Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-09 / 34. szám
1990. február 9., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 TÉKA Részletek a szerző fenti címen megjelent könyvéből (Antikva Könyvkiadó Kft.) 1. BÚCSÚ SOMOGYTÓL A november csöndben érkezett. Suttogó szelecskék kezdték a figyelmeztetést, szaladozva simogatták a fákat, füveket, s csendes nótázásba fogtak. Aztán a szél széjjelszórta a világban az egymásba karolt novembernek és a télnek szavát: — Megérkeztünk! A szomorú őszi hónap nekem búcsúzást jelentett erre a vadászévadra. Már a kezemben volt a repülőjegy. Nagy útra készülődtem, Amerikába. Régi ismerősökhöz, új vadászkalandok felé. Amikor az ember ilyen nagy esemény előtt áll, nem kevés gondot okoz, hogy mit vigyen ajándékba a vendéglátóknak. Nem is olyan könnyű azt kiválasztani. Végül a szarvasagancsból készült gyűrűk mellett döntöttem. A szépen faragott, Hu- bertus-jelvénnyel ellátott agancsgyűrü kelendő ékszere a vadásznak. Arra gondoltam, hogy az óceánon túl se becsülnek le majd érte. Az indulás előtti napon, amikor a kis vadászház függönyét leeresztettem, a szoba sarkából előlépett a homály. — Menj, csak menj, mi maradunk! — mintha ezt suttogták volna a falon az agancsok, a zöld zsinórján lógó hívókürt, az agyarak derengő, fehér koszorúja, a karikába tűzdelt fácántollak. A sok könyv a polcról egy-egy gondolatot sóhajtott felém. De én már nem értettem meg ezekből semmit. Az asztal, a padok, az öreg szekrény mind-mind mondott valamit. Csakhogy ki figyel arra ilyen nagy út előtt? Megsimogattam kiskutyám fejét, s még egyszer körülnéztem. Ó, nem is olyan nagy idő az a negyvenöt nap! Am amikor a vonat kerekei zakatolni kezdtek alattam, váratlan élességgel villant elém: én már ebben az esztendőben nem fogok itt vadászni. Valami sóvár sóhajtás tört föl belőlem: — Szeretlek téged Somogy! Itt születtem és itt kaptam életem legszebb és legtöbb vadászemlékét. Szeretlek téged, mert tudom, hogy visszavársz, és tovább táplálsz majd megint új reményekkel, és vezetsz mindig új sikerek felé. Bécsig magyar útitársak között szorongtam a dortmundi kocsi egyik fülkéjében. Ahogy kigördültünk a Keletiből, beszélgetni kezdtek az asszonyok. Figyelni nem tudtam rájuk, lekötöttek a gondolataim. Az ablakon túl, a határban, a csönd volt az úr. A tágas, sík vidéken, a falvak körül csak téli tűnődés ült és sárba dermedt valóság. Győr sok gyárkéménye mint rossz álom lépett elém. Katonaéletem emlékeit idézte föl. Lázasan kutattam emlékeim forrósait, de a vonat elkanyarodott. Magam is meglepődtem, milyen élességgel támadtak föl a háborús élmények: front, téli menetelés, hadifogság. S földerengett gyermekkori barátom, későbbi keresztkomám és leendő amerikai házigazdám nevetős, kerek képe is. A háború óta nem láttuk egymást. Mire engem hazaengedtek a fogságból, ő már emigrációba kényszerült. Nagy Ferenccel, Varga Bélával, elvbarátaival együtt. Mi lehet vele? Olykor-olykor érkezett levél a távoli Amerikából, de huszonöt év nagy idő. Hányszor hívott, menjek, üljek repülőre, látogassam meg! De hát nem könnyű Magyarországról útra kelni csak úgy! 1968-at írtunk már, amire mindent tisztáztunk, megjött a jegyem, s elindulhattam a nagy útra. Útitársaim többször is elfogytak, mire Bécs után, hosszú éjszakai vonatozás fáradtságával tagjaimban megérkeztünk Kob- lenz-be. Luxemburgba reggel volt csatlakozás és valahol el kellett töltenem a majdnem három órát. Megkerestem a kis, tiszta, talán ötven személyesre épített meleg várót. Ez csak éjszaka volt nyitva. A kályhához közel ültem, mert a hőmérő odakinn húszat mutatott. Az egyik sarokban, hátát a szögletnek vetve egy öreg német aludt. Tokája szinte a mellére lógott és nagy, piros orra majdnem a szájába ért. Boldogan aludta az igazak álmát. Előtte félkörben sörösüvegek, az asztal alatt féltucatnyi hosszúnyakú ásítozott üresen. Úgy láttam, a nincstelen boldogság már szánkóra tette az öreget. Hamarosan fiatalok érkeztek és Coca-Colát ittak. Az automaták egész sora állt itt, és nem is hagyták őket pihenni hajnal óta. Az elsőnél egy fölgyűrt gallérú suhanc már a negyedik forró feketét itta. Nagyokat szívott cigarettájából. Mezítelen lábára húzott befűzetlen tornacipőjében idegesen topogott. Elcsodálkoztam hosszú kigombolt ingén, vállig érő, fedetlen haján. S mindezt december másodikán! Arra gondoltam: milyen jó ez az automata, nem lehet adósságot csinálni. Jöttek körszakállas fiatalok, akik a tejeskávéhoz, idősebb vagányok pedig a kakaóhoz nyúltak. Aztán leszállt az álmos, nyugodt pályaudvari hangulat. Az asztalra hajtottam én is a fejem és próbáltam ízlelgetni a hajnali álmokat. De nem volt szerencsém, mert egy villanyvonat süvitése mintha állón vágott volna. S így ment ez, míg tovább nem indultam. Fázós, havas délelőtt érkeztem Luxemburgba. Azt se tudtam, mihez is kapjak. A vasúti pályaudvar templomforma hatalmas tornya a város fölé emelkedett. Előtte tér nyílt, ahol gépkocsik közlekedtek, általam meg nem értett szabályok szerint. A város már a karácsonyi várakozás lázában égett. Az úttestek fölött nagy, fehér csillagfüzérek lógtak, közöttük sok ezer színes villanykörte fénylett. Séta közben úgy éreztem, hogy ebédelni kellene. A repülő- társaság irodájába mentem, hogy a mai napra tartogatott sültkacsát előszedjem. De hol lehet ezt elfogyasztani? Itt nincs olyan hely, itt minden nagyon előkelő. A bőröndömet már korábban leadtam, s nem is próbáltam megkerestetni. Újabbnál újabb utazók jöttek, nagyon nagy volt a forgalom. Kiosontam az utcára. Itt nem vehetem elő a kacsát, akárhogy lesz is. Öt kemény dollár feszitett a zsebemben. Bíztam benne, hogy az autóbusz árán kívül — a repülőtérre — még egy ebéd is kikerül belőle. A többi már úgy sem az én fejemet nyomja. Egy kedves, szép kis hely volt az állomással szemben. Megtetszett. Egye fene, talán elég lesz a dollár. Odabenn azonban még csak német szót sem hallottam. Az emberek franciául, angolul beszéltek. Fordultam volna vissza én már, csak nem illett. Helyet foglaltam, és következett a dolog rövidebb vége. A pincérrel sehogyan sem tudtuk egymást megérteni. Az ember ilyenkor az érteden szégyenlösködés mellett még hangosabb is a szokottnál. Néztek bennünket, mi meg egymást és a többieket, amíg egy német kéziszótár át nem segített a bajon, egészen a húslevesig. Aztán újra izzadásig ment a harc, míg rám nem mosolygott a győzelem díja, egy tál húsétel. Jó is volt minden a salátákkal együtt, a három deci rajnai rizlinggel. Csak amikor elkérték három dolláromat, majd a székről fordultam le. Na, ezzel véget ért az én luxemburgi költekezésem. A repülőgép este fél tizenegykor indult. Akármerre mentem, akárhová dugtam a fejem, úgy senki se beszélt, ahogyan én tudtam. Hiába kérdeztem bárkit, az én nyelvemen senki sem szólt, hanem csak széttárták a kaijukat. Minden bajomban a két szótár volt az eligazítom, a német és az angol. Úgy kapaszkodtam a két nyomorult kis könyvecskébe, szinte csókolgattam őket. Pedig milyen semmi, szürke kis kötetek, amikor az ember otthon, a könyvespolcon találkozik velük. Aztán eltelt az idő. Az óriásgép gyomrában megszállt valami félelem, amikor a város éjszakai világítása elmaradt alattunk. A motorok harmonikázó, erős zúgásából éreztem, hogy valami félelmetesen nagy erő viszi a hatalmas testet. A telihold aranyos fénye takarta be a szürke árnyat és a két motort. Pillogó kis vörös lámpák jeleztek a szárny külső részén éppen velünk egy úton haladó gépeknek. A felhők szürke háta lehet alattunk az a ködös világ, mert semmi fényt nem láttam elindulásunk óta, csak amit a hold és a rengeteg csillag szórt. Egyszer csak darabokra szakadtak alattunk a ködök és széles körben látni lehetett a tengert. Az arca mélyfekete volt. Messze előttünk sárga fényű lámpa világított. A motorok megcsendesedtek, suhogássá fogyott az erős zaj, és a gép ereszkedni kezdett. A hold elhalványodott, a gép a felhőkben libegett. A stewardess bemondta, hogy megérkeztünk Izlandra. Keflavik következik. 2. IZLAND GEJZÍRJEI A sziget repülőterén szemem- szám elállt. Az a csinos világ, ami Izlandon fogadott, szinte hihetetlen volt. Már a tranzithelyiség is... Sokkal különb volt a luxemburginál. Sok, nagy repülőgép állomásozott itt és a levegőből szüntelen le- és fölszálló gépek moraja hallott. A holdnak én még akkora udvarát sehol sem láttam. Az idő nagyon kellemes volt, a mi áprilisunk párás, lanyha melegéhez hasonló. A zsenge fü egyenletesen zöldellt. A virágágyakban nyiló virágokat láttam — december elején. Üldögéltem a tranzit előtt, s az embereket bámultam. Kedvesek és nyugodtak voltak. Tengerészek, katonák, pilóták, stewar- dess-ek már messziről integettek egymásnak és ez a rokonszenves melegség engem is jó hangulatba hozott. Amint a repülőtér forgatagát figyeltem, egyszer csak elém állt két ember. Az egyik nem éppen a legjobb magyarsággal szólított meg. Engem kerestek. Amerikai barátom így szervezte meg az utamat: néhány napos pihenő, vadászat Izlandon. Volt nagy ölelkezés, barátkozás. Egyik férfi a vendéglátóm volt, a másik a tolmács, finn származású, egy keveset magyarul is beszélő izlandi. A következő napokban az ő kíséretükben jártam az országot. Amikor kiléptünk a langyos levegőre, vezetőm észak felé fordított. Egymás mellett szélesen égre törő, derengő fényeket láttam. — Tudja-e mi az? — Reggel lesz, kel a nap. — Nem. Ez az északi fény. — Ezt engedje egy kicsit csodálnom! Mintha nyurga fénykarok lendültek volna a magasba. De nem úgy, mint szabályos napkeltekor, mert akkor a fényforrás egy pontjától legyező alakban indulnak a sugarak. Itt viszont széles, világos sávok szöktek a magasba a látóhatáron, egymástól külön- külön. Elnéztem volna akármeddig. Na, vége lett a csodálkozásnak is. Kocsiba szálltunk és a fővárosba igyekeztünk a vendéglátóinkkal. Hát csak igyekeztünk volna. A kocsi libegett-lebegett, és bár haladt, de nem ám úgy, ahogy én szerettem volna. Kezdtem érdeklődni, hogy az útjaik mind ilyenek-e, vagy csak mi választottuk azt az útirány? — Az utak itt majdnem mind ilyenek. — Akkor miért nem utaznak vonattal? — Izlandon nincs vonat — felelte a tolmács. — És a teherforgalom? — A tenger mindent elbír. — És az ország belsejéből? — A lakosság kilencven százaléka a tengerparton él. Itt építik föl lakásukat és itt épültek a gyárak is. Az útvonal Keflavikból Reykja- vikig talán ötven-hatvan kilométer lehet, de kellett legalább két óra, míg odaértünk. Szép, modem város volt, széles utcákkal, tömbházakkal. Mintha egy kis emelkedő ormára építették volna a szállodát, amely éjszakára szállást adott. Kimentem körülnézni a teraszra, bár közben eleredt, és vég nélkül zuhogott az eső. Nagy szálloda volt, Luftleider-nek hívták. A város jó részét be lehetett látni a legfelső emeletről. A négy- emeletes Vasbeton építmény a repülőn érkezőknek ad otthont. Rögtön megakadt a szemem azon, hogy itt nincsenek kémények. De kérdésekre már nem jutott idő. Társaim biztattak, hogy menjek az uszodába megmártózni. Utána vendéglátóm bemutatja a családját. Egyszerre libabőrös lett a hátam az uszoda hallatán. Hát ezek azt hiszik, hogy nekem is vikingek voltak az őseim? Mégis úgy döntöttem, hogy megnézem azt az uszodát. Nem kell nekem abba belemennem, ha nem látom jónak. A szálloda alagsorában találtuk az ötven méteres, szabályos uszodát, gőzölgő, jóillatú meleg vízzel. Nem akartam hinni a szememnek. Még furcsábbnak láttam, hogy csak mi, hárman voltunk ott. Fásult tagjaimnak jólesett a meleg vízben való úszká- lás, s az utazás minden fáradságát kimosta belőlem. Egyszer ennek is vége lett, és összeszedtük magunkat, hogy új ismerősöm lakására induljunk. Házuk kedves kis fenyvesekkel körülvett telken állt. Az ajtóban már várt ránk a család. Csinosak voltak, szép arcúak. Három gyermek és a feleség. Az élet csak úgy feszült valamennyiben és egy kicsit sem kísértett az a gondolat, hogy látogatásommal valami nagy terhet akasztok a nyakukba. Amikor beléptem az ajtón, ősi szokásaik szerint egy pohár pálinkát kellett meginnom. Életem legerősebb pálinkája volt ez. Úgy mellbevágott, hogy a hangulatom is virágosodni kezdett tőle hamarosan. A lakás modem volt, csak az egyik sarkában őrizték azokat a holmikat, amelyekkel még nem is olyan régen az életéért küzdött az izlandi ember. Európai módra terített a házigazda egyetemista lánya. Pácolt, pirított báránycombot tálalt és mellé teljesen ismeretlen salátákat. A furcsa zöldek csak úgy reszkettek a frissességtől. ízük ugyan egy kicsit idegen volt, de azért elfogyott mind. Gyorsan híre járhatott, hogy van itt egy távoli idegen, mert kíváncsi asszonyok kezdtek az ajtón kopogtatni. A mi asszonyainkhoz hasonlóan nekik is mindig akad valami sürgős dolguk a vendéges házban. Megfigyeltem, hogy az üdvözlésnél kézfogás nincs, csak köszönés, és a kézcsók sem divat Izlandon. Annyit máris meg lehetett állapítani, hogy a szigetlakok tartózkodása hamar elmúlik, csak olyan magatartást kell tanúsítani, ami teljes bizalmat kelt. A beszélgetés bizony akadozott, hiszen én nem ismertem e derék viking-ivadékok nyelvét, a tolmács pedig erősen kínlódott a magyarral. Időnk és türelmünk nem apadt, s így sokat megtudtunk egymásról. Különösen vendéglátóm egyetemista lánya magyarázott kitartóan, igyekvő fénnyel kék szemében. — Látja a térképen ezt a tenyérnyi kékeszöld foltocskát? — ahogy rám nézett, éreztem hangjából, hogy nagyon kedves neki, amit mondani akar. Bólintottam. — Ez itt Vatnajökull, Európa legnagyobb gleccsere — bökött még egyszer a mappára. — Soha nem olvad el rajta a jégtakaró. Nyáron repülőjáratokat indítanak ide. Ez az óriási jéghegy a lábainál sok folyó forrását rejti. S milyen tiszta vizűek azok a folyók, s mennyi bennük a pisztráng, a lazac! —A lány nem kis büszkeséggel sorolja hazája szépségeit. A házigazda azt is tudta, engem mi érdekel legjobban: — Grönlandra volna érdemes elmennie — nevetett. — Ott nyáron olyan madarat lehet látni, amilyenek nemigen akadnak máshol! Madarak! Szíven csapott a szó. — Jöjjön el nyáron is, a nagy tojásgyűjtő hónap idején. — Hogyhogy tojásgyűjtő nyár? Ismét a lány kezdett mesélni: — Nyaranta Izlandon temérdek madár él. A vulkáni hegyek repedezett falain raknak fészket. A kőpárkányok egymást érő fészkeiben rengeteg a tojás. Olyan sok, hogy meg sem látszik, akármennyit szednek is ki belőlük. Ez a művelet egyébként nagyon veszélyes, igazi sport. A csipkés sziklákon egy szál kötélen lendítik magukat egyik kőfaltól a másikig a fiatalok, hogy minél több madártojást szedhessenek össze. Nehéz mutatvány ez, hihetetlen ügyességet kíván. Ráadásul a tojással megrakott zsákra is vigyázni kell, azokból egy se törhet el... Látja olyankor kell eljönnie — sugárzott szép szeme. Elvonultunk egy másik szobába, ahol egy újabb pohár pálinka következett. Éz az izlandiak által brennivinnek nevezett pálinka úgy látszik nem lehet hiánycikk a szigeten. Magyarul égetett bor a neve, csak a mi párlatainknál sokkal keményebb íze van, s az alkoholtartalma is nagyobb. És éppen úgy szaporábban forog tőle a nyelv, mint a hasonló hazai italoktól. Hazámról kezdtem mesélni, az innen oly távoli Magyarországról. Mire belemelegedtem volna, a ház asszonya vacsorához szólított mindany- nyionkat. Most halételekből volt nagy trakta. Hideg és meleg fogások jöttek egymás után, azt sem tudtam mifélék. Csak any- nyit éreztem, minden falat szálkamentes volt. Vacsora után színházba indultunk. Hosszú, fekete prémkabát volt az asszonyokon, fekete bársony főkötővel. A főkötő arany rojtjait arany és ezüst, forint nagyságú karikák szorították bojtokba. Az aszfalton csak fröcskölt az eső, és egy kicsit sem tágított nappali erőszakosságából. Egy nagyobb tér sarkában állt az izlandi Nemzeti Színház. Új, modem épület volt. Az előcsarnokban már nyüzsögtek az emberek. A fiatal lányok sötét kisesté- lylben voltak, a középkorú nők pedig puha, fekete anyagból készült, földig érő mhát viseltek, arany hímzéssel, fekete ingvállal. A fején majd csak nem mindegyiknek a már ismert bársony főkötö ült. A férfiak alkalmi, vagy fekete öltönyben feszítettek a színházban. Fegyelmezettségükre vallott, hogy amikor az első gong megszólalt, mintha ol lóval csípték volna el a hangot, még csak egy zörrenést sem lehetett hallani. De amikor a felvonásnak vége lett, robbanásszerűen tört ki a viharos taps. Ritkán hallottam ilyet más országokban. Talán ezen nem is kell csodálkozni. A szigetnek ez az egyetlen színháza. Ha egyszer jegyet kaphat valaki a nagy Teátrumba, az olyan lenyűgöző, hogy az áhíta- tos tisztelet és a hangos tetszés- nyilvánítás önkéntelenül együtt fakad. A szünetek alatt nem sokan hagyták el a székeket, páholyokat. Úgy vettem észre, hogy az épületet jobban szeretik csodálni, mint a büfében szorongani. Másnap a Thingvellirre, a nagy lávasíkságra indultunk. Induláskor érdekes formájú kis kosarat adott a kocsiba az asz- szonyka. Már másfél órát döcögtünk, amikor virradni kezdett. A ködben alig láttunk az orrunkig. Az iránytű szerint kelet felé haladtunk. Egy nagy tó partján állapodtunk meg. Megtudtam róla, hogy egyik része sohasem fagy be, mert meleg vizű gejzírek táplálják. Körbe-karikába sziklás emelkedők láthatók. Ez az a hely, ahol a történelem hajnalán összeültek a viking ősök tör- vénykezni. Az idő már alaposan kikezdte azokat a kőtrónokat, amelyekben a mindenkori vezérek foglaltak helyet. Üljek bele, kínálták az izlandiak a trónt, de udvariasan visszautasítottam. Innen már nem volt messze a Nagygejzír. Békében buzogott a földből, fölötte forró pára reszketett. Míg én a mélabús locsogásban gyönyörködtem, társaim a kis kosarat bontogatták. Kerek szappandarab volt benne, lehetett talán egy kiló. Ezt most beledobjuk a gejzír közepébe és futás — magyarázták. — Hová? — Mindegy, csak a gejzírtől el. Úgy is lett. Amikor a gejzír elnyelte a szappant, nyakunkba szedtük a lábunkat. A békessé- ges, buzgó forrás egyszerre fölhorkant, s a föld mélye morogni kezdett. Mintha enyhe mozgást is éreztem volna. A forró viz óriási tigrisfarokként lódult a levegőbe, de a köd és a pára miatt nem láttam, milyen magasra. Jobbra, balra tekergeti a jegenyényi vastag forró vízoszlop, s visszahullva, leforrázott mindent. Hát ezek a bátor vikingek így játszanak az elemi erőkkel? A gejzír talán három percig fújta a mérgét, és akkor megint mindent megbocsájtott. Újra szelíd bugyborékolással küldte a felszínre a föld alatti katlanok forró vizét. (Folytatásjövö pénteken)
