a szervezeti struktúrákkal. — Izgalmasnak hangzik. — Igen valóban az. Ezen a területen most minden olyan nagyban, mint amit Barcson végeztem kicsiben. Szeptemberben neveztek ki főtanácsosnak, s azóta „ingázom; a családom Barcson maradt. Nem mondom, hogy könnyű, de mindent fölszámolni, s új otthont, életet teremteni talán sokkal nehezebb. A feleségem pedagógus, őt sem szakíthatom ki a megszokott környezetből. Ami a legjobban hiányzik: az a meghitt, családi este. Mi otthon a feleségemmel mindent megbeszéltünk. Meg- hánytuk-vetettük a teendőket, most pedig várnom kell mindezzel, míg haza nem érek... — Beszéljen egy kicsit az új munkájáról. — Mint már mondtam, az önkormányzati rendszerek jogalkotásán dolgozom. Várhatóan a júliusi országgyűlés megszavazza az önkormányzatot, s erre felkészülten kell a tanácsokank reagálniuk. A jelenlegi tanácsi rendeletek túlszervezettek, bürokratikusak, nehezen végrehajthatók. Ezeket egyrészt egyszerűsíteni kell, s a jelenlegi társadalmi viszonyokhoz kell adaptálni. Nem kevesebb, mint 170 rendelet deregulálása folyik. Kikeli szedni a „csomagból” azokat a passzusokat, amelyek gyakorlatilag nem végrehajthatók, az állampolgárt megnyomorítják, a helyi viszonyokat nem tükrözik..., egyszóval: nem egyebek, mint írott malaszt. Tehát át kell gondolni a helyi sajátosságokat, s végig kell gondolni, hogy annak idején, mikor a helyi irányítást megteremtették, mire alkottak jogot. Időm nagy részében járom az országot, konzultációkat tartok, érvelek, vitatkozom a vezetőkkel. Öt modellértékű megye vesz részt a módszertani kidolgozásban, köztük Somogy, és több város: Kaposvár, Siófok, Barcs... Hosszú menetelés lesz, míg megalkotjuk azt a módszertani útmutatót, amely — hasonlóan az egykori jegyzők kézikönyvéhez — hathatós segítséget ad a jogi útvesztők közötti eligazodásban. Sok helyen erős ellenkezést kelt az önkormányzat fölvetése, sőt félelmet is. Az emberek egyszerűen nem látják ennek a szakmai jövőképét. Pedig föl kell ismerni: ma a visszahúzódás luxus, és a köz- igazgatási szakma meg a politika nem választható el élesen egymástól. Igaz, a tanácsi apparátussal szemben sokféle megnyilvánulás történt, és zömében támadó jellegű. Sokallják a dolgozók létszámát, kritizálják a munkát. Itt-ott negyvenszázalékos létszám- csökkentésről beszélnek. Le kell szögeznem: ennek semmi alapja nincs. A központi szervek nem mehetnek olyan mélyre a helyi önkormányzatokban, hogy az veszélyeztesse az önállóságot. Az apparátusokban dolgozóknak is föl kell ismerniük: ezen a területen is versenyhelyzet alakult ki, újfajta feladatok kerültek előtérbe, másféle munkaszervezéssel. Itt van például a számítógépes ügyintézés. Idegenkednek tőle sok helyen, félnek, hogy az állásukat vesztik el. Pedig nem így van. A gép éppen azért van, hogy emberarcúvá tegye a polgárokkal való foglalkozást, humanizálja a kapcsolatot. Nem az a cél, hogy az ügyfelet állandóan egzecíroztassuk, hanem hogy elégedetten távozhasson a hivatalból, mert ügyét gyorsan, pontosan elintézték. A özigazgatási szakma olyasvalami, aminek a jövőben rangja lehet. Mert most nincs. Franciaországban például más a megítélés, ott a tanácsi dolgozó „valaki”. Amíg mi is elérjük ezt a reputációt, bizony, apostoli feladatra is kell vállalkoznunk. Mindig azt vallottam: megszállottság nélkül nem szabad dolgozni; az ember nemcsak a munkáját, hanem a lelkét is adja ahhoz a munkához, amely a hivatása. Még akkor is, ha számol azzal, hogy csalódhat... Felnőtt korára a bölcs megtanult különbséget tenni a valóság és az álmodozás között, és föl tudja mérni az erejét is. Mégis: a racionális megközelítésekből sem hiányozhat a lendület, a lelkesedés, sőt olykor-olykor az áldozatvállalás sem. Nagy dolgok, szép tettek csakis így születnek. Bellér Ágnes Idegenként találkoztam hazámmal Dr. Veres Zsolt: „Én már itthon vagyok” Az egykori sepsiszentgyörgyi, majd kolozsvári orvos ma Balatonfenyves körzeti orvosa — túl a beilleszkedés első, zavaró körülményein. — Számomra Magyarország jelentette mindig is a hazát, a Balaton pedig azt a helyet, ahol véglegesen szertettem volna letelepedni. Úgy tetszik, ez most már sikerült. Rokonaim élnek Budapesten és Bogláron, náluk töltöttem gyermekkorom legszebb nyarait. Akkor persze még nem tudtam, milyen harcok, belső vívódások után jutok el addig, hogy a tó partján praktizáló magyar orvos lehessek. Dr. Veres Zsolttal a fonyódi rendelő éjszakai ügyeletén beszélgetünk, s bár alig zavarnak bennünket a betegek, a beszélgetés fonalát nem lehet a helyszíntől elvonatkoztatni. — Minden országban más a betegek és az orvosok közötti kapcsolat, s egy ideig én is hagytam, hogy az itteni szokások érvényesüljenek; nem akartam konfliktusba kerülni az emberekkel. Azokkal, akik eufórikus hangulatba kergettek, olyan egyértelműen választottak meg 6 jelölt közül körzeti orvosuknak. Tudom, az egész elnyomott Erdélyt, az emberségében, magyarságában megalázott milliókat testesítettem meg szemükben. Amíg a menekültet, a védtelent látták bennem, teljes volt a szolidaritás és a rokonszenv irántam. Két-három hónap múlva azonban saját orvosi etikai mércém volt az egyetlen biztos igazodási pont, s ekkor kisebb konfliktusokra is sor került. „A román orvos nem írta alá”— hallottam vissza, s ez azt jelezte, hogy a korábbi érzelmi kötődés felbomlóban van. Ma azonban már úgy érzem, sok-sok embert tekinthetek barátomnak Fenyvesen és Fonyódon. Sikerült beilleszkednem. A nyugdíjasok fogadtak be először, azok, akik a leggyakoribb pácienseim. Amikor klubjukban felhangzott a Székely Himnusz, tudtam, hogy ez értem is szól. Veres doktor ezután arról beszél, milyen iszonyatosan nehéz volt a döntés: itt maradnak véglegesen. Letelepedési engedélyük volt már 1 évre Magyarországra, de nem merték a kivándorlást kérelmezni. Útlevéllel jöttek át 1988 decemberében, úgy, hogy nem tudhatták, látják-e még otthon maradt szeretteiket. — Barátaim egy része már korábban Nyugatra vándorolt. Biztos egzisztenciával és jelentős anyagiakkal rendelkeznek. Hívtak, ám számunkra az élet- és úti cél Magyarországra szorítkozott. Amíg Romániában éltem, segítettem az emigrált barátaim szüleit is: értékesebb tárgyaink egy részét is náluk hagytam, hiszen egy gépkocsiban úgysem tudtunk volna mindent elhozni. Azt hiszem, kétmillió magyar gondolkodott úgy, ahogy akkor én: menni vagy maradni. Egy-egy pillanatban nehezebb megfutamodni, mint tűrni a tűrhetetlent. Minden tavasztól a változást reméltük: a megváltó „műtétet”. Az „operáció” már nélkülünk történt, de lélekben bennünket is gyógyított. A menekültek érzelmi életéről beszélünk. Arról, hogy a legnagyobb sérülés az embereknél, ha menekülésüket túlhangsúlyozzák. A meg nem értés sértést, viszont- sértést szül. A tolerancia a téma: aki nem tud beilleszkedni, éppúgy hibás, mint aki nem képes befogadni. — A történelem groteszk fintora, hogy idegenként találkoztam először hazámmal, s most napról napra veszem birtokomba. Ha lemegyünk a családdal a partra, mindig nyugtatom magam: nem kell mindent egyszerre látnom, most már beoszthatom az élményeket. A családról kérdezem a doktor urat: hogyan vészelték át az első hónapokat, okozott-e nekik törést a magyarországi letelepedés. — Tíz éves házasságunk alatt a legvadabb ötletekkel rukkoltunk ki egymásnak, hogyan hagyjuk ott Romániát; így a feleségem is könnyen átvészelte a kezdeti nehézségeket. Amikor pedig a fiam első este leült a tévé elé, s megnézte a mesét, már otthon érezte magát. A jövő pedig szép ígéret. Most ugyan Ibusz-lakásban élnek a szolgálati lakás elkészültéig —, de már saját telkük is van. — Igaz, hitelre vettük, de legalább már tudjuk: itt lesz az otthonunk... Süli Ferenc
