Somogyi Néplap, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
6 SOMOGYI NÉPLAP 1990. március 15., csütörtök SOMOGYI Képeslapok a muzeológus asztalán A régi képeslapok szépségére, sajátos hangulatára az utóbbi évek két igényes, reprezentatív kiadványa hívta föl a figyelmet: az egyik a karácsonyi1, a másik a húsvéti2 üdvözletek gyűjteményes kötete. Sokunknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt kedves ajándékként szerzett örömet az ünnepen. E két könyv sikere is azt bizonyítja, hogy az emberek többsége (s nemcsak az átlagízlésűek) még mais kedveli és igényli a lapokon megjelenő édeskés, meseszerű, romantikus világot. A sokszor valóban giccses s korának bájosan „flancos” ízlésű hangulatát közvetítő képeket a mai ember számára megszépíti a régiek iránti kegyelet, s az eltelt idő patinát kölcsönöz olyankor a legfurcsább kivitelnek is. Közgyűjteményeinkben, s így a Somogy megyei múzeumban, könyvtárban, levéltárban is, az idők folyamán szép számmal halmozódtak fel a legkülönfélébb üdvözlőlapok. Köztük nem csupán a mindmáig szokásos tárgyú (karácsonyi, húsvéti, tájképes, névnapi) képeslapok találhatók meg, hanem a ma már különösnek, sőt esetenként bizarmak is ható irredenta, háborús propagandát közvetítő, magyarkodók. Változatos a külső megjelenésük is: a kézi hímzésű házi gyártmánytól a tulipános ládából előbújó leporellós változatokig a különféle ötletek széles variációját tárja elénk. Talán érthető a kaposvári muzeológusnak az a becsvágya, hogy a városát bemutató képeslapoknak különös figyelmet kíván szentelni. Napjainkra helytörténeti forrásokká rangosodva némelyikük már többször is napvilágot látott. Szerepeltek helytörténeti, turisztikai-idegenforgalmi, sőt újabban a múlt értékeit újra felfedező, városszépítést propagáló kiadványokban is. Úgy vélem, eljött az ideje, hogy mielőbb egy közérdeklődésre méltán számot tartó albumban jelenjenek meg Kaposvár régi képeslapjai. Adósságot törleszte- nének vele, hiszen a képeslapgyűjtemény tekintélyes mennyisége és az általa közvetített tartalom is indokolja ezt. A nem is oly régen még pusztán „ócska tömegcikknek” tartott képeslapokon elődeink értékeket hagytak ránk. Figyelmet érdemelnek már csak az épületfotók miatt is, hiszen mennyitváltozott azóta a városi táj! Sokat őriznek ezek a képek abból, ami ma már nincs. A képeslap ősét, a postai levelezőlapot a levelezés egyszerűsítésének igénye hozta létre. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a levelek nagy része csupán rövid közlést — születésnapi, újévi, névnapi, stb. —, jókívánságokat tartalmaz, s minthogy ezekben semmiféle „titok” nincs, felesleges az ilyen közléseket borítékba zárt levélpapírra írni. Célszerű ehelyett olcsó, nyílt lapokat forgalomba hozni a postahivatalokban. A világ első postai levelezőlapját az osztrák—magyar postaigazgatóság adta ki 1896. október 1 -jén. Az olcsó, praktikus levelezőlap gyorsan sikert aratott. Hamarosan felvetődött az az igény, hogy valamilyen módon díszessé tegyék. E törekvést tükrözi a múzeumokban található saját készítésű, hímzett papírlap, amit még borítékba helyezve küldtek ajándékul acímzettnek. A kutatók adatai szerint erre a levelezési fajtára már az 1800-as évek első felében van példa. A későbbiekben művészi hajlamú feladók saját rajzaikkal illusztrálták a hivatalos levelezőlapok szövegoldalát. Őket követték az ügyes kezű hivatásos rajzolók, akik tájképeket, zsánerképeket készítettek, 1 Karácsony régi képeslapokon. Bp., Terra—Kossuth Nyomda Kiadó, 1986. 2 Húsvét régi képeslapokon. Bp. Terra—Kossuth Nyomda Kiadó, 1987. majd építészeti alkotásokat örökítettek meg a megrendelő kérésére. E rajzokat kőnyomással sokszorosították, majd az így elkészült képeket kézi festéssel hivatásos színező szépítette még tovább. Ezek a képes levelezőlapok gyorsan elterjedtek, a bennük rejlő új üzleti lehetőségek többeket utánzásra ösztönöztek. A posta kezdetben szigorúan megszabta a képes levelezőlap formáját, előírta méreteit, súlyát, feliratát, míg végre 1878-ban hivatalos postai küldeménynek fogadták el a képeslapot a párizsi nemzetközi postakonferencián. Németországban és az Osztrák—Magyar Monarchiában 1885-ben engedélyezték, hogy magánosok is készíthessenek képes levelezőlapokat, minden addiginál nagyobb lendületet adva ezzel e vállalkozás fejlődésének. A rajzos forma adta az impulzust és a mintaképeket, a fotótechnika haladása pedig az új lehetőségeket a képeslapok népszerűségének növekedéséhez. A műtermi portré- és csoportképkészítésnél nagyobb mesterségbeli tudást igényelt az utcai felvételek készítése. Id. Díváid Károly és Klösz György voltak a szabadban folyó fényképezés magyarországi úttörői. Vállalni merték a fotografálásnak azt az ágát, amely akkoriban, a nedves kollódiumos negatív eljárás korában, hihetetlenül nagy munkát, kitartást követelt. Kaposváron a városi tájfényképezés megteremtője Langsfeld Mór, majd fia, Muki volt. Langsfeld Mór 1859-ben kezdte kaposvári működését, s nagy szenzációt jelentett a Korona (a mai Ady Endre) utcában megnyílt műterme. Neki és fia munkásságának köszönhetően maradtak ránk a múlt század második felének Kaposvárét megörökítő felvételek. Langsfeld kiváló tudással és szakértelemmel vezette műtermét, s amikor fiának átadta, már egész generációk ismerték, dicsérték a céget. Langsfeld Muki apja nyomdokain haladva fejlesztette tovább a műtermet, s bár a század- forulót követően az addig egyedül tevékenykedő Langsfeld-műterem mellett sorra nyíltak meg a hosz- szabb-rövidebb ideig működő fényképész műhelyek, sikerült a vezető helyet a szakmában megtartania. A századfordulóra, amikor már javult és széles körben elterjedt a szárazlemezes eljárás, a fotós még mindig olyan kamerákkal indult útnak, amelyeknek csupán objektíve vagy egyetlen kazettája is nagyobb és súlyosabb volt. mint a mai amatőrnek egész készüléke, de már nem cipelt magával sátor-laboratóriumoEgy kaposvári találmány: képeslap-árusító szekrény HISTÓRIA kát, tálakat, vegyszereket, mint „nedves” elődje, aki kénytelen volt egész kis karavánnal kivonulni a színhelyekre. Mindezek után a nyomdai megoldásokat kellett tökéletesíteni ahhoz, hogy létrejöhessenek a felvételekből a fényképről készült, mai fogalmaink szerinti képeslapok. A kilencvenes évekig arra sem volt lehetőség, hogy egy fotó könyvben vagy folyóiratban, tehát nyomtatásban lásson napvilágot, legfeljebb acélmetszet közvetítésével. Ezek az acélmetszetek azonban nem voltak egyebek, mint fényképek után készült rajzok, át- transzponálások egy másik ábrázoló technika eszközeivel. A klisékről való nyomtatás, a cinkográfiacsak az 1890-es években érte el fejlődésének azt a fokát, hogy alkalmassá vált tónusos képek, tehát fotográfiák reprodukálására is. Di vald és Klösz végzett e területen is úttörő munkát. Hogy felvételeiket levelezőlapként is árusíthassák, vezette mindkettőjüket arra, hogy a nyomdai sokszorosítás akkori módszereit Magyarországon is alkalmazzák. Klösz litográfiái műhelyt rendezett be, Díváid pedig a fénynyomás hazai kezedményezője lett. A képeslap sikere, újszerűsége és olcsósága mellett szoros kapcsolatban állt az utazással, üdüléssel. A XIX. század második felében Magyarországon is megnőtt a belső idegenforgalom. A középosztálybeliek életmódjához szervesen hozzátartozott a nyaralás. A módosabbak külföldre is eljutottak. Az üdüléshez kapcsolódó, de a kereskedelmi célú utazások közben is felmerült az igény, hogy az otthon maradt hozzátartozóknak, ismerősöknek, barátoknak rövid üdvözlő sorokat küldjenek, jelezve, hogy gondolnak rájuk. A levelezőlapon szereplő kép pedig be is mutatja, hogy küldője hol és milyen környezetben tartózkodik. Emellett a képeslapok a turizmus fejlődését is támogatták a helyi látványosságok publikálásával és az érdeklődés felkeltésével. Magyarországot 1896-ig főleg német és osztrák kiadók látták el képeslapokkal, mígnem felismerték az országban, hogy érdemesebb hazai gyártásúakat forgalmazni, semmint többmilliós haszonhoz juttatni a németeket. A kaposvári vállalkozók gyorsan reagáltak: ezt bizonyítja, hogy már az 1890-es évekből is maradtak ránk a várost megörökítő képeslapok. Jó üzleti érzékű vállalkozók bőven voltak: a helyi nyomdatulajdonosok — ifj. Hagelman Károly, Kéthelyi Miksa, Gerö Zsigmond, Szalay Ferenc, Szabó Lipót, Fenyvesi Béla — egyúttal forgalmazók is voltak, papír- és könyvkereskedést is tartottak fenn. Kaposvárt ábrázoló képeslapokat készítettek Budapesten is. Ezeket „Vasúti levelezőlap-árusítás” felirattal látták el. Azt viszont, hogy kik lehettek a fotósok, ebben az időben még nem volt szokásos feltüntetni. 1905-ig a képes levelezőlapok hátoldalát csak a címzésre használták. A kezdetben zömmel litografált illusztráció a másik oldal egyharmadát vagy egynegyedét foglalta el, a megmaradt helyre lehetett írni az üdvözlő sorokat. A századfordulóra megnőtt az illusztrációk mérete, a nagyrészt fénykép alapján készült nyomat szinte az egész oldalt betöltötte. Eleinte csak egy fotó került a lapokra, majd igyekeztek a településekről minél több részletet megjelentetni: két- három szögletes, kerek vagy ovális formátumú településképet montíroztak egymás mellé. Gyakran a korabeli ízlés szerint virággirland vagy geometrikus keretezéssel látták el a képeket. Megjelennek a városnak az azóta már szimbólummá lett épületei (a színház, a templomok, a Turul szálló, a vasútállomás, az igazságügyi palota), jelentős intézményei) a bank, a takarékpénztár, a cukorgyár, a Nemzeti Kaszinó), jellegzetes utcarészletek, terek, szobrok felvételei. Az első világháború után a kaposvári kiadókat fokozatosan kiszorítják a budapesti vállalkozók. Igaz, Szabó Lipót nyomdája 1936-ig továbbra is adott ki képeslapot, s új nevek is felbukkannak. Helyi fényképészek (pl. Sellmann Rezső, Király János Béla —jelenleg a Somogyi Néplap fényképésze —, valamint a Rázsó testvérek) mellékfoglalkozásként képeslapokat is jelentettek meg. Király J. Béla, kérdésemre válaszolva elmondta, hogy a helyi fotósok általában budapesti fényképészekkel és fotókereskedőkkel—esetében pl. Weinstock Ernővel és Barasits Jánossal — álltak kapcsolatban, akik kis magánvállalkozó nyomdákkal megegyezve kivitelezték a képes levelezőlapokat. Árusításuk aztán Kaposváron is a papírboltokban és a belvárosi trafikokban történt. Nem csoda tehát, ha a kaposvári Dohányáruda is képeslapkiadóvá lépett elő. A trafikosok, jól ismerve az emberek ízlését, igényét, a fényképésznél megrendelték a lapok témáját. 11 fillérért aztán meg is vették a fotóstól darabját, majd 16 fillérért adták tovább. A képekről a város régi középületei mellett főleg új létesítésű intézmények (pl. a Berzsenyi D. Polgári Fiúiskola, a városi mozgóképszínház,- főposta, a strand), parkok (Horthy park, Színház park, Jókai liget), utcaképek köszönnek ránk. Legkedveltebbek azok a képeslapok voltak — s ebből maradt a legtöbb ránk —, amelyen a város lehető legtöbb részletét ábrázoló fotók látszottak. A második világháború idején megnövekedett a helyi képeslapok iránti kereslet, hiszen a távol harcoló katonának sokat jelentett az otthont idéző üdvözlet. Ki gondolná, hogy a képeslap-automata ősének, a képes levelezőlap-árusító szekrénynek a feltalálója kaposvári volt? A szerkezetet Molnár László fűszerkereskedő álmodta meg az 1920-as években. Az ötlet megvalósítását bátyja, Molnár Imre asztalosmester segítette. Ennek a szekrénykének több előnye is volt: védte a képeslapok épéségét, de reklámnak sem volt rossz. A vevő a kerék megforgatásával kedvére nézegethette a kínálatot a kisablakon keresztül, majd a kiválasztottat az eladótól megkapta. S írhatta is a szívélyes üdvözlő sorokat. Ma már mosolygunk a cirkál - mas címzéseken (pl. „Onagysága Szielberth Tériké úrhölgynek” vagy „Nagyságos Donhanszer Vilike úrleánynak”), megszólításokon, udvariassági formulákon, a korabeli etikett által előírt jókívánságokon, a „hódolatteljes” kézcsókokon. Akkor ez így dukált. Ismeretlen emberek ránk hagyott üzeneteit olvasva az embernek az az érzése, hogy mint annyi mindennek, a képeslapírásnak is megadták a módját. Az élet sok apró dolgáról vallanak e sorok. Esik szó bennük betegségről, katonaságról, szerelemről, örömről,' bánatról. Van rajtuk mindenféle; csak a feladó, a címzett és a postás nincs már... Varga Éva Hmonsx u tea
