Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
1990. február 3., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS UJKÉRY CSABA Rudi A ház faláról nagy foltokban hullott a vakolat. A nádszövet, mint rég partra vetődött hal, szálkái kilátszottak ott, ahonnan a ta- pasztás leesett. Valamikor egészen jó kis ház volt ez; oszlopos tornáca, muskátlis ablakos fehér fala messziről látszott a hegyoldalon. S a nagy kert és mögötte a szőlő, ami felkúszott a nyíresig. A cseréptető északi részén moha zöldellt, és az eresz alatti fecskefészkek tavasztól sosem voltak üresek. Ám, amióta szétszakadt a család és az asszony a gyerekekkel elköltözött, a fecskék is máshová ragasztották fészküket. Az ittmaradottakba szürke verebek költöztek. Nem sokáig bírták azok sem, csak éktelen ricsajuk hangzott fülbán- tóan, amint ki-be szálltak az apró bejáratokon. Mintha a győzelmüket akarták volna tudtára adni a világnak: itt mégis csak ők az urak, hiába verték el őket a villámgyorsan szálló fekete madarak. Övék itt minden, s ha úgy tetszik nekik, továbbállnak. Felszállnak a szilvafa elszáradt ágára vagy akár a diófa hegyére, vagy a kutya lábosának szélére telepednek. Mert még Ruditól sem félnek, s valószínű, hogy ők az egyedüliek, mert tőle minden teremtmény tart. Rudi koromfekete, erős testű németjuhász volt. Ritka színében, mint az albínó, a fehér kutya. Ő fekete volt, busa fejében szikráztak mélytűzű szemei, és ha eltátotta a száját, oly dörgedelmes hang jött ki rajta, mint a negyvennyolcas nagyágyúból — ahogy a szomszéd Havasi szokta mondani. Kerülték is az udvart, nemcsak a puha léptű, surranó macskák, hanem a kétlábú lopakodók is. Rájuk különösen dühös volt. De nem állhatta a postást, és semmi olyan embert, aki egyenruhát hordott. Honnan tudta, hogy azok a ruhák mások, s a viselőik is, amikor viselik... Ki tudja azt megfejteni? Ebben a házban, udvarban és ólakban mostanság nem sokat lehetett találni. Üresek voltak, mint a gazda szíve, amióta egyedül maradt. Tamás úr furcsa, magának való ember volt. Városi létére kiköltözött falura, mert úgy gondolta, könnyebb a megélhetés, és a műhelyért sem kell bért fizetni, ha van az embernek pajtája, amit berendez, ha már ökröt és lovat nem tart. A kert és a szőlő maga eltartja a családot, s ha az asszony dolgozik, némi készpénz is jön a házhoz. O meg fogja a vésőt és a kalapácsot, és formázza a szebbnél szebb szobrait. Nem lehet az, hogy ne kelljen senkinek, hisz a hárs- és diófába álmodott alakok magukért beszélnek. így kezdődött. Akkor virítottak a muskátlik az ablakokban, s vakító fehérre meszelte Tamás a ház falait. Bevezette a vizet, a kamrából fürdőszoba lett, s nyáron ha az ajtókat kitárta, akár filmet is lehetet volna ott forgatni. Amikor kiült a tornácra és körbenézett, dagadt a szíve. Gyönyörű volt a táj. Lent a halastó szikrázó tükre, felül a susogó nyíres. Közte az ő portája, két kicsi lánya, amint a kerekeskút és a diófa alsó ágára erősített hinta között szaladgálnak. S a homokdomb, mindenféle formákkal s talicskával, szitával és lapáttal. A tegnapról maradt vár düledező oldalaival. Botra szúrt levél volt a zászló, ott díszelgett a bástya ormán, miközben a műanyag indián dobásra lendítette ládzsáját. Sokszor elgondolkodott, hogy gyermekkori ólomkatonái ezüstös mundérjukkal, s kemény léptükkel, amiket nem követett a másik dobbanása, mint itt a kar mozdulatát a dárda röpte, miért voltak mások. S egyáltalán: minek lányoknak ólomkatona vagy műanyag indián. Bár... neki is volt egy Terka-babája, nélküle nem tudott elaludni. Vajon hova lett? Egyszer, amikor pámacsa- tát vívott bátyjával, leszakadt a keze, és fűrészpor hullott ki a vállából, beszemetelve a cihát. Azután anya visszavarrta, de a váll lapos lett, és a kéz is satnya, mintha megbénult volna... Miként az ő lelke. , Amióta az asszony elment és a gyerekek, nem volt semmi sem fontos és érdekes. Sivít a fúró, sír a gyalu és száll a fűrészpor, mint egykor Terka karjából... Aki maradt, az a Rudi! A kutya megérezte gazdája bánatát, csendesebb lett. De ha Tamás úr elment, sokszor napokra is, még az átkozott verebek se repülhettek át a ház udvarán, mert olyan csodába kezdett, hogy a szomszéd kijött. Annak szavára is alig hallgatott. Pedig ő gondoskodott róla, vitt át neki eledelt és vizet, ahogy arra Tamás megkérte. Nehezen várta gazdáját. Felfogta kutyaeszével, itt valami nagyon komoly dolog történt. Nincs a szoknyás, és a gyerekek is hiányoznak. Elfogytak a tyúkok, gaz verte föl az udvart. Besüppedt a homokdomb, és a hintának esőverte, fakult lett a kötele. Nem ültek rá mások, mint a szálldosó, utálatos verebek. Mert hiába vetette utánuk magát, a lánc nem engedte. Megfeszült, és torkát fojtotta a nyakörv szorítása, amint nagy indulatában nekifeszült. Nyelve lógott, nyála freccsent, úgy acsarkodott, de el nem érhette őket. Aztán Tamás végre hazajött. Táskáját se akasztotta válláról, elsőnek hozzá ment. Erezte gazdája furcsa, savanykás leheletét, s látta a szemében csillogó csöp- peket. De az volt a fontos, hogy orvét megoldotta, és végre szaladhatott. Vad vágtában kerülte meg az udvart és szapora farkcsóválások között habzsolta és ropogtatta az eledelt. S ha maradt valami csont a lábosban, mert nem tudott mindent befalni, vitte az udvar eldugott részébe. Mellső lábával gödröt kapart s eltüntette a kincset, szegényebb időkre. Ezekután jött a legizgalmasabb dolog. Tamás Rittyentett, vette a pórázt, amit csak addig csatolt nyakörvére, még a faluból kiértek, aztán erdőn, mezőn vezetett útjuk. Sokszor bekalandozták a környéket. Mennyi és micsoda szagok, fák oldalain, bokrokban és zsombékokban. Fácán reppent, nyúl szaladt, szarvas ugrott. Megiramodott utánuk, de a füttyszóra mindig visszatalált. Lógó nyelve marját verte, s amikor leheveredett, hogy kissé megpihenjen, mint kovács fújtatója, járt az oldala. Gazdája csak nevetett, s megveregette fejét. Mondott is valamit, ami biztos jó lehetett, mert az arca olyan volt, mint a házban, s udvarban sohasem. így éltek ők ketten. S amikor a kalapács hangja zengett a pajtából, nyugodt volt. Ha a tél fagya harapta, bekéredzkedett, s pár percre az előszobában leheveredett. Aztán rövid vakkantások- kal maga kérte,-hogy kimehessen, mert nem volt jó bent. Síri a csend... Azon a bizonyos februári reggelen a nap úgy kezdődött, mint máskor. A fák ágai deresek, s a kevés hó a homokdombon, gazok éktelenítette udvaron, keményre fagyva. A gazda többszörjött s ment a pajta és a konyha között, savégén, ami ritkán esett, jókedvűen fütyörészett. Mikor zengett s bongott a harang, egy húsos sonkacsont került lábasába, s Tamás úr csak nevetett. Ki törődik ilyenkor a világgal? A felséges szagot árasztó csont óvatos rágcsálásába fogott, hogy egyetlen ín se vesszen. Az üvöltésre felkapta a fejét, s látta, hogy gazdája égő fáklya. Ott táncol a homokdomb előtt, csapkodja lángoló ruháját, és kiáltozik... Rudi odarohant, s oly vonításba kezdett, hogy kiszaladtak a szomszédok. Miközben a gazda tépte magáról az égő ruhadarabokat, oltották vízzel, pokróccal. S ő toporzékolt, és ugatott... Akkor látta utoljára a gazdáját, amikor a vijjogó fehér autó megérkezett, és hunyt szemű, vérző testét elnyelte. Hiába kushadt nap nap után mellső lábára fektetett fejjel, hogy tán kinyílik az ajtó és újra megjelenik... Csak a szomszéd jött borús képpel, s tette eléje az eledelt. Alig evett, és várt, mert úgy gondolta, jönnie kell... Sok idő múlott el. Jött egy ember, akit jól ismert. A gazdival sokszor látogatták, túl az erdőn, mezőn, más vidéken. Amikor hozzá lépett, és megsimogatta a fejét, megértette: érte jött... És Tamás többet soha. Nem ellenkezett. Megadón indult, és ugrott be az autó ajtaján. S ahogy távolodtak, felágaskodott a hátsó ülésre, és úgy nézte a ködbe vesző, mind messzebbre kerülő vakolatát vesztett portát. Elmúlt egy év, s annak a februári napnak reggelén, a szomszéd szokása szerint nagyot nyújtózott háza elején. Tekintete az elárvult szomszéd portára esett. Nem hitt a szemének. A bejárati ajtó előtt feküdt Rudi, lesve, hogy nyílik-e... Kelemen Lajos JANUÁR Földre ejtett parányi ékszered, istenem, gurul csöngve a fagy rögén; gyűrű-e, nem is tudom, a szeretet?, lényed egy láncszeme?, pillantunk utána csakhamar reménytelenül — és újra csönd: kis lepkék hozzák szárnyukon, havak, lehűlt szívünkre rábocsájtva, sűrű pelyhekben, akár e rossz időt — foszlány érzelmeink. Gyarmati László tárcája Voltak keményebb telek is — Voltak erre keményebb telek is — mormogta fogai közt szűrve a szót nagyapám, valamikor az ötvenes hatvanas évek fordulóján, miközben mellette kuporogtam meleg ruhába, pokrócba burkolódzva a bakon. Olyankor, télidő tájt a szekérről leszerelte a kerekeket, s a kocsi alá erős szántalpakat erősített — ahogy mások is. A friss havon ropogva siklott a jármű, leheletünk cigaretta- füstként kavargóit köröttünk. Pirospozsgás arca ilyenkor még inkább kipirult, bajszára dérként rakódott a harmat. Dani, az almásderes, nagy tomporú csődör és mellette Manci, a parádés hinták elől elbocsátott, de még így is büszke, jó járású, fekete kanca vidáman csapott át vágtázásba, a sudár as ostor biztatására. Kapaszkodni kellett erősen, hiszen az út gödreibe belezuty- tyanó szántalpak olykor megdobták a járművet, s félő volt, hogy vagy hátul a saroglyánál, vagy lent a hóban kötök ki, ha nem vigyázok. Dani futás közben fölemelte loboncos farkát, s barnássárgás lócitromot potyogtatott a kissé már letaposott hóra., Lócitrom az élet", gondoltam, akkor 6—8 éves gyermeki agyammal, nem sejtve még, hogy olykor mennyire igaz is ez a mondás. Hátranézve, egy darabig vártam, hogy az elhagyott halmokon megjelennek a verebek, de úgy látszik, nem volt szerencsém, mert a verebek valahol meleg rejtekhelyen időzhettek, hogy nem tették egyből tiszteletüket a friss tízórainál. — Voltak erre keményebb telek is — mormogta hát nagyapám azon a bálványosidélelőttön, amikor ,,Főső-hegy” felé szaladt velünk a szán. Főső-hegyfelé, amely a falu északi felén a szőlőhegyet jelentette, gyümölcsfákkal, nádfe- deles présházakkal, nemespenész- szagú pincékkel, hordókban borokkal, tetejükön birsalmával, viaszillatú gyertyameleggel. Ez a kis birtok megmaradt neki. Csak ez maradt mentségként, mentsvárként, ahová visszahúzódhatott csalódottságából, ahol elfelejthette a sérelmeit, élete értelmetlenségét. Lócitrom hát az élet, gondolta ő igazából, ha gondolt egyáltalán valaha ilyet, s nem pedig az Istenhez fordult bizakodással, türelemmel, belenyugvással. — Voltak erre keményebb telek is—mormogta, miközben tekintete Gyugy felé tévedt, a „hegyre”, ahonnan lefelé kanyarog a köves- út, a szerpentin Kőröshegyre, a Balaton felé. Az a szerpentin, amelyet a néphit szerint még Horthy Miklós építtetett azért, hogy kedvesét itt, Bálványoson minél gyakrabban meglátogathassa. ,Járt itt többször is a kormányzó” —mesélik azóta is a falu öregjei —, ,,s olyankor az egész út mellett kétoldalt csendőrök sorfala vigyázta, nehogy bántódás érhesse. Idáig nem is érte sosem. Hanem a Ciffra-kastélyban, a szép Satzgernénál már biztosan! Csakhogy annak a hántásnak már ő is örült!” — hunyorgott a vénember, aki betért egy pohár vörösborra a pincébe. Én meg gyermeki ártatlansággal nem értettem még a szavak értelmét igazából, csak a huncut mosolyból következtettem a dolgok rejtelmére. Horthy és özvegy Satzgerné szerelméről azóta is többször hallottam, de mindig csak amolyan pletykaszinten. Senki sem tudott semmi bizonyosat, mindenki csak mástól hallotta, hogy így volt. Sőt sokan azt rebesgetik, hogy a légyottokra nem is a bálványosi ,,Ciffra-kastélyban” került sor, hanem a kereki vár melletti vadásziakban, amelyet azóta rég lebontottak már, köveit szerte- hordták, s még hírmondója sem maradt. Valóban Horthy szerelme lehetett a szép Satzgerné? A kérdés sosem hagyott igazából nyugton, s egy alkalommal — nem is olyan rég •— megkérdeztem a falu egyik legősibb lakosától, a nyugdíjas asztalostól, Szunyogh János bácsitól: —Igaz, hogy Horthy építtette a kövesutat Bálványosra azért, hogy... — Nem, nem igaz! Tudom, mit akar mondani, de az csak mese! Satzger Pál meghalt 1918-ban spanyoljárványban, s özvegyen maradt, csinos feleségéről a népek elkezdtek pletykálni. Én azonban jól ismertem a családot, a három gyereket is. Úgy tudom, hogy Horthy, csak kétszer járt Bálványoson, de többször nem. Ami pedig az utat illeti, azt Széchenyi Zsig- mondnak és a Satzger családnak köszönhetjük. Széchenyi Kőröshegyen lakott, de itt is volt birtoka, Gyugypusztán. Kitalálták, hogy Bálványost össze kell kötni Gyugypusztá- val és Kőrösheggyel, s így jól járnak a Satzgerék, a Széche- nyiék, de a bálványosi nép is. Terv is készült arról, hogy rézs- útosan.fele olyan hosszú távon alakítsák ki az utat, a kereki tetőnél. Igen ám, de az a rész magánbirtok volt, és senki nem akarta odaadni a földjét. Így kénytelenek voltak az erdőn keresztül megépíteni a kacska- ringós szerpentint. A költségeket az állam fedezte, meg valószínűleg a két földbirtokos család. — Voltak erre keményebb telek is — mormogta azon a régi téli napon nagyapám, s csak annyit mondhatok erre ma is: valóban voltak. S talán még lesznek is!
