Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. február 3., szombat SOMOGYI HISTÓRIA A MEGYEI MÚZEUM TÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNYE Tárgyakban rejtőző történelem Bizonyára mindenki szívesen gondol vissza arra a kedves gyermekkori emlékére, amikor szorongva, boldog izgalommal és kíváncsiságtól hajtva először húzta ki édesanyja titokzatos fiókját, amely gyönyörűséges és mesés tárgyak egész seregét sejtette magában. Majd mikor felnőttkorában ismét kapcsolatba kerül a fiók tartalmával, melegség járja át a szívét s féltő gonddal veszi kézbe édesanyja kedvenc stoppolófáját, egy életen át őrzött, de soha fel nem használt gombjait, az ékszereket, amelyeknek mindegyikéhez egy-egy történet is tartozik, az alkalom, amikor anyja kapta, a kedves családtag, aki adta, s a pillanat, amikor a legszebbnek látta benne. Afényképekforgatása közben az emlékek, érzelmek, élmények özöne árasztja el. Mire'a fiók minden egyes darabja ismét visszakerül a helyére, eltelik a nap, s az egykori gyermek újra megifjodik, dudorászva végzi munkáját, tele van optimizmussal — egyszóval: boldog. Ha valaki megkérdezi a történész muzeológust, miért szereti munkáját, nehezen tud válaszolni, hiszen ennek a felnőtté vált egykori kisgyermeknek az érzéseit kellene szavakba öntenie. Gyakran még közvetlen munkatársai sem értik, mi készteti arra, hogy pókhálótól és portól mocskos holmikat, elöregedett iskolabútorokat, ke- züket-lábukat veszíteni akaró babákat, giccses képeslapokat, fedelüket vesztett könyveket hurcol a múzeumba. Nem tudják, hogy a piszok százados kéziszerszámot rejt, az ócska bútor a piarista elemi iskola egyik százhúsz éves tanúja, az alkatrészeire hullott detektoros rádió a magyar rádiózás történetének egyik első és Kaposváron használt darabja. Az utca embere pedig döbbenten figyeli, hogy jól öltözött egyének derékig másznak a lomtalanítás céljára kiállított konténerbe, s diadalittas mosollyal emelnek ki egy darabjaira törött gyermekrollert, egy petrofort vagy ki tudja mit, amiből drótok lógnak. A tapasztalt muzeológus már előre készül a házigazda aggodalmainak eloszlatására, mielőtt fölmenne a poros padlásra, körülnézne a lomtárnak használt egykori disznóólban, hiszen a meghívást csupán egy szép családi használati eszköz, bútor, dísztárgy, megtekintésére és a múzeumba kerülésének megítélésére, értékének megbecsülésére kapta. Az egyszerű tárgyak pedig önmagukban is történelmünk egy-egy darabjai, s ha melléjük megkapjuk gazdájuk hozzájuk fűződő ismereteit is, a kép kerek egésszé válik számunkra, és csupán történészi és muzeológiai—forrástani ismereteink szükségesek ahhoz, hogy a múlt egy pillanatát eredeti valóságában állítsuk vissza. Az emberek — sajnos — ma sem hiszik el, hogy ők maguk és elődeik a történelem élő részesei, alakítói; munkavégzésük és apró dolgokban szerveződő életük, az őket körülvevő személyes tárgyaik történelemmozgató erőt jelentenek. Ezért nem hibáztathatjuk a ma emberét, hiszen évtizedeken át semmi nem erősítette egyéniségének történelemalakító erejébe vetett hitét, tagadhatatlan azonban a kialakított történelemszemlélet és a történészek felelőssége. Glatz Ferenc 1980-ban egy Bukarestben megrendezett történész-világkongresszuson ezzel kapcsolatban a következőket mondta felszólalásában: „...a történésznemzedékek minduntalan a meghatározó törvényszerűségekről, formációkról, hosz- szú távú koncepciókról beszélnek. Gondolkodásukban egy fogalomközpontú megközelítés uralkodott el, a történelem írásából kiveszett az egyedi esetek művészete, a rekonstrukció képessége." Intézményesült szellemi életünkben azonban a történész és a muzeológus útja is kijelöltetett: a történettudomány csupán a társadalmi törvényszerűségek felismerését és az ehhez szükséges fogalmi apparátus kidolgozását honorálta, ezt tekintette szakmai kritériumnak; a történeti muzeológia feladatát a kiemelkedő eseményekhez és személyekhez kapcsolFotók: Gőzsy Gábomé ható tárgyi emlékek gyűjtésében és időnként kiállításokban történő bemutatásában jelölte meg. Az élet mindennapjait, a részleteket, a társadalom egyéneinek életét, munkavégzését, vigasságait és gyászait, politizálásának módját az emberi— dologi viszonyokat rekonstruáló munkának nem jutott megbecsülés. A szerteágazó forrásismeret, a különböző korok életviszonyaiban, politikai cselekvésrendszerében, szocializációs folyamataiban való jártasság a dolgozószobák mélyén, a nyilvánosság elől elzár- tan kamatoztatható, „aprómunkára váltható" csupán. Tudományuk pegazusán magasan szárnyaló tudósok, alkotó értelmiségiek kijegecesedett szaktudományos fogalmak bástyáitól körülvéve nehezen láthatták másfajta történeti módszerek tátongó hiányát. Az egyesek által lenézett, mások szerint méltatlan körülmények között, de szakmai alázattal összegyűjtött tárgyiasult történelem azonban egyre kínzób- ban készteti a szakembert, hogy az önmaga számára már feltárt múltat, az elődeink életében fellelt élettechnikákat, személyes kultúrát, a mai világban oly nagyon hiányzó értékeket, az emberi tisztességet megmutathassa jelenünk hajszolt, szorongásokkal teli, egyéni és társadalmi forradalmát most vívó emberének. Ma, amikor a gazdaság, a társadalom, a politika, a jog- és intézményrendszer teljes átalakításának korszakát éljük, talán nem idealizmus azt remélni, hogy társadalmi-politikai életünk milyensége is előtérbe kerül, s a „köznapiság", a „mindennapiság" is társadalmi műveltségi programmá válik. A Somogy Megyei Múzeum történeti gyűjteményében felhalmozott anyagnak néhány darabját e most induló sorozattal szeretnénk az érdeklődők elé tárni. Gyűjteményünk kisebb hányadát a számunkra már klasszikussá vált Gönczi Ferenc egykori múzeumigazgató gyűjtéséből örököltük. Szakmánk tiszteletének tartozom azzal, hogy elmondom: Gönczi Ferenttől nem csak a múzeumba került tárgyak szakszerű megóvásának technikáját, hanem a gyűjtőutakon tanúsított magatartást, az emberi érintkezés finomságait is megtanult*f, *r< Mm4f f. i hattuk. 1980-ban néhány száz tárgyat, közel kilencezer darab fotót, pár tucat könyvet, töredékes adattári anyagot és majdnem negyvenezer darabos, csaknem teljesen feldolgozatlan dokumentumot vehetett át elődeitől e sorok írója. Az évtizedekig elhanyagolt muzeoló- giai területen mindig magányosan dolgozó egy-egy szakember természetesen kevés időt szánhatott a gyűjtemény- gyarapításra és feldolgozásra. Ma már két kiválóan képzett kollégámmal: Varga Évával és dr. Fejesné Bognár Zsuzsa irodalomtörténésszel s három segédmuzeológus kollégával együtt végezzük ezt a munkát. A későbbiekben bemutatásra kerülő történeti tárgyakat több száz kötetes könyv-, csaknem ötvenezer darabos fotó-, több ezer darabból álló tárgyi és százezres nagyságrendű dokumentumgyűjteményünkből válogathatjuk. Szépek és érdekesek gyermekjátékaink, iskolatörténeti gyűjteményünkben szemléltetőeszközök, tankönyvek, bizonyítványok, füzetek, bútorok vannak, képeslevelezőlap- gyűjteményünk a történeti Magyarországra terjed, de több ezer plakát, családtörténeti dokumentum, a kereskedelemre, kisiparra, színházra, a megye szellemi életére, politikai mozgalmakra vonatkozó anyag sorakozik raktáraink polcain. A gyűjtemény gyarapításában elsősorban a történelem iránt fogékony, segítőkész lakosokra számíthatunk. Különösen köszönettel tartozunk Baló Kál- mánnénak, a Vágó házaspárnak, Bánkuti Ferenc kiskereskedőnek és Varga Gyula ny. tanfelügyelőnek. A forradalmak dicsőségesek és felemelőek, néha véresek és vérlázítóak, az azonban csak ritka, kivételes eset, ha áldozatokat nem követelnek. Számtalan példát ismerünk a történelemből, amikor az elszabadult indulatok évszázadok kultúráját söpörték el vagy csak a tudatlanság és az önző, kicsinyes érdek martalékává váltak pótolhatatlan értékek. Most ismét forradalomban élünk, s a forradalmárok kemény fiúk: ha kell, falat döntenek, ha kell, puskacső elé állnak, ha kell, bátran odamondják a hitük szerinti igazságot. Az is történelmi tény azonban, hogy minden forradalomban sokan vannak, akik csupán az értékeket óvják, védik... Ilyeneknek képzelem a muzeológusokat. Dr. Takács Éva a történeti osztály vezetője
